DV8 Physical Theatre: John
2014.09.22.

Az idén hatvanéves Lloyd Newson, aki huszonnyolc éve vezeti világhíres társulatát, a brit DV8 Physical Theatre-t, az eleven és fényes példa rá, hogy alkuk és megtorpanások nélkül is létezhet évtizedeken át folyamatosan, rendkívüli színvonalon alkotni. HALÁSZ TAMÁS KRITIKÁJA.

A DV8 augusztusban, a bécsi ImpulsTanzon tartotta legújabb előadása, a John ősbemutatóját – a mű októberben a Trafó – Kortárs Művészetek Házában is látható lesz.

1992-ben találkozhatott élőben a magyar közönség a már akkor is kivételes figyelem övezte alkotóval és társulatával. A jegyek azonnal elfogytak, az előadások előtt tömegek álltak a bejárat előtt, várva a csodát. Emberek másztak be a ház ablakain, biztonsági őrök kergetőztek néhány elszánttal az épületben, tört az üveg, aztán a kint maradtak hazabandukoltak a PeCsa elől, lemaradva a Strange Fish című produkcióról. A vendégmű igazi primőrnek számított, ősbemutatóját a budapesti előadás után egy hónappal tartották a Sevillai Világkiállításon, a belőle a bemutató évében készült, nagyszerű film pedig bevonult minden idők legjobb táncfilmjeinek panteonjába. 

Andi Xhuma, Hannes Langolf, Ian Garside. Fotó: Ben Hopper.
Andi Xhuma, Hannes Langolf, Ian Garside. Fotó: Ben Hopper.
A Strange Fish a Newson-életmű kiemelkedő, az 1990-es évek első felében létrehozott trilógiájának egyik darabja volt (a Dead Dreams of Monochrome Men és az Enter Achilles társaságában), amint a most, Bécsben bemutatott John is egy triptichon része. A 2009-es To Be Straight With You és a 2012-ben született Can We Talk About This közül az utóbbi ugyancsak látható volt már a Trafóban (kritikánkat ld. itt – a szerk.), a John pedig az október szenzációjának ígérkezik.

„Egykor naivan abban hittem, hogy a tánc el képes mondani bármit és mindent – ebben már nem hiszek. Fokozatosan egyre több és több szöveg találta meg a maga útját a munkáimban.” – fogalmazott Newson a bécsi bemutató műsorfüzetében megjelent interjúban. A koreográfus negyed század alatt valóban látványosan szakított a tiszta, szavak nélküli tánccal. Míg az 1990-es évek első felében alkotott műveiben (illetve az azokból született, mára már klasszikussá vált táncfilmekben) szinte egyetlen szó sem hangzik el, a nagyszerű táncosi játék, a látvány, a zene visz, ábrázol és fejez ki mindent, addig a nem sokkal később, 1997-ben keletkezett (Budapestre ugyancsak ősbemutatója előtt elhozott) Bound to Please már az alkotói felfogás, érzékenység és figyelem jelentős módosulásáról tanúskodott. A beszéd, a szöveg térnyerését aztán a 2005-ben készült Just for Show, majd a legutóbbi, 2012-es vendégjátékon látott Can We Talk About This mutatta meg egyértelműen.

A DV8 egyetlen állandó tagja maga a társulatvezető: immár nem pusztán korszakról korszakra, évtizedről évtizedre, de gyakorlatilag műről műre cserélődnek a Newson-társulat tagjai. A két évvel ezelőtti Can We Talk About This tíz előadójának névsorából egyedül a John címszereplőjének, Hannes Langolfnak, illetve a szerény szerepet játszó Ermira Gorónak neve lehet ismerős. A széles nemzetközi terepen szereplőket kereső Newson újabb és újabb munkáihoz választ sokat tudó társakat, s nem korábbi, bevált embereit viszi magával, mint sokan mások. Ennek megfelelően a jelen DV8 igazán multikulturális és sokféle táncosi műveltséggel-előzménnyel rendelkező társaság: a britek mellett venezuelai, német, görög és albán művészt is találunk előadói közt.

E régtől jellemző sokszínűség azonban nem jut különösebb szerephez Newson munkáiban, melyek jelentős része ízig-vérig angol, a maga evidens, aktuális, való életből táplálkozó sokféleségében. A koreográfus hazája-városa, a bábeli London, vagy általában, az angol nagyvárosok történeteiből, hétköznapjaiból, lakói történetéből merít mesteri biztonsággal és érzékenységgel. A Dead Dreams of Monochrome Ment egy meleg férfiakat brutális kegyetlenséggel lemészároló, londoni sorozatgyilkos rémtörténete ihlette, az Enter Achilles szinte teljes egészében egy, a metropolisz szürke elővárosában álló kocsmában és annak közvetlen környezetében játszódik, a törzsvendégek életét, titkait kegyetlen őszinteséggel láttatva. A Can We Talk About This az iszlám és a nyugati világ (itt konkrétan Nagy-Britannia) konfliktusos együttélését tárgyalja merészen és bölcsen. A Johnnak, Newson legújabb alkotásának helyszíne pedig a brit metropolisz, mely leginkább London lehet.

A koreográfus, aki eredeti foglalkozását tekintve pszichológus, nagy érzékenységgel figyeli az őt körülvevő világot. Sorsokat keres, élettörténeteket gyűjt, titkokat fürkész. A rejtőzködő Newson által hosszú évek óta minden nyilvános szerepléskor viselt fekete napszemüveg mintha mindenlátó röntgenszemet takarna. Az emberi lélek legpusztítóbb viharait és legfinomabb rezdüléseit megragadó és színpadra emelő koreográfus tabuk, szégyellt titkok, rejtő és rejtőzködő ösztönök, épülés- és pusztulástörténetek kutatója és mérnöke, aki kényes témák pókfonalából épít katedrálist.

Az új bemutató alapjául egy több mint ötven férfival rögzített mélyinterjú-sorozat szolgált, melyet maga az alkotó készített: alanyait túlnyomórészt a szerelem és a szexualitás témájában kérdezte. A beszélgetőtársak egyike volt John, akinek keresztnevét az előadás viseli, s történetét (az övét is, a többiek mellett) megörökíti. A darab cselekménye montázs, nem egyetlen személy sorsából, életmeséjéből épül fel, Newson a többi beszélgetésből is bőséggel beemelt motívumokat, ám a történet főszereplője: John – egy John. 

Hannes Langolf. Fotó: Ben Hopper
Hannes Langolf. Fotó: Ben Hopper
A bécsi Akademietheater táncelőadást ritkán befogadó, polgárias terében DV8-előadást nézni igazán szokatlan élménynek ígérkezett. A provokatív, színpadáról le- és beszólogatós, nézői közé beépített embereket csempésző, mellbevágó elemekben gazdag Newson-színház új előadásához ez furcsa választás volt – gondolhattuk előzetesen. Ám e játékfilmszerű, puritán, a maga módján zárt, kamaraszerű előadás már az első pár percben törölte ezeket az aggályokat.

A John forgószínpadán négy nagyobb téregység, cella vagy szelet, melynek válaszfalai olykor polcos szekrényként, paravánként, vagy akár szünetjelként funkcionálnak, a falakon ajtók, melyeken a szereplők ki-be járnak. A gyönyörűen puritán építmény olykor egészen gyors tempóban forog: van, hogy fél percig sem tart, míg egy-egy szeletében követhetjük a cselekményt, s már tovább is „lapozunk”, máskor hosszasabban elidőzhetünk egy képpel. A hősök az ajtókon át másik térbe, idősíkba, hangulatba lépnek át. Newson apró elemekkel, gondosan válogatott, beszédes tárgyakkal fest korhangulatot, ad támpontokat. Az elénk forduló térszelet falának egyik polcán egyszer a szovjet Junoszty tévé kapitalista testvérét látjuk, előtte fotelek, s egyszerre egy nyolcvanas évekbeli brit panel-nappaliban vagyunk, egy másik színben egy ezüstszínű kazettás magnó tűnik fel, de olyan módon tálalva, hogy az ember szinte várja, hogy felcsendüljön belőle egy Soft Cell-szám. Vállfákon lógó női ruhák jelenítenek meg egy remek képben magánéleti epizodistákat, akiket John úgy mesél el a holmikat fogdosva-ölelve, hogy szinte látjuk bennük a „csupa a-betűs nőket”.

A Johnt játszó Hannes Langolf kockás flanelingjében, farmerjában mint narrátor lép elénk a darab első szakaszában. Szlengben gazdag angolsága olyan, hogy egy szakértő fül számára talán utcára pontosan be lenne azonosítható a beszélő lakhelye – a szóban-táncban bravúrosat nyújtó Langolf anyanyelve azonban a német. John gyerekkorát látjuk, melyben mindennapos az erőszak, a kallódó fiatalember körül szándékoltan elnagyolt, olykor szoborrá merevedő alakok, rabiátus apa, terhes anya, hevenyészett, széteső család, csellengő barátok, az utca mocska, a szűk és meredek, az elkerülhetetlen elkallódásba és lezüllésbe vezető út. John az ábrázolt idő múlásával aztán felnőttként beleáll a szerepbe. Nyolc játékostársa a legkülönbözőbb élethelyzetekben, újabb és újabb karakterek bőrébe bújva tűnik fel körülötte. A történet kegyetlen, a nagyvárosok mélyének megannyi jellegzetes helyzetét láthatjuk: utcai verekedést, részegek kötekedését, neppereket, családon belüli erőszakot, a nihilt, a menekülést és visszazuhanást.

Fotó: Kristoffer Rozental
Fotó: Kristoffer Rozental
A szobafalak most sikátor ijesztő zugai, a nagyszerű, sokarcú tér mélyén egyszerre tűz lobog, a szórt fényben füst, amelyben sötét alakok motoznak. John vándorlása során aztán a nagyvárosi meleg szubkultúra közepén találja magát: a polcos falak közt most szauna és öltöző, az előbb a kegyetlen, rideg apát despota-szkafanderben alakító Ian Garside most kockás hasú szőke sármőr, derekára csavart törölközőben. A locker room-jelenetben keveredik az intenzív erotika és a komikum, a pornográfia egyfajta paródiája. A trendkövető vendégek (szinte mindenki szakállas, ahogy az most van) egymást stírölve, évődve megállás nélkül öltöznek és vetkőznek. John új terepre vetődik, s abba gyorsan belesimul. Nyomában járva feltárulnak az arctalan és szívtelen szex jellegzetes helyszínei: a kispolgári otthon, majd a londoni utcát megjeleníteni hivatott falak közt most fürdő és szauna, melegbár labirintusa, cruising-placc (azaz alkalmi találkahely), hallunk pár tartalmas és erősen korhatáros életvallomást, szexuál-ars poeticát, merészen tálalt, sebzően életszerű történeteket. És vastagon ott van a magyar közbeszédből szánalmas módon, szinte nyom nélkül (mintha a védőoltás már évek óta ki lenne találva) kikopott AIDS-tematika, a nem biztonságos szex. És ennek az egyszerre veszélyes, rejtelmes, csábító és groteszk kavalkádnak a közepében John, aki megmerítkezik, magára talál, de itt sem lesz otthon, mert akárhonnan, akármiből is jött, túl jó, túl érző ehhez. Egy szilánkot, egy igazán fontos elemet az önazonosságához már meglelt, előbújt és felvállalt, csak ehhez rossz ajtón át lépett be a megfelelő helyre. 

A játék zárásaként hosszas monológot hallunk Langolftól, a Johnt alakító színésztől. Hangja lassan elhalkul és ráúsztatva, felvételről egy másik hangot hallunk egy rövid időre. A beszélő elmélyülten magyaráz, s egyszerre megszólítja néma faggatóját: „Lloyd…”. Ekkor esik le: most magát az igazi Johnt, a múzsát, a modellt halljuk. Az apró gesztussal teszi végül maradéktalanul a helyére alkotását, e sűrű, intenzív, kegyetlenül életszerű játékot Newson. 

A DV8 produkciója beszéd és mozgás egészen lenyűgöző elegye: bármennyire is drámai a történet, melyet elbeszél, Newson elbeszélői leleményei megszabadító élménnyé teszik. A legkülönbözőbb módon szót és mozdulatot elegyítő, bravúrosan játszó táncos-színészek játékos, olykor nevetésre ingerlő, apró gegekkel ábrázolják a nagyváros peremre szorult, késélen egyensúlyozó figuráit, választásaikat, küzdelmeiket önmagukért vagy önmaguk ellen. Lelkek hátsóudvaraira, alagsorába világít be Newson, térbe, kontextusba helyezve figuráit, akik bármely civilizált nagyvárosban százezer-, vagy milliószám járkálnak az utcán. Ha szerencséjük és erejük adatik, ki tudnak törni az ördögi körből, ha nincs, belerokkannak, belehalnak a kiúttalanságba, rosszabb esetben másokat is magukkal rántva. 

A kígyótesttel, gravitációra fittyet hányva imbolygó drogosok, a zokniban sasszézó öltönyös szigor, a szaunában virító kockás hasak közt tolató löttyedt pocak – egyszerre drámai és komikus, ikonikus képek Newsontól, aki nem ítélkezik, csak megtalál, megmutat és elgondolkodtat most is. Ahogy ezt közel három évtizede, mesterművek sorával teszi a világára nyitott, primitív álszentségtől mentes, szabadon és felelősen gondolkodni képes közönsége örömére. Jó, hogy jön.