Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PÁRIZS FÖLÖTT AZ ÉG

Az utolsó éjszaka Párizsban
2014. aug. 26.
Német rendező francia filmje egy nagyon fontos, ám közepesen érdekes diplomáciai tárgyalásról. Majdnem egy film Párizs majdnem felrobbantásáról. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Minden katonai kiképzés a feltétlen parancsteljesítés alapelvén nyugszik, amelyet azzal tesznek a hadsereg minden egyes tagja számára elfogadhatóvá, hogy mindenki pusztán kis fogaskereke egy nagy gépezetnek, aki/ami nem láthatja át egy egész csata, pláne egy háború működését. Éppen ezért mindenkinek vakon kell teljesítenie az utasításokat, még akkor is, ha azok az adott mikroszituációban a józan ésszel vagy bármi mással ellenkezőnek tűnhetnek, mert ha nem, a nagy egész működését szabotálják. A Párizst elpusztítani készülő német tábornok és az ezt pontosan a fenti alapelv felülírásával megakadályozni próbáló svéd diplomata verbális összecsapásának ez lenne a tétje. A német rendező azonban sokkal inkább személyes, pszichológiai és időnként morális síkra tereli a kérdést, ami által valódi szellemi csata helyett két öregember nosztalgiába hajló beszélgetését szemlélhetjük.
A kortárs Billy Wilder – sok tekintetben talán így jellemezhetnénk Volker Schlöndorffot, aki amúgy két dokut is forgatott az ugyancsak német származású hollywoodi mesterről. Schlöndorff munkatempója, érdeklődési köre és megközelítése valóban az álomgyár klasszikus korszakára emlékeztet: hatvanas évek közepén induló munkássága során közel húsz játékfilmet rendezett, és legalább ennyi sorozat epizód, tévéfilm és doku fűződik a nevéhez. Ráadásul nem áll tőle távol a film korai szakaszának azon tendenciája sem, amelynek lényege, hogy veretes irodalmi alapanyag felhasználásával adjon rangot a folyamatosan kommercializálódással vádolt mozgóképnek. Musil, Heinrich von Kleist, Arthur Miller, Heinrich Böll, sőt Proust is szerepel a listáján, nem beszélve talán legnagyobb visszhangot kiváltott munkájáról, a Bádogdobról. Életművét végignézve adaptációk mesterének nevezhetjük őt, hiszen számtalan rendezése során alig egy-két alkalommal dolgozott eredeti forgatókönyvből.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Nincs ez másként Az utolsó éjszaka Párizsban esetében sem, amely munkát a címválasztás révén a magyar forgalmazó a Bertolucci-klasszikus renoméjával kívánja csillogóbbá tenni, de ami eredetiben a szárazabb Diplomácia címet hordozza, és alapját egy színdarab képezi. 1944-ben Párizs regnáló parancsnoka Hitler parancsára és a szövetségek előrenyomulására válaszul előkészíti a város teljes elpusztítását, amely terv egyszerre célozza a Szajna kiárasztásával civilek százezreinek kiirtását és a francia fővárost meghatározó műemlékek megsemmisítését. A detonáció elindítását megelőző órákban idős svéd diplomata jelenik meg a parancsnoki központként is szolgáló szállodaszobában, és pusztán a szavak erejével próbálja lebeszélni a náci tábornokot az ördögi terv végrehajtásáról.
Mindig problémás dolog színdarabból filmet forgatni (legutóbb talán Polanskinak sikerült igazán a Carnage esetén), ugyanis a filmben megszokotthoz képest általában kevés szereplős szituációk viszonylagos eseménytelenségét a színészek közötti feszültségnek és összjátéknak kell kitöltenie. Ami azonban a hús-vér jelenlét miatt színpadon elegendő, az vásznon nem mindig az, ráadásul rendszeresen felvetődik a kérdés, hogy miért is volt a mozira szükség azon túl, hogy éppen filmrendezőt kezdett el érdekelni a téma. Arra kell mindig választ találni, hogy sikerült-e valamit a mozgóképes vizualitás eszközeivel hozzáadni a történethez, vagy pusztán kamerák előtt ismételték meg a színészek a darabot.
A diplomácia (hogy az eredeti címre utaljunk) amúgy sem igazán fotogén téma, jólnevelt úriemberek idejétmúltnak ható társalgásai államközi ügyekről szimbolikus gesztusok megkomponálásával és értelmezésével fűszerezve hagyományos értelemben vett akció nélkül ritkán tud érdekfeszítő lenni. Az utolsó éjszaka Párizsban megtörtént történelmi eseményeivel ráadásul az is gond, hogy elég bizonyosan tudjuk a végkifejletet, így legfeljebb az lehet érdekes, hogy miképpen jutunk ehhez el. A hosszú, a visszavonulásra készülő német katonák által többször megszakított párbeszéd során a svéd konzul próbálkozik morális, romantikus (hajnal Párizs fölött), diplomáciai (Németország háború utáni megítélése) és személyes-családi érvekkel, illetve ezek rendszeres keverésével, azonban valahogy az egész helyzetnek nincs íve, egy pillanatra sem érezzük, hogy két kiemelkedő figura szellemi párbajával állunk szemben. Persze valószínű, hogy nem is volt ilyesmiről a valóságban szó, csak akkor miért is vált ez színdarab illetve film témájává? Ráadásul Schlöndorff rendezőként ehhez csak annyit tud hozzátenni, hogy az éppen legnyilvánvalóbban odaillő háttérzenét keveri a jelenet alá.
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A szituáció érdekességét a két idős ember találkozása adhatná, azonban Niels Arestrup (leginkább talán A próféta börtönbeli maffiavezéreként emlékezhetünk rá) és André Dussolier (a nemrég elhunyt Alain Resnais egyik fétis színésze) játéka a kiszámítható és sablonos színészvezetés miatt legfeljebb korrektnek nevezhető, kiemelkedőnek semmiképp sem. Ennek ellenére legtöbbet attól a néhány pillanattól kapjuk ebben a filmben, amikor a színészek mintha kissé önjáróvá válva maguk tesznek (kissé színházi módon) élővé egy-egy szituációt. 
Volker Schlöndorff alapvetően a már emlegetett klasszikus stúdiórendszerben dolgozó filmes szakembernek feleltethető meg, ezért nem is vártunk tőle semmi felforgatóan innovatívat. Azonban Az utolsó éjszaka Párizsban csupán egy vállalható szakmunka szintjén megvalósított alkotás, amely nélkülözi a nézőt magával ragadni képes erőt, mivel rendezője nem tudta megoldani, hogy bár – szerencsére – a Párizst romba döntő tragédia elmaradt, azért valami dráma a filmben mégis megtörténjen.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek