Robert Rodriguez: Sin City – Ölni tudnál érte
2014.08.22.

Robert Rodriguez állítólag nem iszik alkoholt. Alig hihető állítás a 90-es évek függetlenfilmezésének új utat mutató, mocskos-karcos El mariachi rendezőjéről, ám a Sin City – Ölni tudnál érte után úgy gondolom, talán mégis lehet benne valami igazság. VÍZKELETI DÁNIEL KRITIKÁJA.

Amikor 2005-ben megcáfolódott az a vélekedés, hogy a Sin City képregény-sorozat megfilmesíthetetlen – és nemcsak azért, mert alkotója Frank Miller addig nagyon bölcsen hallani sem akart erről –, egyúttal Robert Rodriguez rajongói is örülhettek, hogy a rendező végre nem csak gyermekeinek történetéhségét akarja kielégíteni (ld. Kémkölykök sorozat, Cápasrác és lávalány), hanem végre olyan témát választott, ami szorosan összefüggésbe hozható az életmű nyitó darabjaival.

Akkoriban ugyanis Rodriguez nagyon értett a füstös lebujok világának természetéhez (El mariachi, Desperado, Alkonyattól pirkadatig). Hihető sorsok estek ott szerelembe prostituáltakkal, találkoztak aknavetőkkel, pergőtűzzel vagy akár vámpírokkal úgy, hogy a mexikói-amerikai határvidék problémáiról is hírt kaphatott a világ. Sin City városa, Basin City ugyan fiktív hely – itt azért jóval több vér ömlik ki egy levágott fej után, a bűnözők egy kicsivel nagyobbat ugranak, a szereplők több lövést kibírnak, mint nálunk, és csak néhány elemében tartalmaz színeket –, de azért nem nehéz elismerni, hogy Miller alapvetően a jelen (és egyébként a mindenkori) civilizáció visszásságairól szeretne mesélni: hogyan élhetőek ki az ösztönök egy túlnépesedett nagy városban, mit kezdjünk a korrupt politikusokkal, gonosz rendőrökkel, létezik-e hősiesség egy ilyen világban, van-e különbség jó és a rossz között. Rodriguez nagyon hasonló szemszögből közelítette meg ugyanezeket a kérdéseket.
 
A Miller-Rodriguez alkotópáros ezúttal az első film cselekményével párhuzamosan történt eseményeket mutatja be: Marv (Mickey Rourke) történetével vesszük fel a fonalat, azon az éjszakán, amikor Hartigan (Bruce Willis) öngyilkosságot követ el, majd megtudjuk, hogy milyen konfliktusból kifolyólag operáltatta át az arcát Dwight (Josh Brolin), hogyan próbálja feldolgozni Nancy (Jessica Alba) Hartigan öngyilkosságát. És egy újabb kaland mutatja be, hogy milyen a rettegett Roark szenátor útjába kerülni, a szerencsejátékos Johnny (Joseph Gordon-Levitt) történetén keresztül. Frank Miller által a képregény megalkotásakor tudatosan használt filmes noir stílus ezúttal nemcsak kivitelében, hanem tematikailag is visszakerül a vászonra: az Ölni tudnál érte főcselekményét az Eva Green által alakított Ava Lord bonyolítja, a műfaj klasszikus femme fatale figuráinak sorát gazdagítva. Az alkotóknak látszólag könnyű dolga volt, a képregény ugyanis gyakorlatilag storyboardként szolgált, kockáról kockára mentették át filmre annak cselekményét. 


A képregényben egy ennyire egyszerű történet éppen elég, a szikár, teljesen minimalista, sokszor csak pár vonallal megrajzolt oldalakhoz, viszont a filmnézéskor a beforgatott világ óhatatlan részletgazdagsága miatt sokkal összetettebb sztorira éhezünk. A filmnoir a képregény közvetítő közegén keresztüli megidézése közben a műfaj korábbi darabjainak komplexitása elvész, a miértek tisztázatlanok maradnak. Teljességgel érthetetlen ugyanis, hogy melyek azok a lerakott pontok, amelyeken keresztül érdekessé válhatnak a figurák kalandjai. A forrásmű frappáns, kiégett narrációi kiegészítik a képet, megvan a helyük, hiszen a képregény az irodalom és a képzőművészet keveréke, de a filmen teljesen fölöslegessé válnak. Miért akarnánk elmondott szövegként hallani azt, amit a mozgóképen is látunk? Olyan, mintha pusztán azért mert az alkotók képesek voltak a képregény világát ennyire tűpontosan – valóban elismerésre méltó módon – átültetni a digitális technika csodájának köszönhetően filmre, már felmentést kaptak volna az alól, hogy lehetővé tegyék a szereplőkkel való érzelmi azonosulást. Nem tudjuk meg, hogy voltaképpen milyen is az, amikor egy sötét lelkű, poklot járt férfi ölni tudna egy nőért. Ehelyett már-már a paródia határát súrolják a fölösleges akciók, a felszínt bemutató jelenetek: Eva Green nagyon gonosz szeretne lenni, és az is, de az 1920-es évek óta a femme fatale karakterek motivációi sokkal összetettebbek a puszta destrukció-vágynál, Jessica Alba hiába riszálja magát a tánctéren, egyszerűen nem érdekes, Rosario Dawson nevetségesen ügyetlenre sikeredett motorháztetős csábítása kifejezetten nevetséges. A digitálisan megrajzolt cigarettafüst szagtalan marad. Mickey Rourke Marv-ját kétszer is hívják segíteni különböző szereplők, de olyan mintha nem csak ez ismétlődne, hanem minden más, a film egyéb motívuma és mozzanata is kétszer lenne. A gyönyörűen kivitelezett, elegáns – néhol matt, néhol csillogó – noir csomagolás mögött lejárt szavatosságú termék lapul. A filmnoir műfaj a filmstílus erejére – fekete fehér stilizáltságával, fény-árnyék kontrasztjával – támaszkodva az emberi lélek sötét bugyrait igyekezett minél alaposabban feltárni alibiként használva a bűnfilm műfaját, a Sin City esetében ugyanez a stílus üres díszletelem, éppen a lényeg elfedésére szolgál: nem kapunk kulcsokat a bemutatott sorsok felnyitásához, nincs kidolgozott koncepció, amely megmutatná ezeket a rejtélyeket. Élettelenek maradnak a karakterek, nem tudjuk meg, hogy Rodriguez mit gondol Miller képregényéről. Pedig annak idején még pályatársánál, Quentin Tarantino-nál is jobban tudta milyen az, amikor egy meggyötört férfi úgy kívánja a nőt, hogy azért ölni tudna, mégis csak a koszos bárpultról felemelt feles üveg jut neki. 


Antal Nimród legutóbbi magyarországi látogatása idején említette egy szervezett beszélgetés keretében, hogy legendás barátságát a mexikói szegénysori filmezésből feltört, Hollywood kapuit bevevő, majd saját stúdiót alapító rendezőzsenivel nem úgy kell elképzelni, hogy együtt isszák cowboy-kalapban a tequlilát a mexikói határvidék egyik lepukkant csehójában, mert Rodriguez munkamániás, és éjjel nappal a stúdiójában tartózkodik és dolgozik. Majd hozzátette, hogy a közös bulizás eleve kizárva, hiszen a mexikói fenegyerek már rég nem iszik alkoholt. Természetesen rendes körülmények között az ilyesminek örülni kell – végre még valaki, aki mentes e káros szenvedélybetegségtől –, ám nem akkor, amikor a kocsmai alvilágot ízig-vérig ismerő, a bűn eme melegágyának miliőjét a legapróbb részletekig autentikusan bemutató művész több feledhetetlen darab után eltávolodik lucskos forrásvidékétől, és felcseréli a kocsmát a filmstúdió légkondicionált, domesztikált greenbox szobájára.
Rendező:  Robert Rodriguez, Frank Miller,  Író:  Frank Miller,  Forgatókönyvíró:  Frank Miller, Robert Rodriguez, William Monahan,  Zeneszerző:  Robert Rodriguez,  Operatőr:  Robert Rodriguez,  Producer:  Sergei Bespalov, Aaron Kaufman, Stephen L\\\\\\\'Heureux, Robert Rodriguez,  Vágó:  Robert Rodriguez,  Szereplők:  Mickey Rourke,  Bruce Willis,  Josh Brolin,  Jessica Alba,  Joseph Gordon-Levitt,  Eva Green,  Ray Liotta,  Michael Madsen,  Jamie Chung,  Csókás Márton