Opera Sziget 2.0 – az Operaház a Sziget Fesztiválon
2014.08.22.

Tavaly még őrült ötletnek tűnt, hogy a Magyar Állami Operaház a Sziget Fesztiválra műsort vigyen, idén pedig már úgy léptek a művészek a közönség elé, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. TÓTH ENDRE BESZÁMOLÓJA.


Félreértés ne essék, ezzel nem azt állítom, hogy ne lenne létjogosultsága az úgynevezett magaskultúrának egy ilyen fesztiválon (nem véletlenül használtam a dőlt betűkkel szedett „jelzőt”, ugyanis magam nem vagyok a híve az efféle skatulyázásnak), hiszen akad rá példa bőven: múzeumok képviseltetik magukat egy-egy sátorral, autentikus népzenét is lehet hallgatni, színi előadások is előfordulnak, akkor miért pont a klasszikus zene maradna ki a jóból, helyesebben mondva, miért pont olyan jóból maradjon ki a nagyközönség, mint amilyen a klasszikus zene. Ebben az esetben érdemes leszögezni, hogy igen fontos a megfelelő idősáv eltalálása, hiszen amikor évekkel ezelőtt a klasszikus zenére specializálódott Octopus sátorban zömmel délután találkozhatott az ember egy-egy inkább könnyedebbnek és befogadhatónak mondható klasszikus műfajjal és előadóval, érthető volt, hogy a Szigeten belül egy effajta nyugalom és béke szigetére inkább pár órát sziesztázni, sőt aludni tértek be a reggeli órákig bulizó fiatalok – ugyanis itt nem nyomták le őket a hangerővel. Ez tavaly megváltozott, hiszen a Fidelio Kultúrzóna korábbinál jóval nagyobb új sátrában a fő attrakció minden este 8-tól az Operaház műsora volt.

Gál Erika, Hábetler András
Gál Erika, Hábetler András

Az utolsó előtti napon, szombaton fél nyolc körül már ott sétálgattam a Fidelio sátra körül, pár perccel később pedig el is kezdődött a műsor, ami a tudatos szigetelők számára is meglepetés lehetett, hiszen 8-nál korábban kezdődő előhangról nem lehetett olvasni sem a Sziget honlapján, sem az Operaház oldalán, de a műsorfüzetként szolgáló Útlevélben sem. Én magam is egyedül a Facebookon akadtam rá egy helyütt, hogy a Moltopera Társulatnak is lesz rövid műsora. Tényleg rövid volt, alig tizenöt perces. A társulat vezetője és a produkció műsorvezetője, Ágoston László (bariton) Göncz Renátával (szoprán) és a mostanában több nemzetközi versenyen díjazott zongoristával, Szabó Marcellel tartottak egy kis interaktív bemutatót. Mondjuk az interaktívat akár el is hagyhatjuk, mert a meghirdetés hiánya miatt érthető okokból kevesen voltak, és azok sem aktívak. Programjukban a Don Giovanni-Donna Anna kettősből kiindulva próbáltak rávilágítani a régimódi operarendezések klisékben gazdag anakronisztikusságára, továbbá arra, hogy Mozart zenéjében mennyire tudatosan ábrázolta mindazt, amit a színpadra képzelt. Az elgondolás jó, a kivitelezéssel sem lett volna baj, mivel Ágoston László hatásosan, érthetően elő tudta adni gondolatait angolul is (bár sokszor tért vissza a költői kérdés, hogy vajon mi vagyunk a hülyék, vagy Mozart volt-e az, majd kiderült, hogy egyikünk sem), és egy ilyen leginkább oktatási célú műsornak még akár a Szigeten is lenne helye. Viszont megfelelő hírverés és interakció hiányában sajnos nem hozhatta meg a kívánt hatást, de mindenképp javaslom a folytatást.

A Magyar Állami Operaház kissé erőltetett című (LabOPERAtórium) műsorában a színpadon láthattuk felülről belógatva az Ariadné-előadásból ismert óriáspolipot, továbbá a leglényegesebb elem egy ruhás állvány volt, ezen kívül semmi más, ami elvonná a figyelmet (látványtervező: Lakatos Márk, rendező: Aczél András). Tulajdonképpen a produkcióban túl sok rendeznivaló nem is akadt, a látvány pedig inkább a világításban, a jelmezekben (amelyekről nem gondolnám, hogy kifejezetten erre az alkalomra készültek volna, de lehet, hogy nincs igazam), és a nagy valószínűséggel nem az említett urak által kitalált koreográfiában mutatkozott meg. De ezt már Aczél András tavaly is nyilatkozta, hogy nagyképű dolog lenne rendezésről beszélni.

Boncsér Gergely
Boncsér Gergely

Idén is hatásos kezdésnek bizonyult Dulcamara belépője Donizetti Szerelmi bájitalából, amelyre felépítették az alapkoncepciót, mely szerint az orvosság, amit a kuruzsló kínál, operaénekessé változtatja az embert, és erre húzták rá a poénok sorát is, amelyek között akadt meglehetősen erőltetett is, a leggyengébb (de érdekes módon a népet gyakran röhögésre késztető) Szvétek László magából diszkant magasságokat kappanhangon ordítva kipréselni próbáló felbukkanásai voltak a legváratlanabb pillanatokban. Persze a bájital az ő hangját is mélyítette, a probléma megoldódott. Egyszer még talán vicces is lett volna, de csak egyszer. A Magister Operitus, azaz az est műsorvezetője és maga Dulcamara is Hábetler András volt, aki néha megmosolyogtató angolsággal, de annál nagyobb lelkesedéssel tartotta fenn a figyelmet két műsorszám között, s hergelte a közönséget, akár egy popkoncerten. Ő hívta fel a közönség soraiból az énekeseket és itatta meg őket a csodaszerrel. A könnyen dekódolható üzenet hasonló lehet, mint ami már a tavalyi koncepciót is jellemezte, nevezetesen, hogy az operaénekes is ember, közülünk való, így próbálták áthidalni, erősíteni a közönség és a művészvilág közötti kapcsolatot.

Ha már az áthidalásnál tartunk, azt nem értettem, hogy miért magyarul énekeltek, a műsorvezetés pedig csak angolul hangzott el (pedig jóval többen voltak a magyarok a felemelt kezek alapján), ráadásul az összekötő szövegek sem mindig az áriákról és operákról szóltak, inkább egy kis stand-up volt, persze ez nem is baj.   

Keszei Bori, Gál Erika, Rőser Orsolya Hajnalka és Hábetler András
Keszei Bori, Gál Erika, Rőser Orsolya Hajnalka és Hábetler András

A műsorban most is inkább a jól ismert részletek hangzottak el, egy amolyan opera highlights keresztmetszetet hallhattunk. Ami ebbe a képbe nem teljesen illett bele, mert nem éppen a mobilcsengőhangokká avanzsált dallamokat vélhettük bennük felfedezni, azok általában a magas céket, mély(nek hallott) hangokat, hatalmas ugrásokat, nehéz szövegeket és egyéb artistamutatványokat felvonultató áriák és duettek voltak (pl. Tonio kavatinája Az ezred lányából, az Éj királynője első áriája, a Don Pasquale Hadaró-kettőse). A zenekar néhány tagból áll mindössze, Köteles Géza vezeti őket a zongora mellől hatalmas lelkesedéssel, az átiratok jól szólnak, a hakniszerűen összerántott kamaraegyüttesekre jellemző bizonytalanságokkal vagy intonációs hibákkal sem nagyon találkozunk. Az énekeseket is gondosan válogatták, nagyjából csak a legismertebb nevekkel találkozunk: Hábetler Andráson kívül Megyesi Schwartz Lúcia, Keszei Bori, Rőser Orsolya Hajnalka, Boncsér Gergely és Szvétek László lépett színpadra a szombati szereposztásban. 

Az előadás során gesztusokban is a popzenével való rokonságot igyekeztek hangsúlyozni, különösen Boncsér Gergely jön fel a színpadra úgy, mint egy rocksztár, hogy elénekelje a Nessun dormát, tegyük hozzá, remekül, csak épp játékában és éneklésében is némi szándékos túlzással, modorossággal. Nekem már kicsit sok, de a nagyérdemű zabálja. Amint Megyesi Schwartz fellép a közönség soraiból és rázendít a Carmen második felvonásának híres cigánydalára (Les tringles des sistres tintaient), a színültig telt sátor (!) tombol, a csábítás játékban is, hangban is hat, szépen formált, a hangosítás pedig kiváló, egyáltalán nem zavar a viszonylag közeli nagyszínpad hangtömege.


Keszei Bori Megyesi Schwartz partnereként teremt ihletett pillanatokat Puccini Cseresznyevirág-kettősével a Pillangókisasszonyból, ami közben eléggé leköti a figyelmünket a tánc, jobban mondva akrobata mutatvány, amivel egy kiváló páros, művésznevükön Szulita és Dennis kápráztat el bennünket. Elena Bolerója érzékenyen szólal meg (Keszei Bori), a Don Pasquale Hadaró-kettőse Hábetler és Szvétek előadásában humoros, de szinte teljesen érthetetlen. Rőser Orsolya Hajnalkáról is jókat mondhatunk, az Éj kiránynőjének áriája, az O, zittre nicht a művésznő bámulatos koloratúráját mutatja meg (persze a hangosítás lehet bármilyen jó, teljesen nem jön át minden, ami átjöhetne akusztikusan), a show pedig Lammermoori Lucia Il dolce suonojával zárul, de nem akárhogyan: futurisztikus jelmezben énekel Rőser, és egyszerre átcsap a mű az Ötödik elem című filmből ismert popos, elektronikus feldolgozásba. A hangulat a tetőfokára hág, én pedig kicsit gondban vagyok, mert vegyesek az érzelmeim, nem a crossover miatt, meg jól is szól az előadás, tényleg azt hangoztatja, hogy buli az opera, de azért eszembe jut, hogy mégsem ezt kapja majd az, aki elmegy a házba egy előadásra. Persze ha elmegy, már megéri a dolog, én is jól szórakoztam, kivéve az olcsóbb poénokon, de ha a szigetlakó tényleg ennek hatására köt ki az Andrássy úti dalszínházban, ne csalódjon, ha nem ugyanazt kapja, mint amit ebben a sátorban.
Szerző: Tóth Endre
Helyszín:  Hajógyári Sziget,  Időpont:  2014. augusztus 16.