Revizor: Goda Krisztina Veszettek című filmjét forgattátok most. Sokszor, sok helyen megjelent a sajtóban, hogy a film a Magyar Gárdáról szól. Goda Krisztina ezzel szemben azt állítja, hogy a sztorinak semmi köze ehhez. Mi lehet az oka annak, hogy a rendező ennyire elzárkózik ettől az egészen evidens értelmezéstől?
Vidnyánszky Attila: Szerintem nem Gárda-film. Ez a film egy mai, magyar, társadalmi problémával foglalkozik, ami létezik. Először várjuk meg, míg elkészül, úgy könnyebb lesz véleményt mondani róla!
 Fotó: Tóth Simon Ferenc |
R: De hát éppen a Gárda az a magyar társadalmi probléma. Vagy nem?
VA: Számomra sokkal érdekesebb a film főszereplőinek, ezeknek az elveszett srácoknak a története, hogy ők mennyi mindenbe kavarodnak bele, milyen impulzusok érik őket. Nincs szó Gárdáról. Emberi történetekről van szó.
R: Beszéljünk akkor arról, hogy ki vagy te ebben a filmben!
VA: Én egy testvérpár fiatalabbik tagja vagyok, Klem Viktor a bátyám, suttyó gyerekek vagyunk. Ami engem megfogott a filmben, az a panelvilág, a kapucniban cigizés a lépcsőn, a rengeteg bunyó, amibe belekeveredünk, jön egy rendőr, és elindul egy nagy árvíz, ami sodor minket össze-vissza. Aztán a cél először az, hogy ezek a fiatalok valahogy rendet tegyenek, hiszen ez valós probléma. Később ez elfajul.
R: Azt mondtad egy interjúban, hogy átok a neved, aztán azt, hogy áldás, de nem igazán konkretizálódott, hogy mitől egyik vagy másik…
VA: Az lemaradt az interjúban, hogy az áldást én úgy gondoltam, hogy rengeteg helyzetben másképp kell helytállnom. Ha van egy előadás, akkor tudom, hogy engem másképpen fognak nézni, és jobban kell bizonyítanom. Amikor először szembesültem ezzel a dologgal, akkor tudtam, hogy ez nehéz lesz. Sok olyan helyzetbe kerülök, hogy nekem szidják az édesapámat, vagy éppen nekem kell megvédenem őt. De igyekszem legfőképpen a saját munkámra összpontosítani, és ezért mondtam azt, hogy áldás. Mert sokkal többet kell bizonyítanom, sokkal jobban kell dolgoznom azért, hogy kibújjak a név alól. Lehet, ha nem ő lenne az apám sokkal flegmábban állnék a munkához.
R: Bár a Színművészetin nem nagyon lehet flegmázni. Dolgoztok éjjel-nappal, nem?
VA: Persze. Elég naivan kerültem az egyetemre, és elég sok időm volt felfogni, hogy ez az egész mit is jelent. Hihetetlen tanáraim voltak, nagyon sokat dolgoztunk, és igyekeztem odafigyelni arra, hogy jól teljesítsek.
R: Azt gondolom, hogy ez neked sikerült. Végül is – bár nem tudom, jelent-e neked bármit ez a díj – de legígéretesebb pályakezdőnek jelöltünk, mi, kritikusok.
VA: Természetesen nagyon jól esik, nagyon nagy megtiszteltetés! Nagyon nagy öröm, ha az ember bárhonnan is visszajelzést kap a munkájáról! Azonban ha őszinte akarok lenni, kettős érzésem van ezzel kapcsolatban…
 Hamlet. Fotó: Nagy Marcell |
R: Miért?
VA: Én most csöppentem bele ebbe az egészbe. Gondoltam, utána nézek a beszélgetésünk előtt a Kritikusok díjának, egyszerűen kíváncsi voltam, próbálok tájékozódni. Nagyon sok embertől tanultam/tanulok, elsősorban édesapámtól és a beregszászi társulattól. Négy éves voltam, mikor először színpadra léptem velük, és volt szerencsém olyan színészek között felnőni, mint Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Rácz József, és még sorolhatnám. Zavarba ejtett az, hogy akikre én felnézek – például Trill Zsolt – 1993 óta egyszer volt csak jelölve a díjra. Bocsánat, tudom, hogy nem lenne szabad pont nekem ilyenekről beszélnem, csak nem tudom hova tenni, hogy számomra olyan emblematikus előadások, mint a Szarvassá változott fiú, a Fodrásznő vagy a Halotti pompa nincsenek említve.
R: Akkor hogyan jössz te a képbe, ha azt érzed, hogy a kritika részéről van egy ellenérzés veled/veletek kapcsolatban?
VA: Felkerültem Pestre, lényegében most kezdődik a pályafutásom, de már sokszor megbélyegeztek, vagy próbáltak provokálni, hogy kiderüljön, melyik oldalra állok. Nagyon igyekszem tisztességesen helytállni ezekben a helyzetekben.
R: Írtak már rólad rosszat?
VA: Nem tudom, biztos.
R: Nem olvasol kritikát?
VA: Dehogynem. Mi színművészetis negyedévesekként nem igazán bírjuk ki még, hogy ne olvassuk el, amit rólunk írnak.
 Hamlet. Fotó: Nagy Marcell |
R: És bírnád, ha rosszat írnának?
VA: Ha rendezők írnának más rendezőkről, színészek színészekről, azt nagyon bírnám.
R: Azt érzed, hogy a magyar kritikai életben van egy kettős mérce?
VA: Szerintem nagyon nehéz függetlennek maradni. Sokféleképpen használják ezt a kifejezést. Sokszor érzem azt, hogy nincs kellőképpen megvilágítva a két oldal. Bonyolult dolog ez.
R: Kritikusmaffia?
VA: Természetesen nem megy a fejembe például, hogy Szűcs Nelli, Kristán Attila vagy akár a Három nővér miért nem volt soha semmire jelölve, nyilván pont ők soha nem fértek be. De én nem gondolok itt maffiára. Igyekszem nem belemászni ezekbe, az én generációm, azt hiszem, nagyon nehezen fogja átlátni ezeket a dolgokat.
R: Szerinted befelé fordulni helyes attitűd?
VA: Művészi értelemben biztosan.
R: És nem gondolod, hogy a művészetnek reagálnia kell ezekre a feszültségekre?
VA: Milyen szinten? Nyilván tükröt kell tartani a természetnek, ahogy Hamlet is mondja, de az elején szerintem fontos, hogy inkább magunkkal foglalkozzunk és megismerjük az álláspontokat, csak aztán másszunk bele, másképp mi sem fogjuk megérteni egymást. Nehéz ez. Mindenesetre szerintem erős generáció vagyunk.
R: Szerinted mit jelent az, hogy Nemzeti Színház?
VA: Kisgyerekként láttam Az ember tragédiáját a Nemzeti Színházban, emlékszem, nem szimplán színházi élményként maradt meg bennem. Aztán ott voltam, amikor az apám csinálta Bánk bánt, a második előadás közben kifütyülték. Üvöltöztek a hátsó sorokból hogy "ez a Nemzeti?", majd kimentek. Ha jól tudom, szélsőjobboldaliak voltak. Sokan elérték azt, hogy megváltozzon a nemzeti szó jelentése. Sokan azt mondták, hogy inkább lerombolnák, mert nincs rá szükség. Én biztos, nem rombolnám le.
 Vízkereszt, vagy amit akartok. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu |
R: Sok színházat nézel?
VA: Gyerekkoromban volt szerencsém más országok színházi világába belekukkantani. Mióta belecsöppentem a pesti színházi életbe, azóta igyekszem minél több előadásra eljutni.
R: Mit nézel szívesen?
VA: Természetesen a Színművészetihez közel van a Katona, ott minden évben szinte minden új előadást megnéztünk, és persze olyan klasszikusokat is, mint a Portugál vagy a Ledarálnak. Az osztályomnak volt szerencséje dolgozni Zsótérral és Horváth Csabával, az ő előadásaikat is szeretjük, igyekszünk mindent látni. Nagyon sok jó élményem van.
R: Gondolom, hogy egészen más Marton Lászlóval dolgozni, mint Zsótér Sándorral. De mi a különbség két próbafolyamat között?
VA: Mikor Marton Lászlóval csináltuk a Vízkeresztet az egyetemen, óriási élmény volt nekem, mivel nagyon finoman vezetett minket, hagyta, hogy járjon az agyunk, mi találtuk ki a stílusát a jelenetnek, és ő minden stílushoz nagyon pontosan szólt hozzá. Mikor átkerültünk Zsótérhoz, megéreztük, milyen ereje van a szónak. Ő konkrét feladatokat adott nekünk és rengeteg energiát, pontos, személyes munkát várt el tőlünk.
R: Mik a terveid a jövőben?
VA: Jövőre a Nemzetiben fogok dolgozni Rizsakov Éjjeli menedékhelyében, felújítjuk a Vízkeresztet a Pestiben, az egyetemen továbbra is játsszuk a Vérnászt, a Diótörőt, a Három nővért és a Hamletet. És van egy dédelgetett álmom: én amúgy rendezőnek készültem, és amikor Marton László tanár úr felvett színész szakra, megengedte, hogy ötödévben rendezzek. Így hát, ha minden jól megy, az Athéni Timont fogom rendezni az egyetemen, sok osztálytársam lesz benne és osztályfőnökünk, Hegedűs D. Géza tanár úr.
R: És mik a hosszú távú terveid?
VA: Nagy tervem az, hogy elutazzak valahova kicsit világot látni, más színházakat is megismerni. Szeretnék Beregszászban is dolgozni, és azokkal is, akiket itt, az egyetemen ismertem meg. Rengeteg van, nagyon nehéz bármit is kiemelni. Húsz éves vagyok, akár egy másik egyetemet is elvégezhetek. Akár még kritikus is lehetek.