VII. Ördögkatlan Fesztivál
2014.08.13.

Az Ördögkatlan Fesztivál első látásra, a megnyitón ülve minden évben ugyanolyannak tűnik, de mégis más, a megszokott elemek mellett hozza a gyönyörködtető változatosságot és a meglepetéseket, ha másképp nem is, hát az ördögi időjárás vonatkozásában. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.

Fekete Ernő A mennyekbe vágtató prolibuszban
Fekete Ernő A mennyekbe vágtató prolibuszban
Idén hetedik alkalommal rendezték meg Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya és Beremend falvak közreműködésével a baranyai térségben az ördögszánotta hegy legendájához kötődő összművészeti fesztivált. A profil minden évben nagyon karakteres, idén például Hrabal századik születésnapját ünnepeltük maratoni felolvasás, képzőművészet, gigantikus Novák Erik festette portré, performanszok, Göttinger Pál és Grisnik Petra vezette Hrabal vurstli segítségével. Díszvendég volt a Katona József Színház, melynek művészei öt nap alatt kilenc előadást játszottak, Lajkó Félix, aki két koncertet is adott, Horváth Csaba, akinek több rendezését is láthattuk, valamint lengyel színdarabokat, rockzenét és bábszínházat is megismerhetett a közönség. De visszatért sok régi vendég is, jelesül a Quimby, Kapa, Pepe és Rémusz az azóta is várva várt Mulatsággal, a Kiscsillag, a Beck-fivérek mindenfajta formációban, és a Rájátszás zenészei és költői tartottak közös koncertet, és verses esteket párban (Erdős Virág és Kollár-Klemencz László, valamint a Háy come Beck). 

Fotó: Krumpli Béla
Fotó: Krumpli Béla
A programok az első napon már a megnyitó előtt elkezdődtek, a legtöbben nyilván Horváth Csaba és a negyedéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztály Toldijára voltak kíváncsiak annak ellenére, hogy az előadás korábban a POSZT-on is látható volt. A Forte Társulat a következő napon szerepelt még Helen Edmundson Irtás című szövegével is, amelyben a szuggesztív mozgásos és képi elemek mellett most igazán koherensnek, koncentráltnak, és érthetőnek tűnt a szövegmondás is, úgyhogy az előadás akár prózai színházi produkcióként is megállná a helyét (de szerencsére nem csak az, sőt). 
A megnyitón Bérczes László megemlékezett Cseh Tamásról (a fesztivál egyik fővédnöke), aki idén öt éve halt meg, és akinek a tiszteletére csütörtökön külön Cseh Tamás-estet is rendeztek a fesztivál Árokpart Bárjában, valamint közös daltanuláshoz lehetett csatlakozni a focipályán. A nyitány immár állandó eleme a Törőcsik Marival való telefonbeszélgetés, ami akár külön, önálló műsorszám is lehetne. A megnyitók egyébként évről évre frappánsabbnak és rövidebbnek tűnnek, a fesztiválozók első igazi találkozása, ismerkedése ez az alkalom, ami után mindenki indul az őt érdeklő programokra. 

Beck Zoltán,
Beck Zoltán, Szűcs Krisztián. Fotó: Halek Mira.
Legtöbben természetesen a színházi előadásokra kíváncsiak, Bérczes László és Kiss Móni igazán remek ízléssel válogatnak, és mivel a Pécsen rendezett POSZT-on már csak elvétve látni független színházi produkciókat, a nézők örömmel veszik az alkalmat. Mindent persze lehetetlen megnézni, de említésre érdemes, hogy kifejezetten a fesztiválra is készülnek előadások, idén ilyen volt a k2 Színház A nagyharsányi menyasszony című improvizatív produkciója (Benkó Bence és Fábián Péter rendezése). A már említett előadásokon kívül jelen volt még a Pesti Magyar Színiakadémia (a Love and Money című előadással), a kaposvári Csiky Gergely Színház (Jon Fosse: Tél című előadása), Gerlóczy Márton darabja, A csemegepultos naplója, a Szókratész védőbeszéde Haumann Péterrel, és még sok minden más. 

Kiemelt érdeklődés kísérte A mi osztályunkat Tadeusz Słobodzianektől, valamint a Katona a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatával való közös produkcióját, a Vöröst. Utóbbi esetében (köszönhetően a zuhogó esőnek) némi tömeghisztéria alakult ki az előadásra való várakozás közben, majd végül mindenki bejutott. Ha a várakozók magatartását és az előadást egyetlen performansznak tekintjük, felsejlik a színház mint menedék (vagy mint megoldási lehetőség) értelmezésének sokféle lehetősége, jelentése. Az általam látott előadás nagyon erős és megrázó volt, és a csapzott, ázott, néma néző-szemtanúk tökéletesen bevonódtak az emlékidézésbe. A külföldi színházi előadások közül talán a legizgalmasabb a lengyel Teatr Walny negyven perces lengyel nyelvű Hamletje volt, vízben bugyborékoló bábokkal. A főszereplő – akit a többi bábbal együtt a Szellemet játszó Adam Walny mozgatott, rendezett – az akváriumok között lavírozva kereste a kiutat, míg végül ő is halként merült el az örökkévalóság vizében.      

Horváth Csaba
Horváth Csaba. Fotó: Halek Mira.
Az idén egyébként sok előadás témája volt a múlt feldolgozása és az azzal kapcsolatos elhallgatott, lefojtott traumák; ezáltal mintha komolyabb, érettebb, a(z akár aktuálpolitikai) problémákat jobban felvállaló lett volna az idei színházi paletta. Az Irtáson és a Vörösön kívül a múlttal való szembesülést tematizálta Artur Palyga darabja, A zsidó is (a Nézőművészeti Kft. előadását Szabó Máté rendezte), ami egy lengyel iskola tanári szobájában játszódik ugyan, de az ott felszínre törő problémák – a zsidók elhurcolásában való közreműködés, az azt követő haszonélvezet – minket is határozottan érintenek. Az első fél óra helyzetkomikumai után kíméletlenül felszínre kerülnek az emlékek, a bűnök, és a tragikus konklúzió is, miszerint az ember nem változik, és nem tanul a borzalmakból sem. (Az előadást az új fesztiválhelyszínen, a palkonyai Mokos Családi Pincészet impozáns előadótermében lehetett megnézni.) 

A Pintér Béla és Társulata (a fesztivál egyik „sztárja”) sokkal szarkasztikusabban és groteszkebb módon mutat be hasonló problémákat a Titkaink című előadásban. Ez a történet és a dramaturgia mintha sűrűbb lenne a korábbi Pintér-előadásokénál, pontosan lehet látni a tragikus végkifejletet, a bemutatott kor kegyetlenségét és cinizmusát, ami azóta sem változott. Az utolsó jelenetben megjelenő rövid hajú, szemüveges, vékony szájú, kosztümös államtitkárasszony és az őszre bodorított miniszterelnök-helyettes (ugye felismerjük őket?) nyílt színi tapsot kapnak. És bár ez az előadás is – mint a korábban említettek – jócskán operál a humor elemeivel, a végső nézői reakció mégsem a megkönnyebbült nevetés, hanem talán egy kis elkeseredéssel vegyes düh, ökölbe szoruló kéz.

Fotó: Krumpli Béla
Fotó: Krumpli Béla
Volt azért felhőtlen közös öröm is, mint például a „testvér lészen minden ember” élménye a beremendi Megbékélés kápolnánál hallható Beethoven: IX. szimfónia alkalmával, amit az Á la cARTe kórus, a Dohnányi Filharmonikus Zenekar és remek operaénekesek (Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát, Gábor Géza) előadásában lehetett meghallgatni. A mezőn felállított színpadon másnap Lajkó Félix játszott többek között Kodály és Bartók darabjaiból. A falvakban rendezett kiállítások közül pedig kiemelkedik Wahorn András tárlata Nagyharsányban, valamint a Festett Szoba, ahol az évek során különböző képzőművészek örökítették meg az ördöglegendát. Örömteli, hogy a beszélgetéseknek, könyvbemutatóknak – idén téma volt pl. Egressy Zoltán Százezer eperfája, Havasréti József Űrérzékeny lények című könyve és Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye – helyt adó Vylyan terasz mellett másik irodalmi helyszín is létesült. Palkonyán a Faluházban a Pécsi Bölcsész Udvar szervezésében is (idén először) könyvekről, filmekről, és a 450 éves Shakespeare-ről beszélgethettek az érdeklődők.   
Bár a fesztiváloknak egyszer vége szakad, a fesztiválbeszámolók mindig végtelenek és befejezetlenek, hiszen ha két életünk lenne, akkor sem tudnánk mindent megnézni. Lovasival szólva (lásd a Kiscsillag zárószámát a koncerten): én most „idáig tudom a történetet”. Jövőre majd ugyanígy, ugyanitt, vagy mégsem, de lehetőleg ennyi eső nélkül.