 Gérard Depardieu |
Persze nem is csodálkozhatunk ezen, ha mind a rendező (Béres Attila), mind az énekes-színészek jelentős része (például rögtön a főszereplők: Homonnay Zsolt, Bordás Barbara, Bucsi Annamária, Kalocsai Zsuzsa) a Budapesti Operettszínház művésze. Aki pedig nem az Operettből jött, az épp az előadás eklektikus oldalát erősítette, hiszen olyan színészeket láthattunk egy színpadon (akiket valószínűleg máskor nemigen), mint Király Levente, Bodrogi Gyula, Gálvölgyi János, Szabó Győző és az est sztárvendége, Gérard Depardieu, aki Napóleon eredetileg néhány mondatos, ezúttal azonban nagyjából negyedórásra felduzzasztott jelenetében mutatkozott meg saját anyanyelvén. (Szerintem voltak, akik csak ezért vették meg a nem túl olcsó jegyeket.)
De nem is baj ez a sokszínűség, az operett műfajának sajátos paródia mivolta, mert talán ráfért szegény Háryra, hogy picit megszabadítsák a rárakódott pátosztól, hiszen mégiscsak egy meséről van szó, ami rólunk és nekünk szól. Persze az arány nem mindegy. Béres Attila rendezéséről időnként azt éreztem, hogy nagyon jó, máskor azt, hogy eklektikus, helyenként pedig a giccses szó ötlött fel bennem. Helyfoglalás után egy elképzelt metrómegálló (ráadásul a mostanában gyakran citált hármas metróé) tárult elénk, amely állomásneveit olvasva a szemfüles néző kapásból észrevehette, hogy Háry kalandjaira utalnak: Határ út – Bécsi út – Francia út – Bécsi utca (és egy még stimmelt is)… Cziegler Balázs díszlete méretében, látványában monumentális, ugyanakkor realista, könnyen el tudtuk képzelni benne magunkat, hiszen a budapesti rögvalóságot láthattuk bele.
 Bodrogi Gyula |
A darab elején a nagyabonyi kocsma helyett ide, a savanyú kannásbort iszogató munkások közé érkezik meg az előző századból kilépett, cilinderes, bohókás öreg úr, Háry János bácsi, hogy meséivel egy szebb valóság megálmodásában segítsen. (És valóban, később a munkások arcát véljük felismerni a francia tisztek között is Napóleon oldalán.) Az ötlet jó, hiszen ismerősebb a pesti metró, mint a nagyabonyi kocsma, talán otthonosabb is, bármennyire is fájhat ezt belátni. De így még nagyobb a kontraszt az ifjú Háry kalandjaival, amit a pazarul kivitelezett, sokat mondó, jelentésében meglehetősen egyértelmű díszlet is érzékeltet – egy kártyavár a magyar pakli lapjaiból. Továbbá a mesés múlt és a sivár jelen közötti távolságot mélyítik el Tihanyi Ildi kiváló jelmezei is, hiszen a huszárok a stilizált, hihetetlenül piros süveg és egyenruha mellett a hungaromémekből ismerős hatalmas méretű bajuszt viselnek, mellkasukon feszülő szívalakú dísszel, az osztrákok rózsaszínes, szirupos, habos-babos megjelenítése pedig csak fokozza az ábrázolás meseszerűségét.
És hogy a rendezésre (valamint Juronics Tamás koreográfiájára) vissza-, illetve rátérjünk: kérdéses maradt, hogy mindezek tetejébe nem éppen elidegenítést akarják-e szolgálni a tömegek (akár a huszárok, akár a metróra várakozó utasok) kicsit katonásan karótnyelt, ám a teret ügyesen betöltő, látványos mozgatásai, vagy a népi elemeket a Gangnam style-ból ismert motívumokkal is elegyítő táncok (a Szegedi Kortárs Balett és a Szegedi Nemzeti Színház tánckara és a Szeged Táncegyüttes gyermekcsoportja előadásában). Vagy esetleg éppen így akarná közelebb hozni hozzánk a történetet? Mert a közeliségre is akad példa, rögtön a fiatal Háry első kalandjában, a burkus-magyar határon is szembesülünk egy kis aktualitással: a két magyar kártya által tartott sorompó egy méretes cigaretta, amolyan „üdv a Nemzeti Dohányboltok hazájában” jelentés-többlettel.
A poénok egy része egyébként ütős, még ha aktualizálnak is (sőt, talán pont azért), esetleg talált tárgyként kerülnek bele a történetbe, más része pedig egy idő után unalmas vagy csak megszakítja az előadás lendületét, de azért azokon is röhögünk, csak lehet, hogy épp kínunkban (ilyen például a huszárok kardforgatós, sokadszorra is merevedést imitáló tisztelgése Mária Lujza vagy más hölgyek láttán). Bodrogi Gyula a fejvesztéstől félő burkus silbakként rázendít néhány másodperc erejéig híres dalára, mely szerint „én voltam a híres egyfejű”, amin jót nevetünk, de aztán mégiscsak megkérdezzük magunktól, hogy kellett-e? A figyelmünket fenntartja vagy épp elvonja? Talán inkább az utóbbi. A magyar silbakot alakító Szabó Győző Szabó Győzőként mutatkozik be, „a kutya se jár erre” kijelentésére beront egy kutya a színpadra, Háry Lucifert megszelídítve egy pónit hoz be magával, az éppen a „Nix”-be, avagy jelen esetben a metrószerelvény elé magát levetni készülő Mária Lujzát pedig főhősünk szuperhős ruhában, mellkasán nagy H betűvel, repülve menti meg. Tehát minden adott egy nagy, nyári, tömegeket megnyerni kívánó produkcióhoz. A legjobban talán mégis Napóleon jelenetén szórakozunk, de sajnos nem is igazán a hadvezért alakító Depardieu, hanem a darabba miatta beleírt tolmács, a székely zsoldost alakító Zayzon Zsolt miatt, aki amúgy is humoros, ízes szövegét zseniálisan adja elő, és még a hatalmas színpadon is otthonosan mozog. Persze a francia-orosz színésszel sincs semmi baj, örülünk, hogy látjuk, noha kétszer akkora, mint korábbi filmjeiből megismert önmaga, nagy színész ő (minden értelemben), de játékában a rutin mellett érződik a beugrás szaga is, tehát nem ő az est főhőse.
 Homonnay Zsolt és Bede Fazekas Csaba. A fotók az előadás próbáin készültek. Készítette: Dusha Béla |
A már említett Bodrogi Gyula előtt emelem képzelt kalapom, aki két szerepet is megformált, szerencsére kétféleképpen: karakterében élesen elhatárolódott a mitugrász burkus silbak az igencsak szerethető, nagyothalló Ferenc császártól, akinek megjelenése mindig ovációt váltott ki, tegyük hozzá, joggal. A nagy öregek közül még Király Levente öreg Háryjának édes-bús, nagypapás karaktere magával ragadó. Gálvölgyi János kecskerímekben beszélő Ebelasztinként akár hiteles is lehetett volna, de valami hiányzott belőle, ahogyan egy idő után a Vasvári Csaba által alakított félig magyarul, félig németül beszélő Krucifix is unalmassá vált.
Az énekes szerepek közül a Háryt alakító Homonnay Zsolt játékában és remek tájszólással előadott prózájában élettel teli és meggyőző, operettes hangja viszont sok esetben kevésbé illett a szerephez, néha kifejezetten ordenáré volt, hiányzott belőle a hangi fegyelem, főképp a híres Toborzóból, aminek szövegében apró hibát is ejtett. Az Örzsét alakító Bordás Barbara alakítása volt talán a legüdítőbb: jól eltalált, szép hang, szívszorítóan megjelenített érzelmek, a szerephez időnként illő visszafogott játék. A Tiszán innen, Dunán túl kettőse máris felkeltette a figyelmet, a Szegény vagyok, szegénynek születtem pedig csak erősítette a katarzis élményét, amihez cizellált, nagyszerű látványként szolgált a folyamatos forgás, mely során apránként lehullottak fekete szoknyájáról a piros virágok. Bucsi Annamária Mária Lujzája a nagyvilági nő karakterét fölényesen hozta, éneklése azonban emlékezetesnek nem mondható, ahogyan Kalocsai Zsuzsa Császárnéja is nagyszerűen megjelenítette a házisárkányt, de ő sem dalolt sokat. Persze kettejük egyetlen duettje, az Elment a két lány szépen szólt, de többet nem tudnék róla mondani. Bede Fazekas Csaba Marci bácsija viszont szintén az előadásba életet lehellő, mind énekesi, mind színészi szempontból jelentős karakterré avanzsált.
A szabadtéri előadások gyerekbetegsége, a hangosítás ezúttal kifejezetten jó volt (zenei rendező: Kéringer László), így szépen érvényesült a Szegedi Szimfonikus Zenekar játéka, amelyet Silló István vezényelt nagy elánnal. Az együttes rendre szépen teljesített, Kodály zenéje hol markánsan, hol líraian szólt, telt vonóskarral, Napóleon jeleneténél pedig a fúvósok domborítottak igazán. A Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara (karigazgató: Kovács Kornélia) is összeszedetten, hatásosan adta elő a kórusbetéteket, újra felélesztve bennünk az örökzöld dallamokat. A zenét igencsak meghúzták, ennek ellenére fél egy körül ért véget a kilenc óra után nem sokkal kezdődő előadás. Aztán az öreg Háry is ott hagyott bennünket, elment a metróval, hátrahagyva a meséit vitézségről, bátorságról, szerelemről. Az utazóközönség elhajított kártyalapjai pedig föl-földobott kő módjára hullottak vissza a földre…