A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája
2014.08.01.

A Kleist-kisregény antihősének nem sikerült méltó emléket állítani. Noha a francia Palliéres indíttatásai értékelendőek, a végeredmény már egyáltalán nem ragadja magával a nézőt. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.

Goethe gyűlölte a belőle áradó erőszakot és morális ocsmányságot, Thomas Mann ellenben felkarolta. A lócsiszár Kohlhaas Mihály története örökérvényű parabola az igazság gyakran hiábavaló kereséséről, a rosszul kifejezett dühről, hovatovább az önbíráskodás mementója, így nem volna értelmetlen egy komplex, gondolkodásra ébresztő filmadaptációt készíteni belőle. Milos Forman 1981-es Ragtime-ja a hat évvel korábbi Doctorow-regény átirata: a film a jogtalanul bántalmazott fekete bőrű zongorista, Coalhouse Walker kálváriája, amely a középkorban élő germán kereskedő viszontagságait az 1910-es évek Amerikájában jeleníti meg. 

Arnaud de Palliéres újragondolása őrzi a régmúltbeli miliőt, főalakját azonban nem mindig a leírtak szerint mozgatja. Kérdésfelvetései csaknem dagályos tételbizonygatások szintjén ragadnak meg, hangulata nem elvarázsol, hanem már-már álomba ringat, de nem azért, mert a készítőgárda epikus csodakellékekkel ültette vászonra egy hétköznapi ember nehézkes törleszteni akarását.

Palliéres hozzáállása, mely szerint az ő lókupece köztünk élő, földön járó, egyszerű, de a jogtudományban jártás melós volna, nem pedig aranyba öntött, generációk számára felavatott óriásszobor, elismerő csettintést érdemel. Ahogy egy kritikus tavaly le is írta: ostobaság egy újabb A rettenthetetlent várni grandiózus csatákkal, nagy ívű érzülettel, a francia direktor szemei előtt inkább egy afféle Szűzforrás lebegett. Vagyis morális problémákat boncolgató, istenkereső, a megváltás és az önös érdekből elkövetett bosszú különbségeit fejtegetni akaró darab születne, vádirat az igazságtalanság ellen. 

Ezt húzza alá a film valamennyi hatáskeltő eszköze. A rendező lassú, hosszan kitartott jelenetekkel kívánja érzékeltetni Kohlhaas hosszú utazását, amely egyszerre külső-fizikai (ahogy ellenfeleire talál, és elégtételt vesz), illetve belső-lelki (miközben gondolkodni kezd, missziója helyességéről filozofál). Kihagyásokkal él, a nagy csaták helyett inkább pillanatokra felvillantott lovasokat, kardokat szemrevételez, hogy aztán sejtelmes atmoszférájával pusztán utalásokat tegyen az eseményekre. Párbeszédközpontú marad, kamarajelleggel rendelkezik a végső beszélgetés, melyben a megkérdőjelezhető tetteket végrehajtó csiszár bűnről és bűnhődésről tanakodik a fiatal pappal, túl jón és rosszon igyekszik határt vonni jogos fellépés és jogtalan gazemberség között. A mozi fényképezése, csendekre, neszekre építő morajjátékai egy már-már biblikus, de legalábbis a reáliáktól olykor elemelt, rejtélyes közegbe ágyazzák a figurák lépéseit. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A lázadás kora ott szenved számottevő vereséget, hogy rendezője, írója az ígéretes koncepció ellenére nem tudják megfelelően kibontani a témákat. Palliéres-nek egyszerűen hiányzik az a készsége, hogy a misztikus, lebegő képsorokat valódi drámával acélozza meg, az igazi lelki-szellemi konfliktusokat nem sikerül úgy papírra vetni, sem úgy celluloidra rögzíteni, hogy azok morfondírozásra bírók, hatásosak és elsöprők legyenek. Helyesebben az még teljesül, hogy a szkriptben jól mutasson pár mondat a rossz útra térésről, az Istennel való dacolásról, az ember elveszettségéről, a lázadás eredménytelenségéről vagy a szürke etikai zónákról. A kész dolgozatban mégsem látni bele a figurák lelkivilágába, nem ismerszik meg az észjárásuk, és ami a legzavaróbb, átélhetetlen az összes konfliktus és individuális probléma. Nem érzékelteti például, hogy miért olyan lényeges a teológus (Denis Lavant, a Carax-mozik színésze csupán egy jól mutató tétel, semmi több) intelme a bosszúról. Pusztán didaktikusan, tételszerűen felmondott szentenciák jutnak nekünk, a karakterfestészet azonban iszonyatosan parlagon heverő. 

Az új Kohlhaas-történet ezen felül több figurán keresztül kívánja árnyalni a főhős odüsszeiáját, kezdve Judith, a feleség agyonverésétől/ritualizált nyugalomra helyezésétől a lassan édesapa nélkül maradó kislány, Lisbeth személyes drámáján át a szolgáló César passiójáig, mégis, ők csak egy nagy történelmi bosszúdráma-képlet bizonyos összetevői, lélektelen sakkfigurák egy hosszú, expresszívnek szánt historikus tűzpróbában. Polifónia helyett ügyetlen jellemrajz, a rendező ide jut. Voltaképpen csak a hercegnőt megkapó érzékenységgel, fantasztikus eleganciával életre keltő francia színésznő, A fehér szalagból ismert Roxane Duran remekel. A jelenet, amelyben a kádból meztelenül kiszálló, így sérülékeny-esendő, bármikor leszerelhető, áldozati helyzetbe kényszerült kereskedőt egyszerre himnikus és rideg mondatokkal téríti jobb belátásra, valóban kiváló, szinte ragyog a temérdek unalmas történetsor masszájában. Szinte egy fordított Jeanne D’Arc-ábrát látni: nem a Szent Nőt törik meg, hanem egy alabástrom Lányka roppantja szét a tetterős férfit, egyedül a dikcióval, szörnyű fizikai tettek híján. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Palliéres persze képes még apróbb brillírozásokra. Németalföldi festményekre hajazó, igen plasztikus beállítások kápráztatják a látószervet, Georges de La Tourt idézi a lombok között átszüremlő fény. A nagytotálban vett mező képe, a rurális-bukolikus beállítások nyilvánvalóan Kohlhaas küldetésének, lovai visszaszerzésének, a méltányosság kivívásának adnának hangsúlyt, de ez a teljesítmény tulajdonképpen nem is a rendező, hanem az Ozon-operatőr, Jeanne Lapoirie érdeme, a mutatós látvány pedig nem képes ellensúlyozni a tényt, hogy hiányzik a visszafogottan bemutatandó, ámde súlyosan ránk nehezedő tragédia. Ilyen értelemben már a káprázatos atmoszférateremtés is felesleges sallang, a terjedelmesként, epikusként harangozott passzázs-jelenetek szintén öncélú mutatványok. Hogy ez mennyire aláaknázza a film hitelét, arra sajnálatos, de kiváló példa, hogy napjaink egyik legkarizmatikusabb színésze, Mads Mikkelsen is csalódást okoz. A dán óriás egykedvűen mered a felvevőgépbe, nem visszafogott, minimalista színészbravúrt hajt végre. Szembetűnően passzív, és nem az alkotói szándék révén az. Nem tud mit kezdeni a sehová nem tartó sztorival, és egyetlen mellékszereplő (a már szóba hozott Duran) kivételével A felolvasóban látott David Kross is vázlatos alakításra kényszerül, csakúgy, mint a kormányzóként előbukkanó Bruno Ganz.

Ál-bergmani lételmélet, semmis nagyszabású, kalandfilmes közelítésmód. A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája unalomba fúlóan zengi megállapításait az egyszerű sorból kitörő történelmi alak nagyságáról, hamis táj- és szereplőfestészete azonban gyorsan tagadja az azonosulást figuráival, az ábrázolt, és egyúttal mágikus valóságban létező történelmi időszakkal, és legfőképpen/legbántóbban a főszereplő személyes gondjaival.
Szerző: Szabó Ádám
Cím:  A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája,  Rendező:  Arnaud de Pallieres,  Forgatókönyvíró:  Arnaud des Pallieres, Christelle Berthevas, Heinrich von Kleist,  Zeneszerző:  Martin Wheeler,  Operatőr:  Jeanne Lapoirie,  Vágó:  Arnaud de Pallieres, Sandie Bompar,  Szereplők:  Mads Mikkelsen, Mélusine Mayance, Delphine Chuillot, David Bennent