Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

DUM SPIRO, (PRO)SPERO

Kovács András Ferenc: York napsütése zengő tombolás
2014. aug. 1.
Különös benyomás: e kötetnek nincs elég önbizalma. Holott nem is egy kötet, hanem (Kettős verseskönyv, 1980–2014). De nem dupláz: felez. Címe is szelve olvasandó. Két-két szava idézetként jelöli első és második részét: York napsütése; Zengő tombolás. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
Ugyan mitől lenne felvértezve a világ és a lét veszedelmeivel szemben a jórészt huszonöt év terméséből válogatott, William Shakespeare születésének négyszázötvenedik évfordulója előtt tisztelgő York-anyag? S mitől a főleg 2010 és 2014 között keletkezett, általában alkalminak mondott versek három ágra osztott ciklusa? Az utóbbiban szintén fel-felbukkannak Shakespeare tragikus-emblematikus figurái mint vershősök, vers-indikátorok. Nem egyedüliként, ám tán leggyakrabban A vihar Prosperója, ki varázspálcájának eltörése után minden harmadik gondolatával a halált féli. A haláltudat irodalmi áthallás-keretektől és színházi díszletektől körülvéve, szembeszökően teatralizált vers-Globe-ban is a halál tudata, elmúlás-előkészületek intellektuális és érzelmi attakja. Amíg él az ember, egyszerre próbál tudni és nem tudomást venni a halálról. Reméli, hogy nem reménytelen. 

kaf york

Kovács András Ferenc a maga ötvenöt évével nem a személyes elmúlás, inkább általában az elmúlás költője ezeken a lapokon, shakespeare-i szcenírozásban. Azonban a Mester halál-dramaturgiája, az általa színművekbe temetett száz és száz halál a mai költő életének, azaz poézisének részévé válik. A halál – az élet részévé; azzal például, hogy a fentebb említett születésnap Az ötvenötödikre (Shakespeare 55. szonettjére) című-alcímű rájátszás tizennégy sorát váltja ki, s hasonlóképp működik az 1959-es születésű KAF Ötvenkilences szonettjében a kissé kopott azonosítás-toposz („Mindenki voltam, tán Will Shakespeare is, / Ki nem vagyok, s várom, hogy leintsen / Jelenvalóm – csak az van, ami nincsen”). 
Ha figyelmesen olvassuk, a York/Tombolás egésze feltárulkozóan önéletrajzi vallomás (KAF-nál még az is beleférne: York-tombola a tomboló Yorkban). Kezdve az önmegszólítástól: amikor a fiatal színésznő édesanya egykoron Opheliát játszotta Harag György rendezésében, „megingó díszletek közt / Szép, hibbant anyád / Szeretetbe vadult, gyors / Szíve alatt már / Téged hordott bolondul / a Hamletben” (Északi színház). Folytatva az ugyancsak színházcsináló édesapa emlékverseivel, a költő fiú fontosabb és kevésbé fontos színházi ténykedéseinek (szó)dokumentumaival. Megkoronázva az Első dallam Ábrahámhoz fiú-szemszögű rejtett Izsák-konfliktusával, a jövő, az utódlás ámuló sérülékenységével, a rafináltan sorszám-szaporító mondóka-strófákkal: „Élet átfut árva fán – / nyírfa, nyárfa, tán platán / ring a tájnak távlatán – / bámul úgyis Ábrahám, / Ábrahám s Apa – / sárga már a fa”. 
Fején találta tehát a szöget a kritikus, aki – erős elmarasztalással – Mögötte a semmi címen írt a Magvető Kiadó idei könyvheti újdonságáról. Annyi bizonyos (mint azt a bíráló, Svébis Bence joggal jelezte): a Kovács András Ferenc kedvelte örökös lírai maszkosság, az álarcba vont ál-arc álcája, a célzásos felülírások műveltség- és formaakrobatikája lehet zavaró. Fordulhat önmaga ellen. E kötet rostálással létrejött első részét (egyes túlnyújtott művek vagy hajszolt ötletek miatt) bizonyára ugyanúgy rostálja majd a jövő, mint a közelmúlt négy-öt esztendő „alkalmanként és alkalmatlanul, alig szabad időkben, eléggé hétköznapi, szürke körülmények közepette” íródott darabjait a második fejezetből. A Debreceni rögtönzés, a Csokonai-parafrázis például meg sem közelíti pár évvel korábbi előzményverse, a Kölcsey-átirat Könyvvásárok könyvvására nagyvonalú szellemességét. Viszont akár elsőrangúan sikerültek, akár halványabbak a York-zengések, nem tűnik helytállónak a kritikusi summa: „nincs mögöttük semmi”.
A semmi van mögöttük.
Értéke, szépsége a kissé egyenetlen könyvnek, hogy a semmit, az űrt, a képtelent a minden, a gomolygó, a fenséges látomásaival ragadja meg legjobb költeményeiben, olykor redukciójukkal felfénylő szakaszokban is. A Provinciál’ rabszódia mesterkélt címe a kiemelkedően jó és fontos Bolyai-vers négy fal határolta univerzumát, az „elsüvöltő végtelent” takarja és tárja ki: „Bolygóként, szűk szobában / Köröz Bolyai János – / […] Hiába küszköd, érvel, / Lelkét is kiteszi – / Talán Isten sem érti, / Nem euklideszi”. Az apa–fiú ellenszegülés/szövetségkeresés itt újfent fő tárgy, az Isten-Atya értetlenségével (a semmi-tapasztalat egyik lehetséges okával) súlyosbítva. A másik új kulcsvers, a Nan Madol „isten se tudja hol van” képzete jellegében shakespeare-i szabású, az egyre táguló körkörű viharvízióba az irodalmi és festészeti hagyomány, a filmes tradíció rokon motívumait elegyítve veszett zenével (bolondok hajója, részeg hajó; új föld felfedezése, tengeri katasztrófa; az óceán mint önmaga katasztrófája stb.). Isten és az űr egymás mellé rendelése – az ember egyik tragédiája…? – közvetlenül és közvetetten kimondva gyakorta tematizálódik, a konzervatív versízlést örömest vegzáló, különleges rímelésű szöveghelyeken is, bár a „szent madár, azték quetzál” sorvégre még a szavak összecsengetésében verhetetlen Kovács András Ferenc sem talált igazán jó rímet (mert „a száraz égbe száll” még hat szótagnyi kiterjedésével sem az – J. A. disznaja).
Vitatható, hogy a York napsütése zengő tombolás két része, a külön-külön megjelentetést bizonyára inkább igénylő két belső kötet mennyiben függ össze. Kínálkozik olvasat, amely a két részt egymás appendixeként fogadja be. Utaljunk vissza a Bolyai-versre: „A lét lassúbb halálnak / Heveny, kis függeléke – / Appendix gyúl az agyban, / De ennyi nyűg elég-e?” A kötetlenebb művek néhol zabolátlan irama és hossza, a kötött formák közt az önmagát ebben a közegben kevéssé értelmező, Kovács András Ferenc-féle monomán-egyéni haiku ütemezése (melyre citátumainkban is bújtak meg példák), a Shakespeare tenyerébe helyezett szonettek, a kötet végén ismertetett forrású vendégszövegek összjátéka is segít A-tól B-ig, B-től A-ig jutni. A verscsoportok (a Weöres-bokor, a Markó Béla haikui és szonettjei által ihletett baráti megszólalások) szintén visszautalnak a maguk módján a Shakespeare-fejezetre.
„(…És vége minden jegyzetelhetőknek.)” – állítja archaizálóan, majdhogynem bibliásan a Jegyzetek a kettőskönyvhöz (egyben a kettős verseskönyv) zárójelben szerénykedő záró mondata. Pedig egyrészt nincs jegyzetelve minden jegyzetelhető (ahhoz az akkurátussághoz képest, amellyel a jegyzetek készültek), másrészt és döntőbben: ha egy könyv kettős, a végétől az elejéig ugyanúgy érdemes elolvasni, mint az elejétől a végéig – hogy (ön)bizalmunk meginogjon az „eleje” meg a „vége” jelentéseiben.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek