24. THEALTER, Szeged
2014.07.31.

A színház mint szeizmográf: a THEALTER utolsó három napján látott előadások akkor is a mi világunkról mondtak véleményt, ha első ránézésre úgy tűnt, egészen máshol és máskor játszódtak. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA, 3. RÉSZ.

Kétszobás lakás
Kétszobás lakás
Az például már önmagában állásfoglalás 2014 Magyarországán, hogy Niv Sheinfeld és Oren Laor a Zsinagóga lecsupaszított színpadán táncolja el megejtően szép, Izraelben díjazott, világjáró kettősét, a Kétszobás lakást (korábbi benyomásainkat ld. itt – a szerk). A darab úgy beszél lényegre törően a férfiszerelemről, hogy közben megfeledkezni látszik tulajdonképpeni tárgyáról: idővel nem két férfit, hanem két embert látunk magunk előtt, akik egymáson tanulják és egymásnak tanítják a szerelmet. 

Az este elején ragasztószalaggal rajzolják körbe életük színterét, a címbeli kétszobás lakást, ahonnan mintha mi, nézők ki lennénk zárva. És ekkor még tartják is a távolságot egymástól, tőlünk is, aztán a hosszan-hosszan bemutatott katonás mozdulatsorok lassan elfogynak, a testek végre találkozni akarnak egymással, érinteni, ízlelni akarják a másikat, és tudjuk, ilyenkor a legszolidabb falak is könnyedén leomlanak. A végén a ragasztószalagot feltépik, gömbbé gyűrik és behajítják középre, ők pedig ugyanolyan természetesen, ahogy egy órával korábban beléptek a színpadra, kisétálnak az életünkből. 

Szintén mélyre megy, de nem annyira a privát szféra, inkább a közösség szemszögéből fogalmaz a Végel László hasonló című regénye nyomán készült Neoplanta: várostörténeti esszé helyett Urbán András az emberi természetről készített nagyszabású, egyik fesztiválról a másikra utazó előadást az Újvidéki Színház kiváló társulatával. A Gyarmati Kata dramaturggal közösen írott szöveg a Végel-regény alig néhány epizódját ragadja ki és nagyítja fel, hogy azokon keresztül egyszerre keserű és humoros képet fessen a soknevű, soknemzetiségű, sokkultúrájú Újvidék tegnapjáról. 

Neoplanta
Neoplanta
A városéról, amit kézről kézre adtak az ideiglenesen ott állomásozó csapatok, s aminek lakói sokszor még azt sem dönthették el, hogy megszoknak vagy megszöknek. Urbán töredezett, független epizódokból építkező, szókimondó, nyers, tömény színháza úgy hat, mint amikor valaki a legédesebb álmunkból ráz fel. Az előadás szembesít és tükröt tart, a néző meg rádöbben, hogy a felszabadításról, a békéről nem elég hangos szónoklatokat mondani, tenni is kell, kellett volna valamit érte. 

Aki azt gondolná, hogy ezek után a háromszázötven évvel ezelőtti véres angol-ír konfliktus bemutatását biztos távolságból, kényelmesen hátradőlve szemlélhetjük, óriásit téved. Hogy puskaporos hordón ülünk, az éppen abból válik világossá, hogy kezdetben már-már taszítóan békés és nyugodt tájképet mutat a Forte Társulat új bemutatója, az Irtás (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk). Horváth Csaba rendezése megfontolt lassúsággal, mégis feszesen vázolja fel az egyetlen boldog családot hamarosan szétszakító konfliktust: a ’velünk ez úgysem történhet meg’ optimizmusa süt a megszólalásokból, hiszen két, egymást igazán és mélyen szerető embert látunk magunk előtt.

A katasztrófa közeledtével, illetve a robbanás bekövetkezése után nagyszerű, a teret, a fényeket, a mozdulatokat, a színészek testét mesterien felhasználó összművészeti vízióvá változik az addig minden értelemben szikár visszafogottsággal fogalmazó előadás. Ahogy az üres, fenyegetően néma farkasokkal körbevett teret vastagon beborítja a feltornyozott zsákokból kiszórt tőzeg, a szereplőknek a szó szoros értelemben máshogyan kell helytállniuk, mint korábban: a béke után a háború, az építkezés után a rombolás, a szerelem után az árulás, a tiszta szépség után a kiszolgáltatottság kora jön el. A bírósági tárgyaláson valójában önmagát ítéli el Preston (Andrássy Máté), amikor a fejét mélyen fúrja a fekete földbe. Végül már csak a szeme kétségbeesett villanását látni: mindent beborít és mindenkit lehúz a mocsok. 

Irtás
Irtás
Az Irtásban elhangzó szentencia, miszerint a világ úgy válik ketté, hogy kinek a szívében él a jó és kinek nem, bátran alkalmazható a fesztivál utolsó estéjén látható előadásokra is. Horváth Csaba egyhetes Antigoné-workshopja egy húszperces, főleg a testek térben való elhelyezésével, egymáshoz való közelségével vagy távolságával, a kevés elhangzó, ám gondosan megformált szóval dolgozó etűd. Nyolc nő küzd négy férfival a legváltozatosabb felállásokban: előbb négy Antigoné lehetséges viszonyát látjuk a négy Iszménéhez, majd az egy Kreónt sodorná el a nők lázadása, de hiába. Szép, ahogyan két Kreón és két Haimón mérkőzik egymással: szelíden, szavakkal, gesztusokkal, mégis esélytelenül a megegyezésre. 

Mészáros Tibor és Gemza Péter tréningjének eredménye mutatós bő negyedóra: Kreón buta beszédét hallva csak a fejüket fogják a nép egyszerű fiai és lányai, a kíméletlen harc a hatalmat jelző sárga nyakkendőért hamarosan megindul. Hosszan épül a leglátványosabb jelenet: a mindenkori hatalommal szemben az igazságot fennhangon hirdető jóst megvakíthatja a király, de helyére egyre újabb és újabb vátesz áll, így kergetve őrületbe az amúgy is elég labilis uralkodót.

Nyugodtan tekintsük jelentésesnek, hogy az egyik legizgalmasabb hazai fiatal formáció, a jövő évadtól az állandó társulattá alakulás korántsem rögmentes útját választó k2 Színház fegyelmezett Brecht-parafrázisával, A szecsuáni jólélek történetét újramondó Mielőtt az éj leszáll! című előadással zárult a 24. THEALTER Fesztivál. Benkó Bence és Fábián Péter rendezésében látszólag nem történik semmi különös: a mindenáron a jóra törekvő Sen Te küzdelmes élete elevenedik meg egy lány és öt fiú tempós, ötletes, gondolatgazdag játékában. 

Mielőtt az éj leszáll! Fotó: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Mielőtt az éj leszáll! Fotó: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
A példázatjelleget nem titkolják, ellenkezőleg, zavarba ejtően felerősítik a játszók, amikor adott pontokon nem egyszerűen a szemünkbe világítanak a színpad szélén álló reflektorokkal, hanem számon kérő tekintettel néznek ki ránk, nyíltan tőlünk várva feleletet a kérdése(i)kre. A főszerepet sok színnel, célratörő határozottsággal játszó Pallagi Melitta már-már komótosan köti fel a haját, húzza fel férfiruháját, pillanatig sem titkolva, hogy nő. Itt nem tesznek úgy, mintha: minden bátran az, ami. A díszlet hiánya lesz maga a díszlet, a látszólagos nem-jelmez munkásruhák pazar öltözékekké válnak, az olcsó és egyszerű hangszerek hiánytalan hangkulisszát teremtenek. A színészek értik és érzik Brecht szövegét, de ami ennél is fontosabb: azt akarják, hogy mi is megértsük azt az utolsó vesszőig, ami pedig nagyfokú koncentrációt követel a nézőtől. Izgalmas játékra csábítanak a kórusbetétek és kiszólások: mai valóság és tegnapi fikció, parabola és személyesség csúszik egymásba, az általános pedig konkrét értelmet nyer.