Országúti bosszú
2014.07.30.

Az Outback, vagyis Ausztrália isten háta mögötti vidéke (egyben bolygónk legősibb tája) nem egy mozifilm háttereként szolgált már. David Michôd Országúti bosszú című alkotása is itt játszódik – távol mindentől, ami emberi. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Hogy mikor, azt a nyitó feliratból tudhatjuk meg, tíz évvel a pontosabban nem definiált „összeomlás” után. Azt látjuk tehát, ami megmaradt: a totális apokalipszis nem jött még el, fizetőeszközként az amerikai dollár működik, ételt-italt lehet vásárolni, időnként feltűnik a katonaság is, a ritkán lakott vidék pedig nemzetközi benyomást kelt – ázsiaiak, ausztrálok és amerikaiak majd mindannyian a bányák kínálta munkalehetőség miatt róják a földutakat. 

A név nélküli főszereplőnkről (Guy Pearce) kezdetben még ennyit sem tudunk – archetipikus figura ő, variáció a „hallgatag szőkére” a westernfilmekből: magának való magányos farkas, aki elsőre feltörhetetlen diónak tűnik, olyasvalakinek, akit kísért a múlt. Nem cinikus, túl van már ezen a fázison is, csak fáradt, kiábrándult, életunt, és a többi szereplőhöz hasonlóan túlélő üzemmódba kapcsolt.

Aztán egyszer csak történik valami, ami úgy fest, átmeneti célt ad hősünknek: az autóját lenyúlja egy menekülő banda (fegyveres rablást követtek el, és páran meg is sebesültek közülük), Pearce pedig levakarhatatlanul a nyomukba ered. Egyértelmű, hogy mindenáron vissza akarja kapni a kocsiját, még a hátrahagyott sebesült bandatagot, Reyt (Robert Pattinson) is magával hurcolja, csak hogy célt érjen. Arra, hogy miért kell neki annyira az autó, egyértelmű választ kapunk az utolsó jelenetben, ám konkrét magyarázat nélkül is simán ellennénk. Az autó lehetne akár metafora is, az utolsó csepp a pohárban, az emberségnek, a múltnak az utolsó relikviája, amelyről a főhős nem hajlandó lemondani. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ha a záró szcénáig így láttuk az emberáldozatokat bőséggel követelő üldözést, nem is tévedtünk sokat – a befejező jelenet nem írja felül, csupán konkretizálja ezt az értelmezést: Pearce lényegében az az empátia, a szeretet, a hagyományok morzsáiba kapaszkodik olyan eszelős görcsösen. Ennek ellenére az érzelmeit végig rutinosan fojtja el – Rey kevésbé is zavarja össze, mint a nevét firtató és őt udvariatlansággal vádoló idősebb hölgy (Gillian Jones), aki mellesleg a fiúunokája szerelmét kínálja fel neki; vagy a Rey sebeit ellátó doki (Susan Prior) kutyái, akiket azért rejteget az orvos kennelekben, hogy ne egyék meg őket az emberek. Ebben a világban mindenki túlélni akar, mindegy is, milyen áron – a jog, az erkölcs, az empátia már rég vereséget szenvedett a nyers erőtől és a szükségletektől.    

A rendezőt valamilyen értelemben már az első nagyjátékfilmjében (Animal Kingdom) is a túlélés kérdése foglalkoztatta, pontosabban az, hogy a leggyengébb láncszemnek/egyednek milyen esélyei vannak az életben – abban a filmben a gyengét (James Frecheville) segítette még a család és a civilizáció, az Országúti bosszúban azonban épp ezeket az intézményeket kezdte ki az „összeomlás” – Rey be- és feláldozható, az övéi szemében ugyanúgy eszköz csupán, mint Pearce számára. A film java része mégis a Pearce-Pattinson párosra épül – feltartóztathatatlanul haladnak a céljuk felé, Rey bandájához/családjához, miközben kicsit jobban megismerjük őket. Túlzás, hogy kezd valami emberi kapcsolat kialakulni kettőjük között, de az tény, hogy gyakorolnak gesztusokat a másik felé, és hatnak is egymásra. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
David Michôd mozija nagyon erős atmoszférával bíró alkotás, szuggesztív színészi alakításokkal, az Outback izzasztó, fullasztó, poros, sárgás-vörös képeivel (operatőr: Natasha Braier), ázsiai és ipari motívumokat is felvonultató bizarr filmzenével (Antony Partos érdeme), épp ezért a dramaturgiai ellentmondásokat sem érezzük annyira jelentősnek, ha szóvá is tesszük ezeket. Nem igazán érthető például, hogy a banda és Pearce miért nem cserélik ki az autóikat, miután kiderül, hogy mindkét kocsi jól szuperál (Rey családja azért nyúlja le hősünk járművét, mert az övék beszorul valahová; Pearce a banda kocsijával ered a sajátja nyomába); ahogy az sem világos, miért nem puffantják le hatalmas mordályaikkal egyből hallgatag szakállas hősünket, állnak le vele inkább beszélgetni, amikor az beéri őket. 

Mivel azonban a filmet cselekmény szintjén is a minimalizmus, az elhallgatások jellemzik (ahogy a válság oka, úgy az sem derül ki, miért szegélyezik az utat keresztre feszített emberek) és a hangsúly a következményeken, a megváltozott értékrenden van, mindez kevésbé zavaró. Az már sokkal inkább, hogy Michôd a történetet egy olyan jövőbe helyezte, ami nagyon is ismerős a számunkra – az Országúti bosszú disztópia ugyan, de épp attól olyan nyomasztó, hogy a kortárs környezetünket, a gazdasági válság következményeit, ha tetszik, a közeljövőt ismerjük fel benne. 
Cím:  Országúti bosszú,  Rendező:  David Michod,  Forgatókönyvíró:  David Michod, Joel Edgerton,  Zeneszerző:  Antony Partos,  Operatőr:  Natasha Braier,  Vágó:  Peter Sciberras,  Szereplők:  Guy Pearce, Robert Pattinson, Scoot McNairy, David Field