Van, amikor tudatos választás, máskor a véletlen hoz össze több azonos darabból készült előadást egy fesztiválon. Gyulán is volt már Hamlet- vagy Vihar-szezon, idén pedig a közönség a Macbethből láthatott három, igencsak különböző verziót.
Leonid Alimov |
A Maladype Színház Macbeth/Anatómiájának premierje a szezon elején a Trafóban volt. A rendezőt, Balázs Zoltánt nem annyira a tragédia kibontása érdekelte, mint inkább a négy, illetve a zenésszel együtt öt színészre húzott-alakított szöveg apropójából megteremtett, tetszetős látványvilág (ősállatot és vitorlaként meredező hárfát idéző szobor, pálcika-báb, dizájnos zeneszerszám, élő patkányok sokasága) és a dráma érvényességét kitágító zenei hatások működtetése.
A Szabadkai Népszínház Magyar Tagozatának előadása másféleképpen értelmezi a Macbethet: Hernyák György rendező szándéka szerint a mű mai érvényességű politikai dráma, amelyben a shakespeare-i sorokat az író más darabjából vagy más szerzőktől vett citátumok egészítik ki, a három cinikus „boszorkány” bábként mozgatja a szereplőket és taszítja őket a háborúba. (Értelemszerűen, a háború középpontba állítása Szabadkán egészen mást jelent, mint, mondjuk, Gyulán.)
A legnagyobb várakozás a szentpétervári Balti Ház Színház produkcióját övezte. A fiataloknak szóló, korábban LenKom (Lenini Komszomol) Színházként ismertté vált intézmény a nyolcvanas évek második felétől lett az egyik legfrissebb hangú orosz teátrum, amelyhez a kilencvenes évek elejétől kötődik a rangos Balti Ház nemzetközi fesztivál megrendezése is. Ez a társulat kérte fel Európa egyik rendező-ikonját, Luk Percevalt, hogy dolgozzon náluk. A felkérés után hat évvel, idén május 30-án volt a Macbeth bemutatója, tehát a gyulai közönség egy mindössze párhetes produktumot láthatott.
Dmitrij Girev |
A belga Perceval eredetileg színésznek tanult, s miután elege lett a repertoár színházi „favágásból”, 1984-ben Antwerpenben saját független együttest alapított (Blauwe Maandag Compagnie), amelyet tizenhárom évvel később átalakított (Het Toonelhuis). 1999-től rendez Németországban, s ettől kezdve lett az egyik legkeresettebb és legjelentősebb európai színházművész. Munkáinak többségét klasszikusok színpadra állítása teszi ki, különösen vonzódik az orosz írókhoz és Shakespeare-hez. Magyarországon két előadását lehetett látni, 2007-ben a Bárka Fesztiválon Miller Az ügynök halálának berlini, 2010-ben pedig a Nemzeti Színház fesztiválján A Kennedy család igaz története című hamburgi produkciót.
A Macbethet Luk Perceval most harmadszor vitte színre. Először 2004-ben Antwerpenben, majd 2011-ben a Ruhrtriennálén, illetve Hamburgban, s idén Szentpéterváron. A rendező az egymást követő verziókban nem ismétli önmagát, bár koncepcionálisan sok a hasonlóság a három (s főleg az utóbbi kettő) között. Egyik esetben sem a cselekmény külső eseményeinek (boszorkányok megjelenítése, bérgyilkosság, gyilkosságok, lázálmok, őrülés, csaták) naturális bemutatására helyezi a hangsúlyt, hanem a házaspár közötti kapcsolat, a két főszereplő lelki világának ábrázolására. Lényegesnek tartja, hogy Macbeth kemény harcos a csatákban, de „mint férfi és mint házastárs impotens”, így kulcsfontosságú a Ladynek a meghalt csecsemőjére való utalása éppen úgy, mint a férjének fiúra vágyó kijelentése. A meddő szerelem fordul át a hatalom akarásába, amelyet elsősorban a Lady tart ébren. Percevalnál a dráma tulajdonképpen Macbethben zajlik, az ő belső útját követjük végig a diadal eufóriájától a lelki megsemmisülésig. (Emlékeztetnék Kiss Csaba 1996-os győri, négyszemélyes Macbethjének ehhez sokban hasonló koncepciójára!)
Anatolij Dubanov, Maria Suliga |
Ehhez az értelmezéshez a rendező nem törékeny, intellektuális kinézésű, idegembert választ, hanem mindháromszor életerős, az élet örömeivel élni tudó, robusztus, középkorú férfit (az orosz előadáshoz e típust castingon kereste meg), míg a Ladyt törékeny, fiatal nővel játszatja. A darab többi szereplője leginkább a házaspár, s főleg Macbeth vízióiban válik fontossá.
Az első színrevitel kamara méretek között zajlott, a másik kettő nagy térben, ez is magyarázza, hogy az utóbbiak külsőségeikben is sok rokon vonást mutatnak. A legfeltűnőbb a boszorkányok értelmezésének hasonlósága: az előadáson végig jelen van nyolc meztelen, arcukat és testüket hosszú fekete hajzattal elborító, szótlan, az eseményeket csupán mozgással kísérő nő, akik Macbeth elméjében lejátszódó pszichés folyamatok kivetülései. E nők közé kerül be a meggyilkolt terhes Lady Macduff éppen úgy, mint Macbeth halott felesége.
A hamburgi előadás díszletét egymásra helyezett, egyszerű formájú asztalok fala alkotja, az asztalok lapján, töméntelen boros palack között, az asztallábak „rács-keretében” végzik végtelen lassú koreográfiájukat a boszorkányok. A játékteret katona bakancsok sokasága borítja, ezeket Lady Macbeth megőrülésekor Banquo kisfia állítja sorba, ezáltal ennél az előadásnál még áttételesen megjelenítődik a Macbethet lebíró sereg.
Leonid Alimov, Maria Suliga |
Szentpéterváron tovább egyszerűsödik a látvány. Felemás magasságokra leengedett, színpadszéles trégerek szabdalják a teret. Többnyire ezeken tartózkodnak a boszorkányok, ezek alatt az oldalról surló fénnyel megvilágított fémcsövek alatt guggolva, meghajolva közlekednek a szereplők. A színpad előterét egy, a földön fekvő fémcső határolja le, előtte egy vizes dézsa. Az italnak ezúttal is nagy szerepe van, a darab tiszti és szolga szerepeit egy személyben játszó Lennox gondoskodik arról, hogy Macbeth folyamatosan bódítsa magát.
Sejtelmes és elképesztően lassú jelenettel kezdődik az előadás. A színpad mélyén lévő keskeny bejáraton egyenként jelennek meg a színészek, és a nézőknek háttal elfoglalják helyüket a fémcsövek között. Utolsónak lép be Macbeth, egyedül ő jön előre, szinte kúszik a dézsához, mögéje térdel, és többször megmossa a kezét. A jól ismert gesztus szertartás-színházat ígér, de nem az következik: a színész, Leonyid Alimov beledugja fejét a vízbe, amelyből csak valószínűtlenül hosszú idő múlva, levegőért kapkodva bukik fel. Az akciót többször megismétli, s csak ezután, a kezdettől mintegy tíz perc elteltével szólal meg. A szövegből egyértelművé válik, hogy nem a dráma elején vagyunk, Macbeth látszólag rendszertelenül idézi vissza mindazt, ami a királygyilkosságot megelőzte. A színész mikroportba suttogva, tagoltan, hol szótagolva, hol meg-meglódítva a beszéd tempóját beszél: emlékezik, rémüldözik, retteg és értetlenkedik. A rendező különös flashback technikával él, hol előreszalad, hol lelassul az emlékezet, egyes epizódok mintha jelen idejűek lennének, mások álomszerűnek tűnnek.
Jelena Karpova, Leonid Alimov |
Az egyik jelenetben a színészek figurát játszanak, a másikban csupán suttogva, Macbeth látomásaihoz igazodva néhány mondatos szövegüket interpretálják. A döntő pillanatokban, a fordulópontokon Macbeth indulatai elszabadulnak, Alimov dörögve üvölt, gyakran az egészen kiváló s szintén fortéba erősödő zenét is túlkiabálva. (Lothar Müller nagyszerű kompozícióját egy szál, megmanipulált hangzású gitáron a színpadi események hullámzását érzékenyen követve Pavel Mikhejev játssza.)
Míg Macbeth a rémképeivel van elfoglalva, a Lady magától értetődően lesz a tettek inspirálója, ösztönzője és végrehajtója. Mindhárom verzió visszatérő képe, ahogy az asszony nőiségével legyőzi, akaratának eszközévé teszi a férjét. Szó sincs naturalisztikus szeretkezési jelenetről vagy praktikák, illetve ravasz erőszak alkalmazásáról: a feleség a hanyatt fekvő férfi ölébe ül, s e mozdulatsorban a szeretet, a szerelem és az uralkodás együtt jelenik meg, s egy rövid időre elűzi Macbeth rossz gondolatait is.
Fotók: Kiss Zoltán |
A cselekménynek a gyilkosságig tartó része az előadás több mint felét tölti ki, ugyanakkor a tett következményeinek tárgyalása elnagyoltabb, azaz míg az első rész mérhetetlenül le van lassítva, a második gyorsabbnak hat, mivel a rendező ezeket a jeleneteket, illetve felvonásokat csaknem a vázukra meghúzta. Hiába várnánk Banquo bérgyilkosokkal való megöletését, Macduff és Malcolm fiainak találkozását, Macduff háza népének kiirtását, a boszorkákkal történő második beszélgetést, ezekből csak foszlányok jelennek meg, azok is elsősorban Macbeth egyre inkább elborult elméjének kivetüléseképpen.
Még a Lady megőrülésének jelenete is átalakul: ismét megjelenik Banquo, de már nem a fiával, mint az első részben (most a Macbethet hamarosan legyőző Macduff hátán ül). A Ladyt játszó Maria Suliga a nézőknek háttal állva, fejét Banquo mellére hajtva áll, miközben Macbeth felidézi azt, ahogy ő átélte a felesége tragédiáját. S amikor Lennox hozza a Lady halálának hírét, a színésznő elvegyül a boszorkák közt, Macbethből pedig kiszakad a hátborzongató mondat: „Halt volna meg később: erre a hírre /Ráértünk volna még.”
Az előadás végére kiürül a színpad, csak ketten maradnak a színen: a tompán megvilágított Macbeth és a fényes fénykörben álló Fleance, Banquo fia. E szűk kétórás előadás után felmerülhet a nézőben a kérdés: vajon mi várhat eztán Skóciára? S a világra?