Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VIASKODÁS RÉMKÉPEKKEL

Shakespeare: Macbeth / Balti Ház Színház, X. Shakespeare Fesztivál, Gyula
2014. júl. 18.
Kivételesen erős színházi este. Végiggondoltság, sokértelmű képek sora, zene és látvány tökéletes összhangja, színészi pontosság és ihletettség – Luk Perceval módra. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Van, amikor tudatos választás, máskor a véletlen hoz össze több azonos darabból készült előadást egy fesztiválon. Gyulán is volt már Hamlet- vagy Vihar-szezon, idén pedig a közönség a Macbethből láthatott három, igencsak különböző verziót. 
Leonid Amilov
Leonid Alimov
Maladype Színház Macbeth/Anatómiájának premierje a szezon elején a Trafóban volt. A rendezőt, Balázs Zoltánt nem annyira a tragédia kibontása érdekelte, mint inkább a négy, illetve a zenésszel együtt öt színészre húzott-alakított szöveg apropójából megteremtett, tetszetős látványvilág (ősállatot és vitorlaként meredező hárfát idéző szobor, pálcika-báb, dizájnos zeneszerszám, élő patkányok sokasága) és a dráma érvényességét kitágító zenei hatások működtetése. 
A Szabadkai Népszínház Magyar Tagozatának előadása másféleképpen értelmezi a Macbethet: Hernyák György rendező szándéka szerint a mű mai érvényességű politikai dráma, amelyben a shakespeare-i sorokat az író más darabjából vagy más szerzőktől vett citátumok egészítik ki, a három cinikus „boszorkány” bábként mozgatja a szereplőket és taszítja őket a háborúba. (Értelemszerűen, a háború középpontba állítása Szabadkán egészen mást jelent, mint, mondjuk, Gyulán.)
A legnagyobb várakozás a szentpétervári Balti Ház Színház produkcióját övezte. A fiataloknak szóló, korábban LenKom (Lenini Komszomol) Színházként ismertté vált intézmény a nyolcvanas évek második felétől lett az egyik legfrissebb hangú orosz teátrum, amelyhez a kilencvenes évek elejétől kötődik a rangos Balti Ház nemzetközi fesztivál megrendezése is. Ez a társulat kérte fel Európa egyik rendező-ikonját, Luk Percevalt, hogy dolgozzon náluk. A felkérés után hat évvel, idén május 30-án volt a Macbeth bemutatója, tehát a gyulai közönség egy mindössze párhetes produktumot láthatott.
Dmitrij Girev
Dmitrij Girev
A belga Perceval eredetileg színésznek tanult, s miután elege lett a repertoár színházi „favágásból”, 1984-ben Antwerpenben saját független együttest alapított (Blauwe Maandag Compagnie), amelyet tizenhárom évvel később átalakított (Het Toonelhuis). 1999-től rendez Németországban, s ettől kezdve lett az egyik legkeresettebb és legjelentősebb európai színházművész. Munkáinak többségét klasszikusok színpadra állítása teszi ki, különösen vonzódik az orosz írókhoz és Shakespeare-hez. Magyarországon két előadását lehetett látni, 2007-ben a Bárka Fesztiválon Miller Az ügynök halálának berlini, 2010-ben pedig a Nemzeti Színház fesztiválján A Kennedy család igaz története című hamburgi produkciót.  
A Macbethet Luk Perceval most harmadszor vitte színre. Először 2004-ben Antwerpenben, majd 2011-ben a Ruhrtriennálén, illetve Hamburgban, s idén Szentpéterváron. A rendező az egymást követő verziókban nem ismétli önmagát, bár koncepcionálisan sok a hasonlóság a három (s főleg az utóbbi kettő) között. Egyik esetben sem a cselekmény külső eseményeinek (boszorkányok megjelenítése, bérgyilkosság, gyilkosságok, lázálmok, őrülés, csaták) naturális bemutatására helyezi a hangsúlyt, hanem a házaspár közötti kapcsolat, a két főszereplő lelki világának ábrázolására. Lényegesnek tartja, hogy Macbeth kemény harcos a csatákban, de „mint férfi és mint házastárs impotens”, így kulcsfontosságú a Ladynek a meghalt csecsemőjére való utalása éppen úgy, mint a férjének fiúra vágyó kijelentése. A meddő szerelem fordul át a hatalom akarásába, amelyet elsősorban a Lady tart ébren. Percevalnál a dráma tulajdonképpen Macbethben zajlik, az ő belső útját követjük végig a diadal eufóriájától a lelki megsemmisülésig. (Emlékeztetnék Kiss Csaba 1996-os győri, négyszemélyes Macbethjének ehhez sokban hasonló koncepciójára!)
Anatolij Dubanov, Maria Suliga
Anatolij Dubanov, Maria Suliga
Ehhez az értelmezéshez a rendező nem törékeny, intellektuális kinézésű, idegembert választ, hanem mindháromszor életerős, az élet örömeivel élni tudó, robusztus, középkorú férfit (az orosz előadáshoz e típust castingon kereste meg), míg a Ladyt törékeny, fiatal nővel játszatja. A darab többi szereplője leginkább a házaspár, s főleg Macbeth vízióiban válik fontossá.
Az első színrevitel kamara méretek között zajlott, a másik kettő nagy térben, ez is magyarázza, hogy az utóbbiak külsőségeikben is sok rokon vonást mutatnak. A legfeltűnőbb a boszorkányok értelmezésének hasonlósága: az előadáson végig jelen van nyolc meztelen, arcukat és testüket hosszú fekete hajzattal elborító, szótlan, az eseményeket csupán mozgással kísérő nő, akik Macbeth elméjében lejátszódó pszichés folyamatok kivetülései. E nők közé kerül be a meggyilkolt terhes Lady Macduff éppen úgy, mint Macbeth halott felesége.
A hamburgi előadás díszletét egymásra helyezett, egyszerű formájú asztalok fala alkotja, az asztalok lapján, töméntelen boros palack között, az asztallábak „rács-keretében” végzik végtelen lassú koreográfiájukat a boszorkányok. A játékteret katona bakancsok sokasága borítja, ezeket Lady Macbeth megőrülésekor Banquo kisfia állítja sorba, ezáltal ennél az előadásnál még áttételesen megjelenítődik a Macbethet lebíró sereg.
Leonid Alimov, Maria Suliga
Leonid Alimov, Maria Suliga
Szentpéterváron tovább egyszerűsödik a látvány. Felemás magasságokra leengedett, színpadszéles trégerek szabdalják a teret. Többnyire ezeken tartózkodnak a boszorkányok, ezek alatt az oldalról surló fénnyel megvilágított fémcsövek alatt guggolva, meghajolva közlekednek a szereplők. A színpad előterét egy, a földön fekvő fémcső határolja le, előtte egy vizes dézsa. Az italnak ezúttal is nagy szerepe van, a darab tiszti és szolga szerepeit egy személyben játszó Lennox gondoskodik arról, hogy Macbeth folyamatosan bódítsa magát.
Sejtelmes és elképesztően lassú jelenettel kezdődik az előadás. A színpad mélyén lévő keskeny bejáraton egyenként jelennek meg a színészek, és a nézőknek háttal elfoglalják helyüket a fémcsövek között. Utolsónak lép be Macbeth, egyedül ő jön előre, szinte kúszik a dézsához, mögéje térdel, és többször megmossa a kezét. A jól ismert gesztus szertartás-színházat ígér, de nem az következik: a színész, Leonyid Alimov beledugja fejét a vízbe, amelyből csak valószínűtlenül hosszú idő múlva, levegőért kapkodva bukik fel. Az akciót többször megismétli, s csak ezután, a kezdettől mintegy tíz perc elteltével szólal meg. A szövegből egyértelművé válik, hogy nem a dráma elején vagyunk, Macbeth látszólag rendszertelenül idézi vissza mindazt, ami a királygyilkosságot megelőzte. A színész mikroportba suttogva, tagoltan, hol szótagolva, hol meg-meglódítva a beszéd tempóját beszél: emlékezik, rémüldözik, retteg és értetlenkedik. A rendező különös flashback technikával él, hol előreszalad, hol lelassul az emlékezet, egyes epizódok mintha jelen idejűek lennének, mások álomszerűnek tűnnek. 
Jelena Karpova, Leonid Alimov
Jelena Karpova, Leonid Alimov
Az egyik jelenetben a színészek figurát játszanak, a másikban csupán suttogva, Macbeth látomásaihoz igazodva néhány mondatos szövegüket interpretálják. A döntő pillanatokban, a fordulópontokon Macbeth indulatai elszabadulnak, Alimov dörögve üvölt, gyakran az egészen kiváló s szintén fortéba erősödő zenét is túlkiabálva. (Lothar Müller nagyszerű kompozícióját egy szál, megmanipulált hangzású gitáron a színpadi események hullámzását érzékenyen követve Pavel Mikhejev játssza.) 
Míg Macbeth a rémképeivel van elfoglalva, a Lady magától értetődően lesz a tettek inspirálója, ösztönzője és végrehajtója. Mindhárom verzió visszatérő képe, ahogy az asszony nőiségével legyőzi, akaratának eszközévé teszi a férjét. Szó sincs naturalisztikus szeretkezési jelenetről vagy praktikák, illetve ravasz erőszak alkalmazásáról: a feleség a hanyatt fekvő férfi ölébe ül, s e mozdulatsorban a szeretet, a szerelem és az uralkodás együtt jelenik meg, s egy rövid időre elűzi Macbeth rossz gondolatait is.
Fotók: Kiss Zoltán
Fotók: Kiss Zoltán
A cselekménynek a gyilkosságig tartó része az előadás több mint felét tölti ki, ugyanakkor a tett következményeinek tárgyalása elnagyoltabb, azaz míg az első rész mérhetetlenül le van lassítva, a második gyorsabbnak hat, mivel a rendező ezeket a jeleneteket, illetve felvonásokat csaknem a vázukra meghúzta. Hiába várnánk Banquo bérgyilkosokkal való megöletését, Macduff és Malcolm fiainak találkozását, Macduff háza népének kiirtását, a boszorkákkal történő második beszélgetést, ezekből csak foszlányok jelennek meg, azok is elsősorban Macbeth egyre inkább elborult elméjének kivetüléseképpen. 
Még a Lady megőrülésének jelenete is átalakul: ismét megjelenik Banquo, de már nem a fiával, mint az első részben (most a Macbethet hamarosan legyőző Macduff hátán ül). A Ladyt játszó Maria Suliga a nézőknek háttal állva, fejét Banquo mellére hajtva áll, miközben Macbeth felidézi azt, ahogy ő átélte a felesége tragédiáját. S amikor Lennox hozza a Lady halálának hírét, a színésznő elvegyül a boszorkák közt, Macbethből pedig kiszakad a hátborzongató mondat: „Halt volna meg később: erre a hírre /Ráértünk volna még.”     
Az előadás végére kiürül a színpad, csak ketten maradnak a színen: a tompán megvilágított Macbeth és a fényes fénykörben álló Fleance, Banquo fia. E szűk kétórás előadás után felmerülhet a nézőben a kérdés: vajon mi várhat eztán Skóciára? S a világra?        

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek