Arthur Phillips: Arthur tragédiája
2014.07.14.

A címben idézett mondat Festétől, a bolondtól származik Shakespeare: Vízkereszt vagy bánom is én című darabjából, és talán az álruhás, másokat megtéveszteni szándékozó mesterkedésekre utal. Úgy tűnik azonban, Shakespeare és a megtévesztés aktusa máig összekapcsolódnak. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.

A hazai kulturális élet sem akart lemaradni a 450 éves William Shakespeare megünnepléséről: többek között a Magyar Shakespeare Bizottság által szervezett konferenciákkal, gálaműsorokkal, felolvasásokkal, színházi előadásokkal (köztük a Globe Hamletje a Budapesti Nyári Fesztivál keretében) ünnepelt az irodalmi és a színházi világ, valamint a rajongók.
    

A hazai könyvkiadás pedig egy mindmáig ismeretlen Shakespeare-darab, az Arthur tragédiája publikálásával köszöntötte a születésnapos Shakespeare-t. Igaz, az Európa Kiadó gondozásában megjelent vaskos kötet címlapján – nevével félig kitakarva Shakespeare jól ismert Chandos-portréját – Arthur Phillips amerikai regényíró szerepel elsődleges szerzőként. Ez a képi felütés találó, hiszen magát a drámaszöveget megelőző, mintegy 400 oldalas bevezető rész (emlékirat, regény) Phillips és Shakespeare írói rivalizálásának a története. 

Arthur Phillips regénye (és a drámaszöveg) 2011-ben jelent meg a Random House kiadónál, és olyan neves Shakespeare-kutatókat késztetett reakcióra, mint Stephen Greenblatt, James Sharpio és Stanley Wells. Sharpio például „briliáns, regénynek álcázott irodalomkritikának” értékeli a könyvet, ami valós, máig érvényes kérdéseket vet fel, például hogy vajon mi találtuk-e fel Shakespeare-t, a szerzőt, vagy ő alakított-e minket, a közönségét. Greenblatt pedig hosszas recenzióban elemzi az Arthur tragédiáját a The New York Times Sunday Book Review című rovatában.
     
A kötet többszörösen trükkös felépítéssel és narrációval dolgozik. A hosszas, regényes bevezetőből kiderül ugyanis, hogy a narrátor, Arthur Phillips családja hogyan kerül kapcsolatba az Arthur tragédiájával, és milyen út vezet a kiadásig. A dráma eredeti kvartókiadását Phillips apja, a hírhedt, börtönviselt csaló és hamisító őrzi egy bank széfjében, hogy az alkalmas pillanatban (halála előtt nem sokkal) fia szerkesztői gondjaira bízza többek között azzal a szándékkal, hogy az ifjabb Phillips írói hírneve ismét szárnyra kapjon. Az átmenetileg ihletszegény Phillips és Shakespeare zsenijének vetélkedése és az ezzel járó féltékenység végigkíséri a regényt: idősebb Arthur, valamint lánya, Dana fanatikus Shakespeare-rajongók, és ebben a bensőséges viszonyban kevés hely marad a fiatal Arthurnak. Nem csoda, hogy a regény így kezdődik: „Sohasem rajongtam Shakespeare-ért. Szívesebben olvasom, mint nézem a darabjait, de jól megvolnék nélküle, akárcsak e leállíthatatlan és szerencsétlen könyv nélkül” (12. o.). Egy olyan könyv születik tehát, amit a szerzője egyébként nem akart megírni. A szöveget végig hasonló önreflexiók kísérik, Phillips gyakran idéz korábbi regényeit (Angelica, Az egyiptológus, Prága) taglaló recenziókból, kritikákból is, megerősítve ezzel Shakespeare-hez képest való tehetségtelenségét, kisebbrendűségét.

A történet végig lebegteti, hogy az Arthur tragédiája eredeti és hiteles szöveg-e. Phillips számára egy ponton bizonyossá válik, hogy hamisítvány, ám addigra már tucatnyi tudós bizonyította különféle csalhatatlan módszerekkel az ellenkezőjét, és a kiadó marketinggépezete is beindul. Bár Phillips most már betiltaná a dráma kiadását, a kiadó perrel fenyegeti szerződésszegés miatt, a kötet tehát – amit a kezünkben tartunk – végül mégis elkészül, bevezetővel, szinopszissal, lábjegyzetekkel együtt. A bevezető tanulmány helyett megírt regényes emlékiratot maga a drámaszöveg követi, egy valódi, öt felvonásos Shakespeare-darab Erzsébet-kori nyelvezettel és mondatszerkesztéssel, nagyrészt blank verse-ben, amely a mitikus Arthur király és a pikt-skót udvar konfliktusát dolgozza fel. A tragédia önmagában is olvasható, és sok, más színművekből ismerős motívumot használ (idill a pásztorlánnyal, színészek a királyi udvarban, stb.).

A fent említett Shakespeare-tudósok szerint a darab egy igazán ügyes „csalás”, Phillips kötete viszont továbbra is kétségek között próbálja tartani az olvasót, hiszen hiába az előszóban/emlékiratban megfogalmazott egyértelmű nem, a dráma lábjegyzeteiben egy Roland Verre nevű szakértő (akinek a neve igencsak emlékeztet Edward de Vere-re, Oxford grófjára, aki az ún. „oxfordi elmélet” szerint az egyik esetleges szerzői alteregója Shakespeare-nek) és maga Phillips vitázik azon, olykor meglehetősen humorosan, hogy a valódi szerző William vagy idősebb Arthur-e. A hitelességet, valamint a publikálás kálváriájának igaz történetét a könyvben egyébként az Arthur tragédiája kvartó címlapjának másolata, és több, a könyvkiadóval és jogászokkal váltott levél is hivatott bizonyítani. Ezek némelyike annyira meggyőzőnek tűnik, hogy a fejleményeket követve az olvasónak is kedve támad filológiai és történeti nyomozásba fogni.

A kötet legizgalmasabb kérdésfelvetése talán Shakespeare szerzői mítoszának vitatása és megkérdőjelezése. „William Shakespeare tevékeny író volt, mint sokan mások. Akkor hát miért kényszerítik őt ránk manapság mint az egyetlen legnagyobbat? Hogyan érte el ezt, és ki volt a bűnsegéde?” (374. o). Phillips ezen a ponton a kanonizáció kérdését veti fel újra, ami némileg ironikus, tekintve, hogy a könyve maga is jócskán hozzátesz a Shakespeare körüli mitológiához. Szóba kerülnek az anti-stratfordiánus, azaz Shakespeare szerzőségét tagadó elméletek is, amelyeknek az utóbbi években mintha reneszánsza lenne (ld. Jennifer Lee Carrell A Shakespeare-titok című misztikus krimijét [magyar megjelenés: 2007], illetve Roland Emmerich Anonymus című filmjét [2012]). 

Mindezzel párhuzamosan pedig felmerül az eredetiség és a hamisítvány relativitásának, és a fikcióhoz való viszonyának a kérdése is. Ebben a könyvben Phillips megírta Shakespeare-t, aki nevén megtaláltak egy eddig ismeretlen drámát (vagy nem), és megírta saját magát is, amint különböző körülmények okán publikálni kényszerül – és ezt tényleg csak a kiadó és a szakma nyomására teszi! – egy általa hamisítványnak tartott művet. Arthur mint hős sem lehet véletlen választás, hiszen a létezése pont annyira kétséges és legendás, mint egyesek szerint magáé Shakespeare-é. Arhur, a történelmi figura és drámahős, valamint Arthur, a narrátor is fikció pont úgy, ahogy az őket megalkotó „szerző”, azaz Shakespeare és/vagy idősebb Arthur, a hírhedt csaló. Mindenki hamisítvány és hamisító egyaránt. Ráadásul nemcsak a darabbeli uralkodó sora tragikus, de a regényíró Arthuré is, hiszen nem tud dűlőre jutni a súlyos örökséget rábízó apjával (ezen a ponton persze felsejlik a Hamlet is), depresszióval küzd, elhagyja a felesége, szerelmi háromszögbe keveredik, és hazudni kényszerül, azaz a saját életét pont olyan gyengén uralja, mint Arthur király a birodalmat. 

Ebben a tragikus, regényes kompániában, ahol szinte mindenki mindenkivel behelyettesíthető, nagyon is találónak érezhetjük az olyan shakespeare-i mondatokat, mint a „nem az vagyok, aki vagyok” (Jágó) vagy a „semmi sem úgy van, ahogy van” (Feste).          
Szerző:  Arthur Phillips,  Cím:  Arthur tragédiája,  Kiadó:  Európa Könyvkiadó,  Kiadás éve:  2014,  Terjedelem:  560 oldal,  Ár:  2990 Ft