Észtország huszadik századi történelme kísértetiesen hasonlít hazánkéra, és a könyv olvasása közben néha zavarba ejtő, hogy nem magyar helyszínekkel, szereplőkkel találkozunk. A Mikor eltűntek a galambok minden jelenetét nagyon mélyen értjük, hiszen ezek az események ugyanúgy fellelhetőek a mi kollektív tudattalanunkban. Roppant megrázó tehát azzal az evidenciával ilyen közelről szembesülni, hogy a sajátunknak hitt – és éppen ezért kisajátított – történelmi szólamunk korántsem csak a miénk. Mindez pedig nemcsak a német és orosz megszállás eseményeiben érhető tetten, hanem a mikro-történetekben, az egyéni sorsokban ugyanúgy.

Az írónőt ismét az érdekli, hogy a nagy történelmi események miként járják át és formálják az emberi természetet és az egyének közti viszonyrendszereket, illetve megfordítva: az egyéni sorstragédiák hova helyezik az embereket a történelmi térképen. A női szemszög ismét megjelenik, ahogy a Sztálin teheneiben és a Tisztogatásban, de már kevésbé dominánsan: a három főszereplő közül egy nő csupán.

Két házaspárt látunk a mű elején: Juudit és Rosalie unokanővérek, előbbi férje, Edgar és utóbbié, Roland szintén unokatestvérek. Rosalie és Roland szerelme kiegyensúlyozott, klasszikus szerelmi történet, meglátták és megszerették egymást, ha a háború nem szól közbe, akkor boldogan éltek volna, amíg. Szemben velük Juudit és Edgar kapcsolata a legkevésbé sem nevezhető kiegyensúlyozottnak a férj ridegsége miatt, aminek miértje később a regény egyik legfontosabb dramaturgiai fordulataként bontakozik ki.

A Mikor eltűntek a galambok két időszakot mutat be az ő történetükön keresztül: a negyvenes évek német és a hatvanas évek orosz megszállását Észtországban. E két kemény történelmi éra vesztesei azok a szereplők lesznek, akiket érzelmeik vezetnek. Így Juuditnak – aki szívből beleszeret egy magas rangú német tisztbe – és Rolandnak – aki mindkét rendszer esküdt ellenségévé válik, egyiknek elvei, másiknak felesége elvesztése miatt – nem marad esélye a túlélésre. Nem így Edgarnak, aki a mű legvisszataszítóbb és egyben legizgalmasabb karaktere. Ő ugyanis mindig képes arra, hogy kaméleonként azon nyomban alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez. Elvtelen, tehát magáévá tesz bármilyen elvet, a történelem nagy túlélője: az illegalitás után a németek besúgója lesz, később felküzdi magát az SS-be, majd az oroszok hatalomátvétele után örömmel áll ügynöknek nem átalva feladni vagy megrágalmazni akár a hozzá legközelebb állókat is.

Többek között Edgar köpönyegforgatásának, szerepváltásainak köszönhető az is, hogy a fikciós dokumentarizmus a regény negyedik részében izgalmas kémregénnyé változik át.  A korszakonként nevet és identitást váltó, a besúgók között a legeminensebb Edgar Parts elvtárs a hatvanas években egy könyvön dolgozik, ami A hitlerista megszállás magvában címet viseli. A könyv valóságos dokumentumokat, jelentéseket használ kiindulópontnak, ám e történeteket kreatívan továbbgondolja, tulajdonképpen szenzációhajhász történelemhamisítás az egész. Közben pedig a múlttól való állandó rettegése miatt öntevékeny nyomozásba fog, hogy megszűntesse saját történetének nyomasztó fenyegetését. Érdekes, hogy miközben undorodunk ettől a maga módján egyébként roppant sokszínű figurától, szeretnénk tudni az igazat, és információéhségünkben képesek lehetünk azonosulni nézőpontjával.

A szövegben két elbeszélői hang váltakozik: egyes szám harmadik személyben, egy külső elbeszélői aspektusból ismerjük meg Juudit és Edgar történetét. Ez a nézőpont messzemenőkig részletező és feltűnően sokszor említi a két szereplő nevét, mintha csak jelentéseket olvasnánk róluk, és vannak pontok, ahol az elbeszélő-ügynök szem elől téveszti őket. Ellentétben velük Roland a saját történetét írja a saját szemszögéből, naplóként olvassuk egész életét, amit az események lecsendesedése és látszólagos megmenekülése után fontosnak tartott rögzíteni. Folyamatos kényszere a dokumentációra okozza később vesztét is, hiszen az orosz megszállásról készített feljegyzései vezetik el hozzá majd unokatestvérét.

A napló, Edgar könyvei és ügynöki ténykedése, az elbeszélői hang mind arra utalnak, hogy a Mikor eltűntek a galambok tulajdonképpen jelentések sorozataként is értelmezhető. Azonban az ügynökösködés nemcsak a szereplők szintjén bomlik ki a regényben. Sokkal inkább arról van szó, hogy Sofi Oksanen az ügynök, aki egy demokratikus világnak jelent az elmúltról, mintha meg akarná vele akadályozni azt, hogy újra megtörténjen.