Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal
2014.07.07.

A Megyek utánad a hetedik ajtó kinyitását jelentette. Korábban, a Tánciskolában, a Mellettem elférsz című könyvében a hely, a közösség, a család múltja izgatta. Most a háttérből előlép a fiú, aki nőkön keresztül mutatja meg magát gyerekkortól a felnőtté válásig. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A Megyek utánad a férfivá válás története?

Grecsó Krisztián: Volt egy nagy zökkenése, törése az életemnek. Új életet kezdtem, ahonnan érdemes és fontos lett visszanéznem, visszafejteni bizonyos rétegeket. De aztán, amikor dolgozni kezdtem, kiderült, hogy akkor működik a történet, ha tényleg elemelem a valóságtól. Ahogy mindig, itt is játszom az alanyi próza alanyi hozzáállását. És persze, nagyon erősen benne vagyok, de inkább mint egy szűrő, amelyen áteresztettem a történeteket. Izgalmas volt kitalálni, és reményeim szerint élővé tenni a karaktereket.

Grecsó Krisztián. Fotó: Burger Barna
Grecsó Krisztián. Fotó: Burger Barna
R: Előző könyved, a Mellettem elférsz, családregény, de felsejlik benne az ott még a háttérben szemlélődő figurád. A családod történetének megírása kellett ahhoz, hogy közelebb kerülj magadhoz, s megírd a saját múltad?

GK: Valóban szorosan kapcsolódik egymáshoz a két könyv. De nem a családtörténetet írtam tovább, hanem egy újabb ajtót nyitottam ki. Személyesebb lett a könyv, sebekről és a sebek gyógyításáról írok. Ha a Megyek utánad felől nézzük, valóban úgy tűnhet, a Mellettem elférsz volt az új könyv generátora. Dobbantó volt, mert nem mertem volna annak a megírása nélkül magammal így bánni, nem mertem volna visszafejteni az életemet. Egyre szűkebb köröket járok be. A Pletykaanyu és az Isten hozott című regényeim közösségi történetek, onnan jutottam el magamhoz. Koncentrikus körök ezek: nagyon élveztem, ahogy egyre beljebb jutottam, s számomra egyre nagyobb lett a kockázat. Első olvasásra úgy tűnhet, a saját történet elbeszélése sokkal kisebb téttel jár, mint megírni a családtörténetedet. De a személyes mikro-drámáknak egészen más a kockázata. Bele kellett halni, mert zsákutcába futott életekkel, csonkán maradt, kibeszéletlen történetekkel kellett szembenéznem. 

R: A Megyek utánad című regényed hét nőn keresztül mutatja be a főszereplő fiú életét  gyerekkorától a harmincas éveiig. A nőkön keresztül könnyebben mutattad meg önmagad?

GK: Nem akartam, hogy Daru, a főszereplő belőlem építkezzen, miközben magammal is szembe kellett néznem a regény írása előtt. Nagyon izgalmas volt innen visszanézni az akkori Grecsóra. Látni, hogy az adott egókhoz milyen végtelen naivitás járult. Valami kitörölhetetlen vágy volt bennem a paradicsomi lét és az ahhoz társuló naivitás megtartására. Ez sokáig eltakarta a lényeget, mondhatni, vakká tett. Nagyon sokára kaptam meg az első őszinte mondatokat és pofonokat.

R: A főszereplő Daru két hangon szólal meg a regényben. Stilárisan is elkülönül az én és a fikció.

GK: A kettős játék hasonlít Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel írásának alaphelyzetéhez, de itt kiegészül egy narrációs játékkal a korábbi énhez való viszonyulás. Úgy éreztem, innen visszanézve korábbi énjeimhez nincsen semmi közöm. Emlékszem, mi történt, mit csináltam, de lelkemnek egyetlen sejtje sincs, amely képes lenne úgy cselekedni, mint az akkori én. Pedig az a kisfiú is „mi” voltunk, akik kiröhögték az öregeket, akik nem értették a halált. Ennek az emléke hordalékként most is itt van, de már csak elszemélytelenítve tudok róla gondolkodni. Ebben segített ez a narrációs technika. 

R: Az egyik a te hangod?

GK: Amikor Daru felfedi magát, őszinte vallomásokat tesz, abban szólalok meg én. Az a hang sokkal líraibb, vallomásosabb a regény többi részénél.

R: Daru nem a semmiből lépett a regényedbe. Előzményei a Daru-novellák, amelyek korábban napilapban jelentek meg. Mostani könyved regény? A korábbi írásokból összeállt novellafüzérek?

GK: Összeraktam és összeolvastam a korábbi novellákat. Kibírhatatlanul tömény volt, túltengett benne a vallomásosság. Novelláskötetként nem működött volna. Alapanyagként használtam, de egyetlen mondat sem maradt az eredeti novellákból. Letisztultabb, egyszerűbb nyelve lett. Egyszerre elkezdtek a novellák között visszajárni a szereplők. Közös tere lett a figuráknak. Bár novellafüzérre épül, azt hiszem, az eddigiek közül ez a legklasszikusabb regény.


R: Számomra sokkal erősebbnek mutatkoztak azok a lány- és nőalakok, akik a gyerekkorodba engednek bepillantást. Ezek a nők tükörként mutatják meg az életedet?

GK: A távolabbi történeteket még jobban el tudtam emelni, minden szempontból fikció lett, jobban működött. Ahol a kor, a világok közelebb voltak, ott kevésbé. A gyerekkor néhány szereplője visszatér a figura felnőtt életében, például a válóperben. Itt érdekes megnézni, hogyan működik ugyanaz a szereplő a két időben, sikerült-e megőrizni a karakterét. Szükségszerű, hogy lettek nagyon erős, uralkodó női figurák, akikkel szívesebben dolgoztam, és születtek kevésbé erősek. Nagyon fontos volt számomra, hogy ne csak a személyiségüket, de a szereplők egymáshoz való viszonyrendszerét is bemutassam, hogy láttassam, milyen erős motivációk mozgatják őket. Ebben nagy segítség volt mindaz a tudás, amit a Katona József Színházban Máté Gábortól tanultam. 

R: „Visz a vonat, megyek utánad”. Regényed címe József Attila Óda című versére utal. Játék? Gesztus? 

GK: A magyar szerelmes líra számomra egyik legszebb szerelmes verse. Egyetemistaként egy nagyon izgalmas versszemináriumra jártam Békésiné tanárnőhöz. Felvételről tucatnyi színész előadásában hallgattuk meg az Ódát. Egészen máshogy kezdtük figyelni a verseket, konkrétabb textus lett. Hirtelen megláttuk, hogy József Attila az Ódában néhány napos szerelmi kalandját írta meg, míg a Mellékdal a már hazafelé tartó költő másik nőhöz íródott néhány sora. Számomra az Óda ezt a nők közötti váltást is jelenti. Mit adott a három nap szerelme a másik nőhöz való kapcsolatban? Erről szól a regény. A másik fontos utalás Móricz egy még kiadatlan szövegének, a Tükör-füzetek részlete, melyben 1914-ben, száz évvel a regényem megjelenése előtt írt Janka-szerelméről. Tíz évvel később Janka öngyilkos lesz. Ez a szerelmi dráma, a kettősség is sokat adott hozzá a regényemhez. 

R: Korábbi műveidben fontos volt, hogy megmutasd életed helyszíneit, azok történelmi múltját. A Megyek utánad mintha csak díszletként használná a korábbról jól ismert helyszíneket. A személyes történet ereje ezeket elmosódottá tette, kevésbé voltak fontosak?

GK: Annyira személyes lett a könyv, olyan mélyre ment, hogy nem a helyek voltak fontosak. Nem akartam erőltetni. El is hagyhattam volna, de a környezetéből kitörni vágyó lány, Eszter figurájához elengedhetetlen volt a helyszín. Eszter nagyon okos és kreatív, kilóg környezetéből. Egészen más súlyok húzzák, egészen más drámával küzd, mint a mellette álló fiú, aki képtelen lépést tartani vele, aki így nem látja, nem érzékeli a bekövetkező tragédiát sem.

R: Vannak elvarratlan szálaid? Szinte minden prózádnak fontos szereplője az apa. Az ő alakjának, a fiú-apa kapcsolatának megírása kikövetel egy újabb regényt?


GK: Jó lenne. Kosztolányi a számomra egyik meghatározó esszékötetében, a Nyelv és lélekben az élmény szerepéről írja, hogy azokkal az élményekkel lehet gazdálkodni, amelyekkel emberként már tudtál mit kezdeni. Az apámról nagyon sokat írok, de a traumáról, a mi nagyon intenzív, érzelmes és harcias viszonyunkról keveset. Ahhoz előbb a sértettségemet el kellene tudni ereszteni, meg kellene tudnom nagyon sok mindent megbocsátani magamnak és neki. A rengeteg hibát, ami velünk történt. De erről még nem tudok írni. Találni kell egy olyan helyzetet, fogást, ahonnan nézve el lehet mondani a nagyon szép drámát, az egyszerre nagy ívű, ugyanakkor kisstílű bukásának a szívszorongató történetét. A róla szóló történet egy generáció története is, a Kádár-korszak lábvizében felőrlődött, tönkretett generáció regénye. A lehetetlen perspektívája, amely egyszerre tűnik úgy, mintha boldog lenne, de közben nincsenek utak. Idén lenne hatvanéves. A nagyszüleim korosztályának annyi minden kijutott, a háború, a holokauszt, ötvenhat. Számukra egyetlen tét volt, valahogyan túlélni. A Kádár-korszak terhelése alattomosabb volt. Ami most történik, félelmetesen hasonlít azokra az időkre. A félni-nem félni, a menni vagy maradni kérdése. Ezekben a kétes helyzetekben, kisstílű játszmákban ugyanezeket látom. Ma már sokkal óvatosabban kritizálom a szüleim korosztályát. 

R: Publicisztikai írásaidban folyamatosan reflektálsz a hétköznapokra. Nagyon kemény hangon írsz politikai, társadalmi témákról. A regényeidből, bár folyamatosan tárgyakkal, zenével jelzed a kort, nincsen ott ez a hang. 

GK: A regényemben is ott a kor, de más nézőpontból. A rendszerváltás kori kamaszfiú szemszögéből, akinek sokkal fontosabb volt a Depeche Mode, az első csók, mint Nagy Imre újratemetése. Tud róla, de nem része, tétje az életének. Nagyon erőltetett lett volna, és nem is akartam ennél mélyebben megmutatni. A Mellettem elférszben a nagymama történetén, világszemléletén keresztül láttatom a kort. Neki a túlélés volt a legfontosabb, ezen keresztül jelenik meg a történelem. A szépírói munkáimból hiányzik a közéleti érzékenység, miközben Tévékritikáimban, közéleti publicisztikáimban erősen jelen van. Nem vagyok politikus alkat, nagyon szívesen távol tartanám tőle magamat. Közéleti érzékenységemnek az oka, hogy képtelen vagyok hallgatni. Mert a hallgatás bizonyos szempontból egyet jelenthet a rendszer legalizálásával. Ebben az egyszerre kádárista és horthysta visszarendeződésben végtelenül erős a szegények és a periférián élők lenézése. A parasztoknak és munkásoknak a lenézése. Én ebből a világból jövök. Mérhetetlenül felelőtlen lenne a hallgatásommal asszisztálni. Még akkor is, ha az a világ nem érti, amit róluk mondasz. És közben látom, hogyan szerveződik újra a régi feudális világ a saját új földesuraikkal. Ugyanazok a családok, személyek, akik korábban horthysta csendőrök, párttitkárok voltak. Az ismétlődés gyomorforgató. Nagyon erős szociális elkötelezettség van bennem, ami nem enged csendben maradni.
Szerző: Marton Éva