Shakespeare: Szentivánéji álom / Gyulai Várszínház és Nemzeti Színház, X. Shakespeare Fesztivál
2014.07.05.

A gyenge kezdés után végül jött az erős visszaesés is, még ha a kettő között a kitartó szemlélő rá is bukkanhatott néhány figyelemre méltó megoldásra. A Nemzeti Színház egyenesen Tbilisiből reciklált előbemutatóján jártunk Gyulán. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Mert nevezhetjük hivatalosan bemutatónak, de az persze máris világos, hogy a szeptember közepi budapesti premierhez képest ez most, a gyulai vár színpadán nagy jóindulattal is legfeljebb koncertverziónak nevezhető: a gyulai műszaki adottságok és a lámpapark ugyanis természetesen poros nyomába nem ér a Nemzeti Színház nagyszínpadán működtethető technikai arzenálnak. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Joggal mondhatja erre bárki, hogy a jó színház nem (feltétlenül) a gépészeti szakemberek tudásának köszönhetően születik meg, de a grúz rendezőt, David Doiashvilit szemmel láthatóan lenyűgözik az intelligens lámpák, a hatásvadász megoldások, a fülhasogató bejátszások, az olcsó gegek és más csecsebecsék. Tán jobban is, mint Shakespeare drámája maga. (Ehhez ld. még Nánay Istvánnak a rendezőnek a tavaszi MITEM-en látott Macbeth-előadásáról írott sorait itt – a szerk.) A színpadon szerencsére akadnak színészek, akik a csillogó-vibráló felszínt minden erejüket megfeszítve igyekeznek áttörni. Némelyiküknek ez sikerül, a többieket meg úgy-ahogy egyben tartja a rendező által kitalált forma, a mutatós portéka azonban sajnos többnyire üresen kong. 

Az előadás stílusában és színpadi nyelvében érdekes módon sokszor emlékeztet a Nemzeti igazgatója, Vidnyánszky Attila régebbi produkcióira. A képek és hangok nem lineáris logika szerint egymáshoz kapcsolódó, analizáló értelemmel olykor alig követhető, elsősorban és bevallottan az érzékekre ható asszociatív, atmoszférikus színházára gondolok. A fő különbség abban ragadható meg, hogy Vidnyánszky rosszabb napjain is jóval tehetségesebb grúz kollégájánál, aki a számára gyakorlatilag ismeretlen közegben, ismeretlen színészekkel kétségkívül rutinosan, ám nem túl mélyre hatolva prezentálta a Szentivánéji álom jól ismert történetét. 

Apropó, rutin: a magyar közönséget nyilván meg tudja lepni (?) a rendező, de grúz színházszerető barátainkat lehetőleg ne vigyük majd el ősztől az előadásra. Feltehetően unatkozni fognak, hiszen a YouTube-on található, 2012. decemberi videórészlet arról tanúskodik, hogy Doiashvili mind a rendezés, mind a díszlet, mind a koreográfia tekintetében egyszerűen újrahasznosította korábbi, Tbilisiben bemutatott munkáját, ami Vidnyánszky Attila sokfelé hangoztatott nemzetközi kapcsolatait is sajátos fénytörésbe helyezi. (A témához lásd még Silviu Purcărete Edinburgh után Debrecenben reciklált Scapin, a szemfényvesztő című előadását.)   

Nagy-Kálózy Eszter és Horváth Lajos Ottó
Nagy-Kálózy Eszter és Horváth Lajos Ottó
A nézőtől sok türelmet követel az első, közel kétórás rész, különösen annak első fele, ami többé-kevésbé hűségesen és valódi rendezői invenció nélkül követi a shakespeare-i sztorit. A hangsúlyok itt-ott már eltolódnak, az álmok és vágyak, meg főleg: a hangosan ki nem mondható gondolatok be-betolakodnak az epizódokba, de mivel az első óra nagyjából a darabon belüli viszonyok durva kézzel történő felskiccelésével telik, ezek a jelzések ekkor még nemigen tudnak jelentéssel telítődni. Az előadás vége felől visszatekintve némelyik azért kap megfejtést. 

Ilyen például az udvari ceremóniamester, Philostrat és az erdei tündér, Puck szerepének amúgy nem ritka összevonása, amit Farkas Dénes vaskos, eredeti humorral, színesen és főleg: kifogyhatatlan energiákkal hoz, vitán felül központi alakká téve a (két) figurát. Az utolsó, végtelen hosszúságúnak tűnő, mert – és alighanem ez is a rendezői névjegyhez tartozik – folyton megállított és jobb-rosszabb ötletekkel feldúsított jelenetben, amikor a mesteremberek előadják „siralmas komédiájukat” (Rácz József és Kristán Attila bájos együgyűsége kiragyog a karból), egyértelmű lesz, hogy Philostrat (Puckként) már látta az athéni kézművesek előadását, és ezért próbálja határozottan lebeszélni annak megtekintéséről gazdáját. Az meg Doiashvili kissé túlbeszélt, az egész előadáson végighúzódó, az álmot és a valóságot nem elválasztó, hanem örökösen egymásba folyató ötletéből következik, hogy Philostrat-Pucknak nem annyira az előadottak silányságával van gondja, mint inkább azzal, hogy tudja: a Zuboly és Titánia között született gyöngéd érzelmek bizony az ébredés után sem csillapultak. És azzal is tisztában van, hogy ezt a vérmes Thészeusz nem fogja szó nélkül hagyni. 

Nagy-Kálózy Eszter és Szarvas József
Nagy-Kálózy Eszter és Szarvas József
Itt ugyanis – és hasonlót tapasztalunk a Hippolyta/Titánia és Thészeusz/Oberon párosnál – az előadás egy pillanatig sem titkolja el, sőt határozottan aláhúzza, hogy a két szerepet ugyanaz a színész játssza: az erdőbeli álomjelenetek folytatásra, legtöbbnyire könnyes-melankolikus befejezésre lelnek, amikor a hosszú-hosszú éjszaka után végre mindenki visszatalál az athéni udvarba. Amúgy erősen kétlem, hogy önszántából bárki is túl hosszan akarna itt időzni: a marcona, szeszélyes és erőszakos hadúr, Thészeusz (Horváth Lajos Ottó) a nyitó képben brutálisan, hosszú kötélen ráncigálja elő a takarásból a harcban legyőzött, de még így is büszke és előkelő tartású Hippolytát (Nagy-Kálózy Eszter). Hogy ennek a meggyötörten is céltudatos nőnek nem lesz, mert nem lehet jó sora emellett a bamba alfahím mellett, az azonnal világos. Kérdés persze, hogy akkor Hippolyta az első adódó alkalommal – mert a rendezés még erre is biztosít neki lehetőséget – miért nem szabadul meg erőszakos urától. Talán azért, mert még egy ilyen kapcsolat is jobb, mint egy semmilyen?

Titánia és a szamárrá változott Zuboly (Szarvas József) között azonnal mélyen érzéki, nyers kapcsolat bontakozik ki, ahol azonban a testiség mellett fokozatosan hangsúlyossá válik az is, hogy a tündérkirálynő és nagyfülű szeretője érző lények. Egyre inkább elvágyódás és nosztalgia hatja át viszonyukat, ami így jóval több lesz egy gyomorforgató, ám szenvedélyes éjszakánál. Bizarr párterápia kukkolói vagyunk: az eredeti történetre helyezett felépítmény attól válik előbb tragikomikussá, majd tragikussá, hogy Oberon, majd az udvarba visszatérve Thészeusz kezdetben néma, ám tevőleges tanúként, majd egyre inkább feldúltan, magába fordulva szemléli a viszony gyors lefolyású, szenvedélyes alakulását. 

Fotók: Ránki Júlia. A képek forrása: Shakespeare Fesztivál
Fotók: Ránki Júlia. A képek forrása: Shakespeare Fesztivál
Az előadás szerelemfelfogása amúgy is leginkább harci terminusokkal volna leírható: a szerelmesek, tartson viszonyuk néhány percig vagy a sírig, folyton tépik, cibálják, ütik egymást, valódi gyengédség legfeljebb a szamár-tündér relációban kerül csak elő. Az előbbiekből következően minden aktus már-már cirkuszi mutatványszámba megy, ami főleg a négy fiatal szerelmestől követel nem hétköznapi fizikai képességeket, hiszen fejen állva, szaltózva, falról lelógva, a magasból leugorva kell végrehajtaniuk egymáson, amit a rendező rájuk mért. Fehér Tibor huncut és atlétikus Lysander, Mátyássy Bence pipogya és kissé papucs Demetrius, Fátyol Kamilla követelőző Hermia, Tompos Kátya ábrándos Heléna: a túlmozgásos koreográfia ellenére is köztük működnek a megfelelő energiák. A rengeteg tornamutatvánnyal – meg az alájuk bejátszott, Chopintől a Massive Attackig ívelő, nem mindig védhető, cserébe viszont szinte folyton túl hangos zenei választékkal – is összefügghet az a benyomásom, hogy a szöveg gyakran lényegtelen mellékkörülményként szerepel az előadásban: az akrobatika fontosabb a szándékoknál. 

A rendező maga tervezte – a nyilván már Tbilisiben is – kiválóan bevált, remek és ötletes díszletet: amik a nyitó képben jókora fekete hasáboknak látszanak, valójában nyitható-csukható, több rekeszből álló dobozok, amik villámgyorsan (és a későbbi előadásokon biztosan halkabban és gördülékenyebben) teszik lehetővé a színváltásokat. Bánki Róza jelmezei - melyek a produkció kevés eredeti eleme közé tartoznak - az előadás elején kissé megijesztenek: mindenki tetőtől talpig feketében áll a fekete háttér előtt, aztán persze az idő múlásával a ruhák fokozatosan kiszínesednek, hogy végül hófehér esküvői (gyász)szertartásba torkolljanak a történések. Mert a happy endingnek itt nem jut hely. Sem a színpadon, sem a nézőtéren.
Szerző:  William Shakespeare,  Cím:  Szentivánéji álom,  Rendező, díszlettervező:  David Doiashvili,  Jelmeztervező:  Bánki Róza,  Dramaturg:  Kozma András,  Szereplők:  Horváth Lajos Ottó, Nagy-Kálózy Eszter, Farkas Dénes, Tóth László, Fehér Tibor, Mátyássy Bence, Fátyol Kamilla, Tompos Kátya, Reviczky Gábor, Kristán Attila, Szarvas József, Schnell Ádám, Varga József, Rácz József