Csider István Zoltán, Pion István: Slam.pont
2014.09.01.

Irodalomtörténeti esemény a Slam.pont elnevezésű slamperiodika (mondják a kiadó meg a szerzők). De vajon mitől slamperiodika, ha nem slamirodalom? Vagy: mitől irodalomtörténet, ami slamperiodika. Mitől esemény? És kik azok a CSION BÖLCSEI? TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

A CSION BÖLCSEI Csider István Zoltán, a Népszabadság, illetve Pion István, a Magyar Nemzet szerkesztői (a megjelenés után nem sokkal mindkét lap közölt beszámolót a slamperiodikáról), akik - miután egyébként is előszeretettel népszerűsítik lapjaikban a slamet - úgy gondolhatták, miért ne tegyék ezt máshol is. A Librinek tetszett az ötlet, nyilván. A slam nekik mindig jó biznisz volt, nem véletlen tartozik istállójukhoz a slammerek többsége: Pion István első kötete a Libris Helikonnál jött ki, Simon Márton, Závada Péter és Sirokai Mátyás kötetei szintén Librisek. A slam siker, a Libri siker, miért ne lehetne szörfölni még rajta, ha minden adott a szörföléshez. A kasszagép pedig jókedvűen csilingel. 


Az utca hercege – Tyson című könyv borítóját idéző fedőlapon három slammer látható. André Ferenc, Mavrák Kata Hugee, Süveg Márk Saiid. A hátoldalon a CSION BÖLCSEI is majd egész alakos fotót kaptak. De hol van Nádasdy Ádám fotója, aki szintén aktív közreműködője a slamperiodikának: miniesszéivel (itt: Kommentárok) támogatja a fiatalokat. És szerepelhetne fotóval Csordás Dániel is, aki a kevésbé emlékezetes illusztrációkért felelős, vagy a portréfotós Máté Péter, esetleg az eseményfotós Pereszlényi Erika. Vagyis a STÁB amúgy, de ezt már az első lapról tudjuk meg. Mindennek stábja van, ami slam. Stáb stáb hátán, mostanság. De miért nem slamstáb?

Bevezető helyett egy slam poetry művet írtak a CSION BÖLCSEI, amiből túlságosan sok minden nem derül ki. De például az igen, hogy Drezdában vannak madarak, meg hogy három a magyar igazság. Illetve még ilyenekről is értesülünk: „jelentem, hogy a szabadság lángjának zászlaját / kitűzve mellbimbónkra, / színlelt fájdalmunk közepette, mint hatalmas tehenek / feszülünk / neki / a / villanyzónák / mechanizmusának.” Fejünk felett pedig elröpül a nikkel szamovár.
 
A kiadvány törzsét interjúk adják: André Ferenccel, Mavrák Kata Hugee-val, illetve Süveg Márk Saiiddal. A három slammer okos, sokszor pontos önképpel rendelkező, szimpatikus nyilatkozó, akik élvezetesen tudnak mesélni arról, hogy vetette meg lábát a slam poetry Magyarországon, aztán arról is, hogy ők hogy találkoztak vele, de tudnak izgalmasan beszélni a slamfellépőkről, slamikonikus helyszínekről is, vagy arról mikor lett a slam poetry slam poetry. Jó értesülni a slam poetry külföldi alakulásáról, és a vallomások is megrázzák az olvasót, mikor arról beszélnek, hogyan lehet traumákat feldolgozni a slam segítségével. Aztán arról is mesélnek, kikkel szeretnének együtt fellépni. Ez mondjuk már inkább a slamrajongó lelkeknek szól, egy slam-outsider nem sokat ért belőle, nyilván egy kívülállónak az ebben a cikkben leírt nevek is teljesen idegenek, lógnak a levegőben. 

Szerencsére viszont az interjúk ahhoz épp eléggé ügyesen szerkesztettek, hogy egy kívülálló is találjon benne örömöt. Néha van egy kis kihallgatás-jellegük (Akkor vegyük át újra, mikor belépett az ajtón, milyen szagot érzett...? Ez hány órakor is volt?), hiszen sokszor olyan kérdéseket tesznek fel a CSION BÖLCSEI, amikre tudják a választ, és a válaszadók is tudják, hogy tudják. Talán, ha nem a slammerek írnának slammerekről, ez a faramuci, támadható helyzet elkerülhető volna.

Például jó ötlet, hogy Nádasdy Ádám is kommentá(e)l. Az már zavaró, hogy amúgy élvezetes miniesszéiben nem kritizál, száz százalékosan elfogadja a slamet. Hogy propagandakiadvány készítése volt a cél, avagy komoly kiadványé, nem tudni, ha az utóbbi, akkor a teljesebb, igazabb és izgalmasabb kép érdekében a következő számokban bátran megszólaltathatnának olyanokat is, akiknek a slam idegen, nem kedves, vagy egyenesen gyűlöletes. 

Az egyik írásában Nádasdy a rímről beszél: „Érdekes, hogy ahogy megyünk nyugatról keletre, úgy lesz egyre gyakoribb a rímelés a komoly költészetben is: a mai magyar sztenderd költők egy része is rendszeresen használ rímet – magam is jócskán írok rímes formában teljesen komoly verseket, ma is születnek szonettek és hasonló klasszikus formák. És még inkább oroszul, és még inkább perzsául, és így tovább. Mint a meteorológiai térképeken a hőmérséklet északról délre, úgy emelkedik a rímhasználat nyugatról kelet felé.” És ez valóban érdekes. Ahogy érdekes a többi kommentje is (nem túl nagy meglepetésre) Például arról, hogy Aranyék óta a gyenge asszonáncokat is megengedhetik maguknak a költők, miközben „szegény angol nyelvű rapperek és slammerek még mindig a tiszta rímekkel fuserálnak”. 

Hogy mennyire így van, látjuk a három interjúalany szövegein is. Persze felmerülhet bennünk, szerencsés-e a slamet folyton klasszikusokhoz hasonlítani. Nem nagy-e a kabát? (De az.) Az is kicsit pöffeszkedésnek hat, hogy a slammerek lábjegyzetelik saját slamszövegüket. Ez az a pont, ahol sokaknál elszakadhat a cérna. Ha Nádasdy Ádám lábjegyzeteli a Dante-újrafordítását, azt értjük. De hogy a slammerek, az azért hardcore. Persze úgy is fel lehet fogni, hogy annyi nagyon homályos, teljesen értelmetlen, vagy csak a slammerek (mármint elmondójuk) által érthető szöveggel találkozni, hogy nem árt az ilyesmi. Persze, a slamre is érvényes, ami a versre, vagy műfordításra, amit lábjegyzetelni kell, azt megette a fene. A lábjegyzet az egyenlő az alkotó kudarcának beismerésével.

Ezek a lábjegyzetek még néhol valóban feldobják a szövegeket, mert viszonylag érdekeset közölnek, megtudhatjuk például, hogy a patkány tiszta állat, és Kolozsváron lehet dohányozni a kocsmákban. Máskor meg egyszerűen fárasztják az olvasót bőbeszédűségükkel (mikor a főszöveg is eleve szószátyár!), belterjességükkel, ellenszenvessé téve a főszöveget, meg a szerzőjüket is, túlmagyaráznak, mert jelentőségteljesebbnek próbálják meg feltűntetni magukat, mint amilyenek valójában és sajnos hülyének is nézik az olvasót. Például van egy sor (hogy most ez mennyire érdekes hasonlat, talán hagyjuk): „késel mint a villamos”, őszintén, ezt mi értelme még lábjegyzettel is ellátni, ha a lábjegyzet csak annyi: „Mert sosem érkezik, ha várunk rá.” (Mondjuk azt jó tudni, hogy nem arról van szó, hogy valaki úgy késel, mint egy villamos, hiszen az hülyeség volna.) Vagy miért kell és lehet elrontani egy egész jó viccet: „s az übertől, jajj istenmensch”? Miért magyarázzuk meg lábjegyzetben így: „Mert előnyös elkerülni a buliban az olyan arcokat, akik fölöttébb übernek gondolják magukat.”

Mavrák Kata Hugee egy helyen arról beszél interjújában: szeretné, ha a slam nem veszítené el a velejét, és annak érdekében, hogy távol tartsák a mainstreamtől ajánlatokat utasítottak vissza (egy kereskedelmi tévé kereste meg őket, hogy vegyenek részt egy stand-up comedy show-ban). A Libri ezek szerint tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot.  
Szerkesztők:  Csider István Zoltán, Pion István,  Kommentek:  Nádasdy Ádám,  Cím:  Slam.pont,  Kiadó:  Libri,  Kiadás éve:  2014,  Terjedelem:  200 oldal,  Ár:  2490 Ft