 Nino Rota és Federico Fellini |
Ma már kevesen emlékeznek Lattuada érzelgős melodrámájára a Nincs irgalomra (Senza pietà), amelynek tulajdonképpen nincs is több jelentősége annál, mint hogy e film forgatásán ismerte meg a rendező asszisztense, bizonyos Federico Fellini, állandó stábtagjainak mintegy felét: többek közt a díszlettervezőjét, a kosztümösét – és a zeneszerzőjét. A Lux stúdióból hazafelé tartva, a buszmegállóban találkozott a számára már messziről is szimpatikus Giovanni Rotával, akit mindenki csak Ninónak szólított. Megkérdezte Ninót, melyik buszra vár. A 807-esre, volt a válasz, ami kissé meglepte Fellinit, mivel úgy tudta, hogy arra nem jár a 807-es. Mutatta is Rotának, hogy nincs kiírva ilyen számú járat, ám Rota rendületlenül mosolyogva állt, hallgatva a magyarázkodásba egyre jobban belemerülő Fellinit, és lám, mintegy varázsütésre, beállt a 807-es a megállóba. Fellinit ez annyira meglepte, hogy felszállt a zeneszerzővel a buszra. Így hangzik a fontos találkozás Fellini előadásában. Fellini nem volt éppen szavahihető, elég sokszor éppen életrajzát színezi, de mind az érintett Rota, mind az életrajzíró Tullio Kezich szerint – aki nem volt rest megnézni, járt-e arra a busz, és ki volt e írva a száma – a történet igaz, és ugyanakkor mélyen jellemző kapcsolatukra, amely, írja Kezich, az elkövetkező négy évtizedben is az „empátia, az irracionalitás és a varázslat jegyében áll”.
Sokszor szokás a nagy filmzeneszerzőket sajnálni azért, hogy más irányú tevékenységüket a filmzeneszerzői elhomályosítja. Ki emlékszik Rózsa Miklós versenyműveire, Bernard Hermann, John Williams kamaraműveire? És hányan ismerik Rota kamaradarabjait, vokális műveit? Hiszen még Olaszországban is csak műkedvelő társulatok vagy zeneiskolák veszik elő ezeket.
A miskolci operafesztivál legfontosabb előadása – a Milliomos Nápoly – sem volt más, mint operatagozatosok bemutatkozó előadása. A luccai, livornoi és a pisai színház LTL OperaStudio Projektje fiataloknak adott lehetőséget az ismert tragikomédia zenés verziójával.
 Gaia Matteini |
Rota gyerekzseniként indult, nagyapja az a Rinaldi, akit genovai Chopinként emlegetnek, anyja is kiváló zongorista. Rota nyolcévesen komponált Keresztelő Szent János oratóriuma megnyerte Toscanini tetszését, kivívta vele D’Annunzio elismerését is. A nevezettek talán neheztelnének rá, hogy filmzeneszerzőként maradt fenn neve. Mindenesetre Rota maga elégedett volt helyzetével, sosem panaszkodott, sosem nehezményezte, hogy operái nem olyan népszerűek, mint a filmzenéi. És ha jobban belegondolunk, a század második felének ő legismertebb olasz komponistája (valószínűleg jóval kevesebben hallottak és hallgattak Luigi Nono vagy Luciano Berio kompozíciókat). Maga Toscanini csábítja ki Amerikába, nála is vesz leckéket, ám a karmesterség rejtelmeibe Reiner Frigyes avatja be. Tőle, és a barátjává avanzsáló Aaron Coplandtől tanul hangszerelést.
Copland barátságát a Milliomos Nápoly miatt is érdemes megemlíteni: ugyanis az amerikai ismertette meg a populárisabb zenékkel. Rota hangszerelésein is hallani, hogy Copland iskolájában is koptatta a padokat: sokszor használ jazz, big band hangszereket, nem egy szerzeményében főszereplő a dob, ugyanakkor a dübögő basszusmenetekre épülő dallamokban felismerhetni a francia zene, a Hatok hatását is.
Szégyenteljes, mondta Rota Fellininek, milyen könnyedén komponál. Bármilyen témára, bárki stílusában. A Milliomos Nápoly sem más, mint patchwork, számos szerző, nevesebbek és kevésbé nevesek kompozíciónak – olykor egyenesen paródiaszerű – utánzása (saját korábbi filmzenéjének kibővítése). Huszadik századi pasticcio, amiben van, méghozzá nem kevés, Puccini, hiszen ezt maga az alapmű is kikövetelte, van nem kevés amerikai elem, egy kis musical, de érezhető rajta a Fellini-hatás is. A második felvonásban színre lépő kacagó szűzlány mintha az Amarcordból toppant volna be (össze lehetne párosítani a fára felmászó szűz atyafival), az alapszereplők, az életművész, minden bajon ügyeskedéssel átvergődő délszaki ifjak meg mintha a Bikaborjakból lennének kölcsönözve. Még a fellinis dekadencia, a fanyar, hatvanas-hetvenes évek jóléti társadalmaira (és az azt kritizáló filmekre) oly jellemző életuntsággal párosuló kedélyesség, sárm, elegancia sem hiányzik belőle. Melankólia és bődületes életigenlés furcsa kevercse: kissé avíttas, a hatvanas-hetvenes években divatos életérzés közvetítője Rota operája (77 júniusában mutatták be Spoletóban).
 Matteo Baltrami |
De Filippo darabját adta, mérsékelt sikerrel, több magyar színház is. Az első felvonásban a derék nápolyiak még a háborút próbálják túlélni: a seftesek jól élnek, a derék emberek a frontra mennek, a helyi komiszár elég megengedő, a feketézőket – bár leleplezi, hogy a magát halottnak tettető háziúr valójában igenis eleven, és ravatala alatt temérdek liszt és cukor van – nem jelenti fel. A második és harmadik felvonást a következményeknek szentelte a derék nápolyi szerző: a háború nem múlik el nyomtalanul, a férj eltűnik a fronton, visszatérésben már nem is nagyon reménykedik senki, az amerikai katona rabul ejti a család lányának, Maria Rosának a szívét. Itt alaposan megidéződik Puccini, hiszen a katona, feltehetően mert jártas az olasz operákban, azt ismételgeti, „nem vagyok Pinkerton” (holott valójában persze, hogy az). Az e színben már lepellel feldobott, tágas és drága kanapékkal berendezett ház asszonyát elcsábítja Enrico Settebellizze, felviszi magával a nápolyi Villa Novába. A vég elkerülhetetlen, a legrosszabb, amire a néző számíthat, bekövetkezik.
Az opera slágerszáma a Villa Nova-i utat megjelenítő – egyébként a Villa Negra dalra is hasonlító – nápolyi dal-átirat: a feleség, Amalia és Enrico duettje. Gaia Matteini és Armaz Darashvili e duettben brillírozott, eladdig fel sem tűnt, hogy az úrban is kiváló énekest tisztelhetünk.
Az utolsó felvonás zsúfolásig van rakva (ön)utalásokkal: főleg persze nápolyi dalokkal. A tragikus végkifejlet felé haladva a tónus, a hangnem is változik. Kevesebb az egyéni megszólalás, a duett, szinte kórussá olvadnak össze a szereplők: a kavargásból kiválik a fiú, Amedeo, az autótolvaj, minden végképp összezavarodik, a családtagok felismerik, hogy falak előtt állnak, és már semmi sem tarthatja őket vissza az ütközéstől. Ezt Rota a zenében is remekül ábrázolja, itt, a végső színben derül ki igazán, milyen ügyesen tud elérni drámai hatásokat, hogy milyen nagy hangszerelő. Matteo Beltrami remekül fogta össze a Miskolci Színház zenekarát, a kevés hangszeren megszólaló mű itt tűnik igazán teljesnek, teltnek.