Beszélgetés Szilasi Lászlóval
2014.07.02.

Ebben a könyvben egy nagyon egyszerű állítás van – mondja Szilasi László. Súlyos társadalmi kérdésekre keres választ egyéni sorsokon keresztül. A harmadik híd a hajléktalanság regénye. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Ha egy szépíró hozzányúl a hajléktalanság témájához, az nyilván jól használható irodalmi alapanyagként, hiszen naponta szembesülünk vele. Hogyan lesz belőle regény?

Szilasi László: 2001-2008 között Szegeden, Alsóvároson laktunk a Szivárvány utcában. Volt ott egy jó erőben lévő ember, volt családja, munkahelye, lakása, aztán az asszony elhagyta, albérletbe költözött. Dolgozott még, de megviselte a család széthullása, inni kezdett. Elveszítette a munkahelyét, pár hónapig küzdött alkalmi munkákkal, de egyszerre kint volt az utcán. Mindez fél év alatt lezajlott, és ott aludt a házunk előtt. Jó tartású, jó humorú ember volt, az elméje tiszta maradt. Azt gondoltam, hasonló helyzetben én biztosan meghalnék. Lőrincz Sándornak hívták, híres szegedi hajléktalan volt, a helyi lap is több cikkben foglalkozott vele. 

Szóval, azért kezdtem utánajárni a történetnek, mert arra akartam választ kapni, hogy miért maradt életben. Azonnal kiderült, hogy ez nem kérdés: a hajléktalanok csak társadalmi helyzetüket adják föl, biológiai létezésüket nem. Eszük ágában sincs meghalni, élni akarnak, csak nem kellenek azok a szerepek, amelyeket a társadalom lehetővé tesz számukra. Az érettségi találkozó, ami a regény nyitójelenete, szintén valós történetből indul. A regényben a Kanadából hazatérő Nosztávszky elmeséli az életét. Amikor a 25 éves érettségi találkozóm volt Békéscsabán, fölbukkant egy fiú, aki barátom volt a gimnáziumban, később 20 éven keresztül orgonaművész volt Kanadában. Az ő története nagyon szíven ütött. Kiderült, hogy egy másik osztálytársam hajléktalanság közeli állapotban van, Szeged környékén egy faházban él. Ő szerencsére visszatalált a társadalomba, nem lett hajléktalan. Ezek az élmények indítottak el ebbe az irányba, szerettem volna megérteni az egészet. 

Szilasi László
Szilasi László
R: A hajléktalanokat a közterekről kitiltó rendeletek hozzájárultak ahhoz, hogy most nyúltál a témához?

SzL: Nem, ez régebbi történet: amikor a Szentek hárfája megjelent, már dolgoztam ezen a témán. Aztán jöttek az intézkedések, és a megszokott figurák eltűntek a megszokott helyekről. A másik nagyon rossz élmény 2010 rettenetesen hideg teléhez kötődik. Én akkor már jártam azokba az intézményekbe, ahol megpróbáltak mindent, hogy behozzák őket az utcáról. Nem jöttek. Láttam a pánikot a segítőkön, hogy egyszerűen tehetetlenek. Még a nagyon edzett máltaiak is.

R: Bármennyire szépirodalomról beszélünk, ehhez nem elég az író belső világa, hogy hiteles legyen.

SzL: A fotóművészek azt mondják Capa után, hogy ha nem jó a kép, akkor nem voltál elég közel. Közel akartam menni, ami nem volt egyszerű. Olvastam szakirodalmat arról, hogyan alakult ki a hajléktalanság, például Iványi Gábor könyveit és más tanulmányokat. Van egy barátom, aki pártfogó felügyelő, elvitt egy Szegeden működő, hajléktalanokkal foglalkozó műhelybe. Mondtam, hogy azért vagyok itt, mert regényt szeretnék írni a hajléktalanokról. Kiröhögtek. Erről nem lehet regényt írni, mondták. Aztán beletanultam az ottani dolgokba, meg lassan ők is elfogadták, hogy van ilyen.

R: Ez még nem szépirodalom.

SzL: Nem, de közel kerültem hozzájuk. Láttam például, ahogy jönnek a Moszkvai körútra, ahogy beengedik őket, már aki nem szívott vagy nem volt részeg, mert azokat nem. A legdurvább az Indóház téri női szálló volt, mert nemek szerint különítik el őket, és a nőket jobban megtöri az utca fizikailag és lelkileg is. Amikor két nő verekszik, karmolja egymást… Nagyon megrendített. Eljutottam azokhoz is, akik nem jönnek be az intézményekbe, kint laknak a telepeken. Az nagyon kemény. Volt egy mentős doktornő, aki hetente egy napot azzal töltött ingyen, hogy látogatta őket. Mentem vele, gyógyszereket vittünk vagy ruhákat. Ott már sátor sincs, nylondarabokkal takaróznak. Azzal, hogy kitiltották őket a városból, kiestek mindenféle ellátó rendszerből, megnehezítették, hogy vigyázzunk rájuk. Ott előbb-utóbb mindenki meghal.

R: Bármennyire tragikus világ jelenik meg a könyvben, a regény mégsem tragikus hangvételű.

SzL: Az elesettekről való beszéd valahogy úgy alakult a magyar irodalomban, hogy azt a tragikus hangvétel hitelesíti. Ha nem, akkor érzéketlen vagy, túlságosan kívülről nézed, nincs benned empátia. És föl kell mutatnod azt is, hogy ki a hibás, hogyan engedhette meg a társadalom, hogy ezek a szerencsétlen emberek ilyen helyzetbe jussanak. Én viszont nem gondolom, hogy erről másképp kell írni. Szegeden élt Tömörkény István, aki mert ironizálni a paraszti nyomoron. Ha ironizálni mersz valakin, akkor egyenjogúnak tekinted. Ez nem zárja ki a részvétet. Én is valahogy így szerettem volna írni, és sokan értékelik is ezt a hangvételt. A máltaiak szegedi vezetője azt mondta egyszer, hogy nem szabad őket áldozatoknak tekinteni, mert akkor úgy fognak viselkedni.

R: Ez a hajléktalanok helyzetéből adódó választáskényszer, nem valódi szabadság. Lehet ezt választani, viszont látjuk a következményeit.

SzL: Nyilván csak abból tudnak választani ők is, amit a társadalom fölkínál jelenlegi állapotában. Az lenne a jó, ha egy olyan társadalomban élnénk, ahol valódi választások vannak. Nem az a dolgunk, hogy bekényszerítsük őket az utcáról, hanem az, hogy segítsük őket abban az életformában, amit választottak.


R: Ez nem a felelősség eltolása?

SzL: Nem tudom, én azért küzdök, hogy politikailag korrekt megoldásokat találjunk, de a mélyebb igazság nem ezen a szinten van. Az ellátórendszerben dolgozók azért güriznek, hogy valamennyire elviselhetővé tegyék ezt az életformát. Ez egy lehetséges válasz a helyzetre. Minden nap meg kell őket menteni. Én pedig abban bízom, hogy ez egy érzékenyítő könyv. A legtöbb ember fél a hajléktalanoktól, mert úgy néznek ki, ahogy. Az irodalomban az a jó, hogy onnan nyugodtan szemlélheted: nem kér tőled pénzt, nem büdös, nem fog bántani. A regény megjelenése után többen mondták, hogy másképpen néznek a hajléktalanokra, a szöveg a kialakult traumatikus félelmet föloldotta. Ebben a könyvben egy nagyon egyszerű állítás van: az, hogy ők is emberek. Ezt én is elfelejtem néha, mert van bennük valami tárgyszerű. Mint az utcai bútorok. Nehéz eljutni oda, hogy emberi lényekként tekintsünk rájuk. De ha én magánemberként eljutottam ide, és a szöveg meg tudja értetni ezt másokkal, már megérte.

Valakivel beszélgettem, aki szerint ez a rendszer nálunk rosszul működik, mert az állami felelősséget áttolták a civil szférába. És nyilván attól ennyire ambivalens az egész megértése, mert mindenkit gyűlölünk, aki veszélyes a tébénkre. A nyugdíjasokat, a diákokat, a cigányokat, mindenkit, aki veszélyezteti azt a keveset, amit én kaphatok. Pedig ők is a polgártársaink. Az egyik legérdekesebb élményem az volt munka közben, hogy találtam egy divattervező céget, aminek hajléktalan kollekciója van. Ezek a hajléktalan létezés körülményeire optimalizált ruhák, tökéletesen használhatók az utcán, melegek, könnyűek, kis helyen elférnek. Talán ebben is lenne állami feladat, de ez nagyon nehéz téma itt, ahol nem abban akarunk segíteni, amit a másik akar, hanem meg akarjuk neki mondani, hogy mit akarjon.

R: Visszatérve a regényhez, mennyire valósak a figuráid?

SzL: Vannak egyezések, nevekben, alakokban, de ez már fikció, elválik a valóságtól. Bár, ahogy szokták mondani, a fagyi néha visszanyal. Van például a Dugonics téren egy zenélő hajléktalan.  Amikor megjelent a regény, Ilia Mihály megkérdezte tőle, tudja-e, hogy írtak róla egy regényt. Nem, mondta a fickó, de már sokan mondták neki, csak nem tud olvasni. Valahogy ezek a fiktív figurák visszamásznak a valóságba. Nagy az átjárás, mert nincs egyértelműen szétválasztva a valóság és a fikció, amúgy sem, mert sokkal jobban átjárják ezek egymást az irodalomban mint ahogy gondolni szokás.

R: Számos könyvbemutatód volt már a kötet megjelenése óta. Volt-e olyan, ahol hajléktalanok is ott voltak?

SzL: Van bennem szemérem ezzel kapcsolatban. Nem tudom, hogy helyes volna-e megmutatni nekik, hogy én ilyennek látom az életüket. Úgy látom, hogy harag van bennük, holott az én szándékaim tiszták, becsületesek. És mégis, lehet, hogy azt gondolják: "Engem te ne számoljál meg!"
 
Kritikánk A harmadik híd című regényről itt olvasható.