Igaz, két évvel ezelőtt láthatta-hallhatta a publikum a Tannhäusert (a ritkábban megszólaló, korai „drezdai” változatot), de mivel jelen sorok írója nem tudott részt venni a tavalyelőtti előadásokon, ráadásul idén a szereposztás is változott kicsit, talán érdemes ismét foglalkozni a produkcióval.

Matthias Oldag

Már többen leírták, és valójában csak igazat lehet adni azoknak a zenetörténészeknek, kritikusoknak, akik Wagner Tannhäuserét nem elsősorban a testi-szenvedélyes és a tiszta-szűzies szerelem közötti választás vívódásaként értelmezik, hanem a mű legfontosabb motívumaként a megváltást emlegetik, amely hatalmas intenzitással van jelen az utolsó zenedrámában, a Parsifalban is. De persze ez még mindig egyféle nézőpont, amely igencsak a szüzsé legszembetűnőbb olvasatára épít. Hiszen Wagner esetében az emberi érzelmek mellett (vagy akár azok fölébe helyezve) releváns művészeti kérdésekről is beszélnünk. A cselekmény középpontjában (és tényleg a darab közepén, a második felvonásban) áll a dalnokverseny, amely motívum később, A nürnbergi mesterdalnokok kapcsán újra előkerül, és Wagner egyetlen vígoperájában sem elsősorban a szerelmi szálat érezhetjük a legfontosabb aspektusnak.  

Wagner már a Tannhäuserben deklarálja álláspontját a konzervatív művészetfelfogás ellenében. Persze a produkció rendezője, a német Matthias Oldag kortárs szemmel egy picit tovább gondolja ezt a momentumot, hiszen szerinte Tannhäuser „személyében olyan férfiról, olyan művészemberről van szó, aki keresi önmagát, aki nem találja a helyét a mindennapokban, a társadalomban, de a művészetben sem. Ő az, aki nem tud választani két nő között sem. Tannhäuser szerintem valódi tragikus alkat. Kétségei, őrlődése, őszintesége miatt igazán provokatív figura. Ez az attitűd ugyanis ma is polgárpukkasztó.” Kicsit olyasfajta gyötrődés ez, mint amit Kosztolányi Boldog, szomorú dalában olvashatunk: „Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.” Vagyis a rendező a ma művészének dilemmáját vázolja fel, és a megváltást is mai módon értelmezi, ami szinte szájbarágósan, de mégis figyelemre méltó módon derül ki koncepciójából. Így a magánéleti mellett a művészeti probléma is érvényesül, hol egyikre, hol másikra helyezve a hangsúlyt.

Julia Gersteva

Az első felvonás olyan, mintha forgatáson lennénk, hiszen operatőr figyeli az eseményeket kamerájával, de nem derül ki egyértelműen, hogy ez most játékfilm, pornó vagy épp reality show. És mivel egy átlátszó, hálószerű drapérián keresztül követhetjük a színpadi történést, az sem derül ki, hogy amit látunk, a koncepció szerint álom-e vagy valóság. A második felvonás dalnokversenye a helyi tévéadókban is elburjánzott zenei tehetségkutatókat idézi fel a nézőben, amely ötlet kifejezetten tetszett, de kicsit gegesre, modorosan aktualizálóra, egyszóval viccesre sikerült. Nyilván fontosnak tartotta Oldag, hogy ezzel a rövidebb-hosszabb életű sztárok világára utaljon. Nem értettem, hogy miért kell szinte kötelező jelleggel használni a vetítést, bár valamelyest a produkció szerves részét tudta képezni, de örültem, hogy a második és harmadik felvonásban alábbhagyott használatával a rendező. A harmadik felvonás díszletével, a koszorúkkal ellátott koporsókkal ugyancsak nem tudtam mit kezdeni (díszlet és jelmez: Thomas Gruber), mert bár érezhetően szent helyszínt szeretett volna megjeleníteni Oldag, leginkább csak megnehezítette ezzel az énekesek mozgását. Ebben a felvonásban vált nyilvánvalóvá a rendezői szándék, amely szerint Vénusz barlangja valójában Tannhäuser hallucinációja, amit heroinfüggősége okoz – a nyílt színen lövi be magát, ami engem személy szerint inkább mosolyra késztetett, semmint a főhős tragédiáját éltem volna át. Ettől függetlenül persze a sztárok világának problémája ez, amit Oldag meglátott Tannhäuser történetében. Folyamatosan hallhatunk-láthatunk a televízióban, olvashatunk a neten olyan híreket, amelyekben mindennapjaink hőseiről (kedvenc színészeinkről, énekeseinkről) derül ki, hogy nem bírják alkohol és drogok nélkül, hogy tulajdonképpen menekülnek, nem tudják élni a rajongók által nagymértékben idealizált saját életüket.

Fischer Ádám

Sok esetben csapnivaló volt a színészi teljesítmény, amely bizonyos mértékben ugyancsak a rendező felelőssége. Leginkább a címszereplőt alakító Stephen Gouldnál éreztem, hogy nincs birtokában ennek a tálentumnak, hiszen csak a szokásos operai kliséket láthattuk nála. Énekhang szempontjából is vele voltam megelégedve legkevésbé, hiszen azt az érzést keltette, mintha előtte a próbákon semmiféle kontrollt, visszajelzést nem kapott volna főleg hangerejével kapcsolatban: bár Wagner-interpretációra termett remek hangszínnel rendelkezik, legtöbb megszólalása ordenáré volt mind hangerő, mind formálás tekintetében, még arra is akadt példa, hogy nem csak a vájtfülűek számára hallható módon csuklott meg a hangja. Hasonlóképpen hátul kullogott a Vénuszt alakító Julia Gertseva, akinek betegségét bejelentették az előadás előtti percben. Ennek ellenére mégsem légúti megbetegedés jeleit éreztem hangjában (igaz, a bejelentés sem pontosította a diagnózist): ahogyan Gould, ő sem tudott csínján bánni a fortékkal, bár formálás tekintetében jobbat nyújtott a címszereplőnél. Leginkább két énekest emelnék ki: az egyik az Erzsébetet alakító Szabóki Tünde (két éve is ő énekelte a szerepet), aki már a második felvonásbeli bemutatkozásánál (Csarnok ária) felhívta magára a figyelmet mind hangjának színgazdagságával, mind árnyalt színészi játékával. Sem a pianók líraisága, sem a forték drámaisága nem okozott gondot neki, bravúrosan formálta karakterét. A másik nagy élmény szintén a két évvel ezelőtti szereplőgárdából a Hermannt alakító Bretz Gábor volt szépen zengő, tekintélyt parancsoló baritonjával, aki, bár a legtöbb kollégáját leénekelte és játékában is nagyszerű volt, nem vonta magára a figyelmet a színpadon történtekről: hitelesen alakította a grófot, aki igazából a főhős és Erzsébet kálváriáján kívül maradt. Rendben volt a Wolframot alakító Lauri Vasar is, bár kimagaslónak nem mondanám sem színpadi, sem énekesi teljesítményét. Az Esthajnalcsillaghoz énekelt dal lírai hangvétele, legato-íveinek hajlékonysága magával ragadta a hallgatót. A dalnokverseny résztvevői, Walther von der Vogelweide, Biterolf, Henrik és Reinmar (Szappanos Tibor, Szüle Tamás, Horváth István és Cser Krisztián) ügyesen hozták egymástól elütő karaktereiket, közülük hangilag és színészileg egyaránt emlékezetes volt Cser Krisztián rövidke megnyilvánulása.

Az est hőse természetesen az MR Szimfonikusok zenekara volt Fischer Ádám vezetésével, akiről ezúttal is csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. Az együttesnél csak ritkán volt hallható a három órányi zenélés során egy-egy kisebb fúvós gikszer, még fáradtságot is alig lehetett tapasztalni, pedig a Wagner-napokat megelőző próbaidőszak köztudottan hatalmas energiákat kíván a muzsikusoktól, ráadásul ez az előadás volt az utolsó a fesztivál során. Az énekkar (MR Énekkar, mb. karigazgató: Oláh Gábor; Magyar Állami Operaház Énekkara, karigazgató: Szabó Sipos Máté) homogenitását is csak ritkán zavarta meg egy-két kilógó tenor vagy basszus hang, összességében nagyon szépen teljesítettek.

Reméljük, legközelebb a heroin mellé egy kiváló hero és heroina is csatlakozik majd, hogy teljes lehessen az eksztázisunk…