Botlatókövek Szegeden
2014.06.30.

Feltehetően tévedek, amikor általánosítok, és mégis: ha döntenem kell egy hivatalos, állami megemlékezés és egy alulról szerveződő, minden ízében civil kezdeményezés között, akkor tétovázás nélkül az utóbbit választom. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Június utolsó szombatján közel húszfős csoport járta végig és tisztította meg a Szeged belvárosában elhelyezett öt botlatókövet, majd a Régi Zsinagóga télen-nyáron hűvös falai között üldögélve és beszélgetve fejezte be a túrát. Tehát nem történt semmi különös. Vagy mégis?

A Somogyi utca 23. előtt
A Somogyi utca 23. előtt
Amikor 2014. június 24-én, a szegedi zsidóság deportálásának hetvenedik évfordulója előtti napon létrejött a legnagyobb közösségi portálon a dél-alföldi város zsidó múltját és örökségét nem feltétlenül a tudomány eszközeivel feltárni és megismerni akaró, de legalább a virtuális térben az emlékezetben megtartani kívánó nyílt csoport, bevallom, némi kétellyel fogadtam el a meghívást. Értelmes, vagyis hasznos tartalommal természetesen könnyen megtölthető egy ilyen oldal, az elmúlt napokban felkerült anyagok, köztük az OSA Archívum origo.hu-n fenntartott blogjának a szegedi deportálásokról szóló bejegyzései vagy a Délmagyarország című napilap nemrég digitalizált archívumának vonatkozó cikkei ezt máris bizonyítják. 

Ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogyan tud mindez értékesebbé és érdekesebbé válni egy puszta raktárnál, mitől lesz ez a kezdeményezés más, mint bármely hasonló csoport, vagyis hogyan tud az itteni, egyetlen tag által sem főállásban, csupán érdeklődésből, kíváncsiságból folytatott tevékenység átlépni egy bizonyos határt. Senki se értsen félre: természetesen nem villámgyorsan formálódó tömegmozgalmat vizionáltam, csupán arra voltam kíváncsi, hogy az értelmiségi csoporttagok és érdeklődők figyelme és elkötelezettsége képes-e a „dimenzióváltásra”, vagyis arra, hogy a Facebook névvel-arccal együtt is sokszor névtelen-arctalan közege képes-e megmozdulni és ami ennél lényegesebb: megmozdítani másokat. Ahogy már utaltam rá, az első kísérlet vitán felül sikerült: a mindenestül közel háromórás, spontaneitása ellenére jól szervezett esemény egyfelől példaértékű lehet más vidéki magyar városok számára, másrészt egyértelműen folytatást kíván helyben és a környéken. 

A Tisza Lajos körút 76. előtt
A Tisza Lajos körút 76. előtt
A délután forgatókönyve meglehetősen egyszerű volt. Az öt helyszín mindegyike előtt megállva a résztvevők rövid, előre összeválogatott szövegeket olvastak fel: Radnóti-versek mellett részletek hangzottak el a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság online adatbázisában fellelhető, a vészkorszakra visszaemlékező, Szegedhez kötődő jegyzőkönyvekből, majd a botlatóköveket a sétálók közösen megtisztították a rájuk rakódott szennyeződésektől. (Gunter Demnig egyedülálló vállalkozásáról bővebben ld. a művész honlapját, illetve Valaczkay Gabriella cikkének vonatkozó részét – a szerk.) A gyakorlatban helyszínenként legfeljebb, ha tíz percet jelent mindez, vagyis szinte semmit. És mégis: ez áldozatonként pontosan tíz perccel több annál, mint amennyit általában eltöltünk az emlékezéssel.

A séta leginkább elgondolkodtató tanulsága éppen a hiányból fakad: abból, ahogyan a kövekre vésett nevek szerényen, magányosan, csöndesen dacolnak a múló idővel. Nem tudunk a nevek mögé se teljes, se töredékes élettörténetet állítani még akkor sem, ha a korról, a közegről, a társadalomról össze is gereblyézzük mindazt, ami csak megtudható. A köveken szereplő nevek Szegeden és szerte Európában jelek csupán, a projekt gazdája egy 2007-es interjúban el is zárkózik attól az értelmezéstől, miszerint a 10x10 centiméteres rézlappal fedett betonkockakövek emlékművek lennének: „Nem, nem, emlékműről szó sincsen! Az emlékezetről van szó, ami megkopik, elhalványul, de valahol mélyen mégis elevenen él.” Ehhez pedig, lássuk be, nincs feltétlenül szükség intézményekre vagy más hivatalosságokra: elég, ha néhány felelősen gondolkodó állampolgár összefog és teszi, amiről úgy érzi, hogy tennie kell. 

A Szűcs utca 3. előtt
A Szűcs utca 3. előtt
Az elhangzó jegyzőkönyvrészletek szinte belehasítanak a nyári forróságba, a túlélők vallomásaihoz nincs mit hozzátenni. „Elég jó sorsunk volt, csupán az utolsó két hónapban éheztünk sokat, előfordult, hogy egy hétig sem kaptunk kenyeret, később vizet sem…” „Kivitték az embereket – 24 fokos rettenetes fagyos éjszakák voltak – teljesen le kellett vetkőzniük és úgy mezítelenül hasaltatták le egy teherautó oldalrészére, amelyet a földre helyeztek…” „90-en voltunk elhelyezve a vagonban, rettenetesen össze voltunk zsúfolva, két idősebb ember az úton megőrült, éjjel elkezdtek szaladgálni, tapostak rajtunk, azt hittük, agyonnyomnak bennünket…” És így tovább, a végtelenségig.

A Somogyi utca 23. alatt a hivalkodó irodaház előtti egyen-díszburkolatban diszkréten bújik meg a kő, ami az 1944-ben Auschwitzba hurcolt Kovács Samunéra emlékezik. A Tisza Lajos körút 76-nál, a Szeged Nagyáruház háta mögött, az 1941 és 1944 között épült Honvéd téri református templomtól néhány tízméterre az 1944-ben Felixdorfban meggyilkolt Dr. Birnfeld Sámuel táblája található. Hosszabb séta következik, míg a legtávolabbi helyszínt elérjük: a Szent István tér belvárostól legtávolabb eső sarkán nyíló Szűcs utca páratlan oldalán a második ház előtti kő emlékeztet az 1905-ben Nagyhalászban született és 1943-ban Ukrajnában meghalt Seelenfreund Józsefre. Vissza a centrumba, de a Püspök utca 11-nél egy pillanatra elbizonytalanodunk: a ház kapuja előtt viszonylag friss építkezés nyomai, az Auschwitzban meggyilkolt Müller László botlatóköve a Püspök és a Mérey utca sarkára került, az aszfalt kicsit rá is folyt a névre, talán vésővel kellene eltávolítani róla? A Bartók tér és a Régi Zsinagóga között van a Bolyai utca 2., ahol a deportálás közben meghalt Hollender Józsefnére emlékeztet az első, Szegeden 2007 tavaszán lerakott botlatókő.

A Régi Zsinagóga bejárata. A szerző felvételei
A Régi Zsinagóga bejárata. A szerző felvételei
A következő sarkon pedig már a Régi Zsinagóga 1843-ban felhúzott, azt követően több átalakításon és funkcióváltáson átesett épülete következik. Egykor alighanem imaszékek álltak azon a helyen, ahol ma színpad és nézőtér találkozik, és ahol ezen a szombat délutánon leülünk körbe. A kis csapatból tán ketten teszik fel a kezüket az azt firtató kérdésre, hogy ki nem járt még a klasszicista stílusú épületben, Szeged valaha második zsinagógájában. Amire már régóta egy másfajta szakralitás helyszíneként tekintenek a művészetszeretők: több mint húsz éve a MASZK Egyesület működteti itt kortárs előadó-művészeti központját, szerény anyagi körülmények között, országos viszonylatban is kiemelkedő ambícióval és minőségérzékkel. Az egyesületet vezető Balog József rögtönzött idegenvezetése során felidézi a világhírű Derevo művészének, Anton Adaszinszkijnek a szavait, amikor az először lépett az épületbe: „Érzem a szombatot!” Íme, az emlékezet eleven.