X. Magyar Táncfesztivál, Győr
2014.07.06.

Nyaranta, a Pécsi Országos Színházi Találkozót követően Győrben a táncosok is összegyűlnek a Magyar Táncfesztiválon. A két eseménysorozat összehasonlítása azonban nem lenne helyénvaló, hiszem az eleinte kétévente, később évente megrendezett, idén a jubileumi, 10. évét ünnepelő győri mustra a valamivel idősebb POSZT-hoz képest más pozícióval és struktúrával rendelkezik. SÁNDOR ZITA BESZÁMOLÓJA.

A Magyar Táncfesztiválon a magyar táncszakma valamiféle keresztmetszetét lehet megnézni: Kiss János fesztiváligazgató egy minél több oldalról igazságosnak mondható egyensúly megteremtésére törekszik – ami minél többféle táncnyelvet, stílust ismerő és használó együttesek és koreográfusok szóhoz juttatását jelenti. Ennek következtében talán a fesztiválszervezők számára sem feltétlenül (vagy nem csak) a legizgalmasabb produkciók kerültek az idén először pályáztatást követő válogatásba, hanem egy nagyon sokszínű, balettet, néptáncot, színházi tánckarokat, show táncot és kortársakat is felvonultató, ingadozó színvonalú programot sikerült összeállítani. A túlzott egyensúlyra törekvés abban is tetten érhető, hogy nem a legfrissebb előadások kerültek terítékre.

A koncepció problematikussága azonban nem értékelhető önmagában. Hiszen például a veszprémi, idén újjáéledő, XVI. Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó is táncmustra, ahol frissebb darabok kerültek színpadra és zsűri értékelte, díjazta a fellépőket – igaz, a merítés is kisebb és kevésbé színes. Vagy ott van például a minden évben őszre szervezett Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó, amiből néhány éve a nemzetköziség kikopott, így az is egy hazai társulatokat összegyűjtő fesztivál. Arra célzok ezekkel a példákkal, hogy a viszonylagos koncepciótlanság, vagy a markáns arculat nélküliség több fesztivált is hasonlóvá, céljukat tekintve szinte egyformává tesz – s ez nem feltétlenül jó.

Pedig a győri fesztivál akár ki is emelkedhetne: földrajzi adottságai megvannak hozzá (gyakran hallani is német szót a nézőtéren), s úgy tűnik, hogy a szervező csapat, az infrastruktúra is bírná a terhelést. Az idei műsorfüzet például kiváló, a többedik alkalommal visszatérő, három nyelven is dolgozó tolmács pontosan és szakértelemmel végzi a munkáját (szakkifejezések és az inkább csak a szakmában ismert nevek sem okoznak gondot), a szakmai beszélgetéseken külföldi táncosok, tánckritikusok, szakemberek vannak jelen, akik főként nyugati iskolázottságuknak köszönhetően újabb szempontokkal egészítik ki a produkciók értékelését. Ezek mind nagyon fontos tényezők: így válik egy fesztivál profivá, a résztvevők számára is gyümölcsözővé és biztonságossá – csak a tartalommal kellene bátrabban, vagy szigorúbb elveket követve bánni.

Félő azonban, hogy bármennyire is igyekezne a szervezés vagy a szakma, mégsem vennék elég komolyan őket – ezt példázza a fesztivál megnyitója is. Mivel a kormány oldaláról illetékes személy, Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere nem ért rá, maga helyett Simicskó István sportért és ifjuságért felelős államtitkárt küldte. Az utóbbi azon humorizál, hogy milyen sokan ülnek a nézőtéren ahelyett, hogy a VB éppen futó meccsét néznék, s hogy a sport és a tánc mennyire közel áll egymáshoz. Kár, hogy ebben semmi vicces nincs, inkább azt mutatja, hogy mennyire marginális pozícióba kényszerített, lekicsinylően kezelhető vagy pofozható, rendszertelenül támogatott jelenség Magyarországon a táncművészet – nem csoda hát, hogy a szakma is alig tudja elhelyezni, pozicionálni önmagát; ezt a Nemzeti Táncszínház épületével kapcsolatos hírek csak súlyosbítják. 

Idén többé-kevésbé tematizált napokat, esteket láthattunk, ami jó: a hasonló formanyelvet ismerő, gyakorló együttesek egymás mellé kerülnek, így összehasonlíthatóak és nagyobb eséllyel találkoznak egymással. Az első napon, a Balett Gálán hagyományos, sőt rendkívül régimódi előadásmódot egy esetben láttunk, a vendég Szlovák Nemzeti Balettól (amiben sajnos a táncosok technikája is bőven hagyott maga után kívánnivalót). Ezzel szemben parádés és technikailag nagyszerűen kivitelezett, humoros és lendületes volt a Magyar Nemzeti Balett által előadott Hat tánc (Jiři Kylián koreográfiája), és hasonlóan jópofa, de inkább kedvesen játékos a Magyar Táncművészeti Főiskola végzős növendékeinek egy vizsgarészlete, a Light Fandango (koreográfus: Robert North). Az utóbbi produkciók nemhogy ódivatúnak, hanem újszerűnek és más tánctechnikákkal is bátran kísérletezőnek láttatják a balettot. Üdítő élményt nyújtott a Győri Balett táncosának, Szanyi Tamásnak a szólója: Jacques Brel zenéjére laza, nemtörődöm figurát hozva, még egy cigit is előhúzva, hol elképesztően technikás pozíciókba vágja magát, hol ernyedten lóbálja végtagjait (kor.: Ben Van Cauwenbergh). A Szegedi Kortárs Balett Stabat Matere (kor.: Juronics Tamás) letisztult szimbolikával és pontos tánccal nyújtott színvonalas teljesítményt; az Inversedance, Fodor Zoltán társulata a Verdi miniatures című művéből hozott egy részletet, amely kiszakítva, dramaturgiai szerepétől megfosztva nem működött elég jól. A gála után Katona Zoltánnak a Győri Balett számára koreografált produkciója, a Game következett, melyben a színpadra helyezett számtalan kütyü – egy hatalmas, elforgatható masina, aminek egyik ágára egy hangolható kamera van erősítve, valamint egy tévéképernyő – elvonja a figyelmet a táncról, ráadásul anélkül, hogy bármiféle jelentést vagy élményt adna hozzá a mozgáshoz.

A második napon a színházi tánckarok találkoztak egymással egy újabb gálaműsoron. Ez az est ezért fontos (de nem kellemes), mert bemutatja és tudatosítja, hogy mire vannak ítélve a tánckarok: gyakran kiszolgáló személyzetként dolgoznak a színházak prózai tagozata mellett. A találkozó tanulsága, hogy ez a szerep is sokféleképpen felfogható; színvonalasan vagy akár rendkívül szakmaiatlanul is megvalósítható. Szükséges egy ilyen este, a táncosok számára fontos szakmaépítő alkalom, a koreográfusok számára pedig érdemes lenne egy külön szakmai megbeszélést is szervezni. A nap végén Szabó Réka apróra kidolgozott és mélyrétegekbe is lehatoló, önvallomásos darabja kapott helyet (Apropó - ez mind én leszek egykor), illetve a Győri Balettnek a táncfesztivál apropóján a Hotel Rába belső tetőjére készített tánca. Velekei László a lépcsőket és a lépcsőfordulókat is beleépíti az előadásba, a tetőre kiérve azonban már nem veszi figyelembe az előadás térspecifikus voltát: egyetlen irányba táncolnak az előadók, holott a tetőt mind a négy oldalról körbeveszik a nézők.

A harmadik napot a kortárstánc töltötte be. Frenák Pál képzőművészeti élményt nyújtó X&Y – battement de coeur-jében egy óriási háló van a színpad közepén, amiben egy férfi és egy nő (két rendkívül arányos és szép testű kromoszóma) vergődik. A táncosok fizikai teljesítménye fantasztikus, Frenák Pál finom és kidolgozott, rövid szólót is jár, ám a letaglózó látvány csak látvány marad. Az EgriBiancoDanza Társulat Nyizsinszkij megőrülésének járt utána, Ravel zenéjére. Az Árnyékok útvesztői főszereplője és koreográfusa szuggesztív figura, szenvedélyes tánca mellett okosan komponált Nyizsinszkij életéből reminiszcenciákat az előadásba, de a rengeteg díszletmozgatás és a társulat többi tagjának kevéssé kidolgozott, gyér technikai tudással előadott tánca sokat rondított az összképen. A Sztravinszkij-esten Horváth Csaba koreográfiája remekelt, a néphagyományokban ismert alakzatokat, szokásokat körzővel és vonalzóval, absztrakt formába transzformáló A menyegző egyszerre bravúros és szemet gyönyörködtető, komoly tartalommal tölti meg az egyébként is nehéz témát és zenét. Nem így Raza Hammadi Tavaszi áldozata, ami egyszerűnek tűnő megoldást választ, de nem teszi világossá az alapvető elemeket sem (például: kit áldoz fel ki?), így súlytalan marad az előadás. 

A negyedik nap a fesztivál talán egyik legnagyobb meglepetésével kezdődött, a Nagyváradi Táncegyüttes nem teljesen tökéletes technikával táncolt, de kiválóan megszerkesztett Nagyvárosi bújdosókjával. Kiss Ferenc 15 éve megjelent lemezét alapul véve a táncegyüttes Novák Péter vezetésével egy olyan népi gyökerekből táplálkozó zene-tánc egységet hozott létre, amibe a székeken és az üvegeken kívül szervesen beletartozik egy kivetítő és a bevásárlókocsi is, s ahol az előadás során az élőben játszott népzenétől eljutunk egészen a felvételről bejátszott slamig (másképpen: az urbánus népköltészetig). Néptánc alapú táncszínház, melyben a zene és annak előadásmódja egyszerre és ugyanannyira fontos, mint az autentikus lépések és azok kortárs stílusokkal ötvözött változata. A második nagy meglepetés a PR-Evolution Dance Company estjének első darabja, a Kulcsár Noémi koreografálta Transzfer volt: egy rendkívül átgondolt részlet, elegánsan, pontosan és szépen, gördülékenyen előadott duó, amihez hasonló mélységekben egyetlen másik produkció sem tudott beszélni nő és férfi kapcsolatáról. Nemes Zsófia Tabula Rasa című munkája sem fukarkodik az izgalmas képekkel, ám az előzőleg látott tömörséget és jelentésességet nem tudta elérni.

Az ötödik nap kizárólag a néptáncé volt. A Magyar Állami Népi Együttes rettenetesen profi táncosai a szarvas alakja körüli népi hagyományokat elevenítik fel és dolgozzák át a Szarvasénekben. Az együttes hatásos fénybeállítások közepette rengeteg energiát sugárzó, pontosan mozgó, számtalan térformába rendeződik el – a térformák és a beállítások mind szépek ugyan, de némelyikük kilóg és nem szükséges, így az előadás minden erénye ellenére túlságosan hosszúvá válik. Az este másik beltéri programja a Tranzdanz Profana című munkája, amit nem láttam, mert a Széchenyi téren ültem – s itt megragadom az alkalmat, hogy a szabadtéri programokról is szót ejtsek, főleg azért, mert az idén nagyon erős volt a felhozatal. A Pécsi Balett A Jó, a Rossz és a (Csúf) COLOS-a igazi, minőségi szabadtéri táncbohózat, humorosan, de nem bárgyún kezeli a vadnyugati kliséket. Az Urban Hip-Hop Dance show-t nem láttam (de lelkesen mozgó fiatalokról lehetett hallani), a Honvéd Együttes produkciója pedig híresen színesre és látványosra sikerült, ám a közönség lelkesedése nem feledteti azt az elgondolásban elkövetett hibát, amit egy csupán elképzelt, nem létező Monarchia létezőként való megidézése, nosztalgikus megjelenítése okoz. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes egészen jól jön ki (bár néha erőltetett poénokkal) egy komoly vállalkozásból: János vitéz történetét félig improvizálva, commedia dell'arte módra adják elő, természetesen néptáncolva. A színház előtti téren minden nap jó színvonalú élőzene ment, Lengyel Katalin Dancing Graffitije pedig ötletes, érdekes, a győri esték áramlásába jól beleillő performansz. A helyi közönség igencsak meg lehet elégedve a kínálattal, hiszen a sok szabadtéri program (Boban & Marko Markovics Orkestar, valamint a Győri Filharmonikus Zenekar koncertjét majd ki is felejtettem!) mindegyike gondosan elkészített produkció – érezni kellett, hogy a színház körül valami tényleg izgalmas dolog történik, amibe sokan szívesen be is vonódtak. 

A hatodik napon a Centrál Színház és Bozsik Yvette Társulat közös produkciója, a Chicago töltötte meg csordultig a nézőteret. A mindenáron híressé válás akarásának ironikus (olykor önironikus) és jó humorú, ötletesen koreografált meséjét láthattuk, s a már-már túlzott obszcenitáson keresztül megjelenített, a kétperces celebeket összeterelő és céltalanul mutogató tévéműsorok ismerőssége olykor összehúzta a hahotázó gyomrokat. A Közép-Európa Táncszínház zárta a napot a Hordával. A közösségen belül és kívül levők különbféle létezési módozatait, illetve a bekoszolódás és megtisztulás állandó hullámzását egyszerre bemutatni akaró műben a színházszerű jelenetek és lendületes táncbetétek szakadozottan váltakoznak. 

Az utolsó napon fellépő ExperiDance produkcióját már nem láttam, de a fesztivál sokszínűségre való törekvését így is tapasztaltam, illetve a kortárs tánccal való sajnálatos óvatosságát is: a kifejezetten kortárs megközelítést képviselő társulatok előadásaival párhuzamosan rendre egyszerre több program is zajlott. Ördögi kör: attól félvén, hogy nem kíváncsiak rájuk elegen, számos más programlehetőséget kínál a fesztivál, elszíva így azokat is, akik kíváncsiak lettek volna… 

Reméljük, hogy jövőre ugyanitt, bátrabban, erősebben.
Szerző: Sándor Zita