Szinte felmérhetetlen, hogy milyen sokat köszönhet a zsenikultusz a giccs hatalmas műfajának – és viszont. Régóta tart ez a kölcsönösen gyümölcsöző szimbiózis, ám egyéniségdeficites jelenkorunkban, ha lehet, csak még diadalmasabbá vált a giccs és a zsenikultusz meghitt kapcsolata. A zseni rendkívüli, szabálytalan, kiegyensúlyozatlan és kiismerhetetlen, szóval egy merő rejtély, amelyet nem szükséges magyarázgatni: csak fel kell mutatni egyfelől, és aztán ámulni rajta másfelől.
Ha e képletben mutatkozik manapság bármi változás, az inkább csak az a logikus fejlemény, hogy a populáris kultúra és benne a film ma már elsősorban nem az írók és a zeneszerzők, vagy pláne a tudósok közül sorozza az ilyen-olyan zseniket. Sanzonénekesnők, stílusikonok, nemzetközi főzőasszonyok, no és persze a divatdiktátorok a ma igazán filmre kívánkozó géniuszok, s így aztán egészen magától értetődő, hogy a 2008-ban elhunyt Yves Saint Laurent is sorra került. Hiszen a maga terepén YSL valóban forradalmi szerepet játszott, ráadásul zűrös és nehéz életet élt, ami bizonyára jól mutathat a filmvásznon.
 Jelenetek a filmből |
A feltételes módot mindazonáltal vonakodnánk kijelentőre cserélni, miután a figura felmutatása Jalil Lespert filmjében karikatúrát eredményezett. Pedig bizonyosan állítható, hogy nem annak szánták: az eredeti szándék nyilvánvalóan egy labilis, de csodálatos tehetségű meleg művész portréjának megalkotása lett volna. Csakhogy filmre mindebből csupán egy nagyszerűen és sorozatban reprodukált zavart mosoly, s egyáltalán, YSL paródiameleg maszkja került, valamint a szánalmas hisztériázások, összeomlások és kitörések hosszú sora. Pierre Niney figurája ugyan bármely viaszmúzeumban kitüntetett helyet érdemelne, ám a fiatalember egy-egy gesztusából felsejlő színészi tehetség szinte észrevehetetlenné válik a személyiségrajz meg a kor- és körkép tarkán illusztratív orgiájában. (Szolid érdeklődéssel várjuk, miként lát, helyesebben miként láthat hozzá ugyanehhez a feladathoz az idei másik YSL-film, a Saint Laurent címszereplője, Gaspard Ulliel. Habár az előjelek nem túlságosan kedvezőek.)
Természetesen látjuk az emblematikus (meg a kevésbé emblematikus) YSL-ruhákat, a mondén édes élet ötvenes, hatvanas és hetvenes évekbeli kiszerelését, enteriőrt, haute couture-t és babazsúrt. Minden nagyon stílusos és minden nagyon franciás, csak épp az ember hiányzik a történet középpontjából. (Akár az „alkotó ember”-t is hiányolhatnánk éppenséggel, azonban a zsenifilmek számára szinte mindig ábrázolhatatlannak bizonyul a zseninek éppen az a tevékenysége, amely miatt őt az utókor zseninek tekinti.) A filmmel kapcsolatos másik hiányérzetünk a szerelmi-párkapcsolati szál kidolgozatlansága. Merthogy hiába fogadnánk el a megtört szívű özvegy, Pierre Bergé (Guillaume Gallienne) visszaüzengetéseit a jelenből, ha a két férfi együttéléséről adott ábrázolás az egyes pillanatokban éppoly hiteltelen és allűrös, mint a kapcsolat egész történetének átnézeti rajza.
 A képek forrása: PORT.hu |
Igaz, Gallienne színészi közreműködése ezzel együtt is jót tesz a filmnek, hiszen ő – kötelezően reprodukálandó előkép híján – legalább szabadabban mozoghat vázlatos szerepében. (Ahogyan egyébként Jakab Csaba orgánuma és ezerszer próbált szinkronrutinja is magabiztosabban üzemelt, mint Szatory Dávid empatikus igyekezete.)