Roger Vitrac: Viktor avagy a gyermekuralom / Kolozsvári Állami Magyar Színház
2014.06.25.

A függöny előtt középen két díszes kerámiaváza áll. Amikor a Viktort játszó Dimény Áron az egyiket az előadás elején heccből földhöz vágja, nyilvánvaló: a másik is el fog törni. A Viktor apját, Károlyt játszó Bogdán Zsolt még a szünet előtt össze is töri. BÍRÓ BENCE KRITIKÁJA.

Hogy miért? Viktor azért töri össze, hogy bebizonyítsa, könnyedén a szobalányra, Lilire tudja fogni az esetet; Károly pedig dühében vágja földhöz, amikor mindenki megtudja, hogy megcsalja a feleségét. A váza összetörése mindkét esetben következetes, hogy úgy mondjam, színházilag reális.

Dimény Áron, Albert Csilla
Dimény Áron, Albert Csilla

Ezzel szemben Roger Vitrac 1928-as Viktor, avagy a gyermekuralom című művét a drámatörténet a szürrealista drámairodalom legsikerültebb darabjaként tartja számon. Holott a szürrealista mozgalom tagjai a színházat elutasították és magát Vitracot is kitaszították maguk közül, amikor az túlzottan behódolt a bűnös polgári és kapitalista szórakoztatóiparnak. De Vitrac a mozgalmon kívül is megtalálta a helyét, és többek között Antonin Artaud-val megalapította az Alfred Jarry Színházat, amely a XX. század egyik legjelentősebb újító műhelyévé vált.

Hogy magát a színdarabot mennyire nevezhetjük szürrealistának (vagy szürrealista vaudeville-nek, ahogy a fordító, Vinkó József jelöli), nem tudom. Annyi biztos, hogy több stílus keveredik benne: úgy indul, mint egy polgári bohózat, mint egy Ibsen- vagy Strindberg-paródia, aztán vannak benne abszurd elemek, egy nagy adag társadalomkritika, és két valóban tragikus sorsú gyermek. Az egyik, Viktor, a kilencedik születésnapján úgy dönt, nem gyerek többé. Ettől kezdve felnőttesen gondolkodik, szerelmes lesz, elveszíti a példaképét, megbetegszik, végül pedig megoldja az Egyedüllét filozófiai problémáját. A körülötte lévő kicsinyes és infantilis világ, a sehova nem vezető beszélgetések, az üres érzelmek mind hozzájárulnak Viktor leépüléséhez, aki egyetlen nap alatt felnő és meghal.

Bogdán Zsolt, Vindis Andrea
Bogdán Zsolt, Vindis Andrea

A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadását – amely 2013-ban elnyerte a Román Színházi Szövetség legjobb előadásnak járó UNITER-díját – különös és izgalmas színpadi törvények működtetik. Silviu Purcărete nagy szakértelemmel mozgatja a színházi hatásmechanizmusok kelléktárát: sejtelmes fényeket, horrorisztikus zenéket (Vasile Şirli), és más látványos effekteket használ. A Dragoş Buhagiar által tervezett tér perspektívája becsapós, a jelmezek és sminkek már-már rajzfilmesen karakterisztikusak. A rendező finoman megidézi Vitrac kortársait is. A leponyvázott és lekötözött szobrokról a nézőnek könnyen eszébe juthat René Magritte Szeretők című festménye, és Luis Bunuel Andalúziai kutya című legendás etűdfilmjére is van utalás, amikor Ida Mortemart borotvapengét emel az ölében fekvő Viktor szeméhez.

Ezekhez a külsőségekhez illeszkedik a színészi játék is, amelyet elsősorban az elnagyolt, kitett gesztusok, az erősen megkoreografált mozdulatok, a testtel és a hanggal való folyamatos színpadi játék jellemez. Vannak helyzetek, amikor az összes játszó kimerevedik néhány másodpercre, és vannak pillanatok, amikor mintha egészen furcsa fizikai erők hatnának a szereplőkre, akik ezért egyszer a falhoz szorulnak, máskor a földön kúsznak-másznak. De a lélektani realizmus, az ok-okozatiság éppúgy felfedezhető a kolozsvári magyar társulat játékában, mint az éles váltások, a karikaturisztikus mozdulatok, valamint a Vitrac által diktált képtelen gondolattársítások.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Dimény Áron végig szánalomra méltó Viktorja folyamatosan küzd a vágyaival, gondolataival és az álszent környezetével. A szemében nemcsak kilenc év, hanem egy egész emberélet elnyomásának szomorúsága látszik. Albert Csillát a még nyomorultabb sorsú hatéves Eszter szerepében bárki bármikor felpofozhatja. Reménytelenül szerelmes, bálványozza a nála három évvel idősebb fiút, de megérteni még nem tudja. Viktor és Eszter akkor kerül legközelebb egymáshoz, amikor szüleik szeretői viszonyát parodizálják. A két anya, Kató Emőke és Vindis Andrea operettes túlzásokkal prezentálják a burzsoázia korántsem diszkrét báját. Bogdán Zsolt kissé lehajtott fejjel folyamatosan figyel, neki mindig mindenki gyanús, mindenkitől tart egy kicsit. Az általa játszott Károly nem azért csalja meg a feleségét, mert már nem őt, hanem a másik nőt szereti – ugyanis ilyesmit nem nagyon érez itt a gyerekeken kívül senki –, hanem pusztán azért, mert a polgári komédia műfaja így kívánja. Szűcs Ervin saját testén viseli rögeszméit, és valami külső, tébolyító erő arra kényszeríti, hogy örökösen kiselőadásokat tartson Bazaine tábornagyról. Bíró József egy törpe veterán, akinek rekedt hangja, pedofil mosolya egyszerre aranyos és félelmetes. Ezeknek a karaktereknek nem a miértek a mozgatórugói, Vitrac darabjában mindenkit külső erők kényszerítenek a szerepeikbe. Szép pillanatok, amikor a szereplők maguk is meglepődnek egy-egy karakter váratlan húzásán.

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház
Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház

Ida Mortemart érkezésénél függőlegesen megtörik és szétnyílik a hátsó fal. Kézdi Imola esendőnek, szánalomra méltónak ábrázolja a kényszeres szellentéseivel szemben tehetetlen dámát. A Fingóhölgyet az egész társaság kineveti, kivéve Viktort, akinek először életében gyengéd érzelmei támadnak a nő láttán. Mortemart a fülébe súgja a szerelem titkát, de Viktornak ebben is csalódnia kell, ezért célja, a felnövés valóban értelmét veszíti.

Purcărete rendezése az első részben szépen egyensúlyoz reál és szürreál között, azonban a mindösszesen 110 perces játékidőt megszakítja egy szünettel, és a második részben – ahogy korábban a vázák és a fal – a rendezői koncepció is eltörni látszik. Purcărete egy új stilizációs elem, az énekbeszéd behozásával rátesz még egy lapáttal, de az operai álpátosz már nem igazán fokozza az addig felépített rendszer hatását. Mivel innen kezdve a nézőnek az az érzése, hogy bármi megtörténhet, az előadásból elvész a feszültség, és nem érdekes többé sem a történet, sem a színházi forma. Ennek következtében kiütköznek a darab dramaturgiai hiányosságai, az előadás pedig irányát veszti. A végén már üresen szól a cseléd döbbent kiáltása, miszerint ez mégiscsak egy tragédia lenne.
Szerző: Bíró Bence
Rendező:  Silviu Purcarete,  Szereplők:  Dimény Áron,  Bogdán Zsolt,  Kató Emőke,  Varga Csilla,  Albert Csilla,  Szűcs Ervin,  Vindis Andrea,  Bíró József,  Kézdi Imola,  Molnár Levente,  Díszlet és jelmez:  Dragos Buhagiar,  Zeneszerző:  Vasile Sirli,  Zenei munkatárs:  Incze G. Katalin,  A rendező munkatársa:  Albu István