Pekka Kuusisto és a Mahler Kamarazenekar
2014.06.17.

A finn hegedűs, Pekka Kuusisto neve nem ismeretlen a magyar közönség számára: Budapesten is járt már, Kaposváron pedig szinte minden nyáron láthatjuk és hallhatjuk őt. Június 10-én a Mahler Kamarazenekarral lépett fel a Zeneakadémia Nagytermében. TÓTH ENDRE CIKKE.

Az extravagáns művész meglehetősen unortodox műsorral lepte meg a budapesti közönséget, hiszen Johann Sebastian Bachot az amerikai minimalizmus két nagy alakjának, Steve Reichnek és John Adamsnek a zenéjével párosította. Meglepő a szokatlan, ám igen vonzó műsorválasztás, ami már önmagában provokálta a sorok íróját, hogy semmiképp se hagyja ki ezt a hangversenyt.

Pekka Kuusisto
Pekka Kuusisto

Eleve örültem annak, hogy végre kortárs (már ha annak lehet nevezni még az 1960-as és 1970-es évek zenéjét) és klasszikus (mármint jelen esetben Bach-) művek együtt hangzanak el egy koncerten, mivel véleményem szerint így lehet a leginkább megismertetni a közönséggel azokat a műveket, amelyeket maguktól, önmagukért a művekért nem biztos, hogy meghallgatnának. Elég csak körülnéznünk egy nem éppen közönségbarát módon csak kortárs művekből összeállított hangverseny nézőterén. Általában a hallgatóság maroknyi létszáma lehangoló. Teszem hozzá, Reich és Adams elhangzott művei is olyanok, amelyeket még a kevésbé laikusok sem biztos, hogy feltesznek otthon lemezen vagy meghallgatják a rádióban, hiszen igazán csak a pódiumon érvényesülnek, így tudják kifejteni hipnotikus, már-már tudatmódosító hatásukat. Persze Steve Reich éppen az a szerző, aki még Budapesten sem igényel fogadott vagy fogadatlan prókátort (a Zeneakadémia tiszteletbeli tanári címét is viseli), hiszen nem is olyan rég tapasztalhattuk, hogy nem kellett Bach-kompozíció a művei mellé, hogy szerzői estjén színültig megteljen a Zeneakadémia Nagyterme. Pekka Kuusisto és a Mahler Kamarazenekar koncertjén viszont akadtak üres helyek, időnként sorok is.

Gondolatban már a koncert előtt próbáltam összerakni, hogy vajon mi lehet a közös ebben a két korszakban és három zeneszerzőben, mi indokolja a művek egymás mellé (vagy éppen egymással szembe) állítását? Hamar ráeszméltem, hogy amennyire különböznek egymástól, annyira hasonlítanak is, de persze sok múlik az interpretáción. Úgy gondoltam, a kulcsszó a motorikusság lesz, hiszen ez a szó Bach és Reich, valamint Adams műveit is jellemzi.

És valóban: Pekka Kuusisto és a Mahler Kamarazenekar értelmezésében előtérbe is került ez a jellemző. A hegedűs popsztárokra emlékeztető lazasággal ment ki a színpadra, és Johannes Lörstad hegedűművésszel együtt rövid ráhangolásként eljátszották Reich mindössze 4-5 perces Duet for two solo violins and string orchestra című művét, amely a megszólalás természetességének köszönhetően kiváló nyitányként szolgált. A megállíthatatlanul lüktető, de mégis szinte hangszőnyeget létrehozó állandó ritmus fölött folyamatosan ismétlődő, de kissé mindig másféle, kedves, populáris dallam bontakozott ki, és az előadás jól érvényesítette az együttható mellett a változókat is, hiszen igen fontossá váltak a finom gesztusok és változatos hangszínek.

A lassú színpadrendezés után Bach E-dúr hegedűversenye valahogyan úgy szólalt meg, ahogy vártam, de még így is tele meglepetésekkel. Ez a – műsorválasztáshoz hasonlóan rendhagyó – előadásmód tényleg olyan volt, hogy ha valakinek tetszett, akkor nagyon, de ha nem, akkor nagyon nem. A megszokottól eltérő, igazán gyors és motorikus tempóválasztás mellett rögtön a dúr hármashangzatból álló témafej hetykesége új olvasatot adott a kompozíciónak. Ezt csak fokozta a lassú tétel kevésbé lassú, inkább táncos karaktere. A harmadik tétel ingadozó tempójú (hol gyorsuló, hol lassuló, de leginkább gyorsuló) előadásában a szólista elnagyolt vonókezelése és alig hallható pianissimói azt a képzetet keltették, mintha egy füstös kocsmában játszana népzenét. Az egész előadás életszerűsége és beszédessége fogott meg, emiatt nem is nagyon zavartak az esetenkénti pontatlanságok.

Mahler Kamarazenekar
Mahler Kamarazenekar

A szünet utáni rész nagyjából dupla annyi műsoridővel várta vissza a hallgatóságot. A Pekka Kuusisto, Christian Heubes, Paulien Holthuis és May Kunstovny hegedűlésében elhangzó Reich-mű, a Violin Phase előtt az est szólistája néhány mondatot intézett a közönséghez, amellyel fel akarta készíteni a publikumot a mű befogadására. Nagyjából arról beszélt, hogy nem úgy kell hallgatni, mint más klasszikusokat, ne keressünk benne fejlesztést, megszokott formákat, hanem adjuk át magunkat az egésznek; fényekhez, folyóvízhez vagy tapétához hasonlította a darabot. És hozzátette, hogy ne ijedjünk meg, az egész csak tizenöt perc, közben ne törődjünk velük, vonuljunk el saját világunkba. Furcsállottam a bevezetőt a már korábban említettek miatt is, persze Kuusisto nem tudhatta, hogy Reich nálunk gyakori vendég. De sajna rá kellett döbbennem, hogy csak elkélt a figyelmeztetés. Volt olyan, aki a karzaton kiment a darab alatt, vagy halkan elégedetlenkedett magában. Mindezek ellenére jól vette a közönség az akadályt, mert a négyhegedűs kompozíció azért picit másképp hatott, mint Reich nálunk ismertebb ütőhangszeres művei. De a precíz, koncentrált és intenzív előadás következtében a már említett tudatmódosítás garantált volt. Ezután a 3. Brandenburgi verseny többek számára felüdülésként hatott, de az első és a harmadik tétel olyan sebességgel szólalt meg, hogy kapaszkodni kellett. De szerencsére aggodalomra nem volt okunk. A szélsőséges tempó által itt is a minimalista zenékkel való hasonlóságra világított rá az együttes: a motorikusan ismétlődő ritmusok gyors egymásutánja foltszerűnek láttatta a zenei anyagot, felerősítve így a hangszínek és a dinamika fontosságát. A második tétel két akkordjából pedig szép lassú tételt alkottak, amely így egy kisebb hegedű-csembaló szonátatétel lett.

Az utolsó műben, John Adams Shaker Loops című (nálunk többször lehetett Rezgő hurkok fordításban hallani róla) korai darabjában hallhattuk és láthattuk a Mahler Kamarazenekart teljes pompájában. Ez a darab is a minimalista irányt követi, de nem lehet összetéveszteni Reichhel dallamossága és felépítése révén. Ennél a muzsikánál jobban lehet érezni irányokat, akárcsak – bár ezt csak félve írom le – formai fejlesztést. Kuusisto hegedülés közben hangszere mozgatásával és bólintásokkal taktírozott, s az együttes mintha egy emberként muzsikált volna: a zene áradása, hömpölygése szinte magával sodort, és utólag visszaemlékezve fel se tűnt, hogy több mint húsz perc is eltelt ezalatt, ami azért fokmérője lehet a minőségnek és a sikernek.
Szerző: Tóth Endre
Helyszín:  Zeneakadémia,  Időpont:  2014. június 10.