Piszkos Fred, a kapitány / Városmajori Szabadtéri Színpad, Budapesti Nyári Fesztivál
2014.06.22.

A városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott Piszkos Frednek nincs több köze Rejtő Jenő világához, mint az eddig elkészült bármelyik magyar Rejtő-adaptációnak. Ez még akkor is így van, ha az abszurd szerepekre kivételesen sikerült alkalmas színészeket találni. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

Miller Zoltán
Miller Zoltán
Rejtő Jenő művei már nem jogdíjkötelesek, szabadon felhasználhatók. De látva, hogy mire jutottak újfent a derék átültetők, azt gondolom, ez nem használni, hanem erősen ártani fog a ma már kultikus szerző renoméjának. Ugyanis Rejtő szinte adaptálhatatlan. Ennek oka egyrészt a figurákban, másrészt a történetvezetésben kereshető. 

Az a vélekedés, hogy Rejtőnél a sztori kevéssé lényeges, nem állja meg a helyét, hiszen kiváló történetmesélő és szerkesztő. Elég éppen a városmajori előadás kiindulópontját képező műre, a Piszkos Fred, a kapitányra gondolni, mely igen tudatosan felépített munka. Piszkos Fred előlépését hatásosan késlelteti a szerző, és az előlépés ráadásul nem is akárhonnan történik meg, hanem egy bőröndből. Ahogy az időzítések, a klasszikus angolszász kalandregényeket idéző óceánjáró-jelenetek, úgy a regény harmadik etapjának szerkesztése is remek: a személycserés fejezetekben a két cselekményszál közti váltások, ugrások növelik az izgalmakat. 

Rejtő minden népszerűsége ellenére felderítetlen terep, nemigen kerül az irodalomtörténészek látókörébe. Nem is találtam irodalmat vagy bármiféle bizonyítékot állításom igazolására, ám mégis biztos vagyok benne: a szerző a cselekményváltást a filmesektől tanulta el. A Piszkos Fred látszólag a legkönnyebben színpadra adaptálható regény: látszólag, mert bár a szerző egy óceánjárót tett meg főhelyszínnek, a párbeszédek - amik Rejtő sava-borsát adják - nem ültethetők át könnyedén a beszélthez közeli színpadi nyelvre.

A Rejtő-hősök ugyanis abszurdnak tetsző szituációkban mondanak reálisnak ható mondatokat, illetve sokszor nem az adott szituációba illőeket. Vessük tekintetünket az elhíresült elsőre: „Uram! A késemért jöttem”. Ezek a párbeszédei az abszurd helyzetben még élesebben hatnak: ez a mondat akkor üt igazán, ha ott van mögötte a szétvert kocsma a pofonoktól szédelgő "vendégekkel". A Rejtő-világ annyira stilizált, hogy egyetlen pillanatra sem áltat bennünket azzal, hogy valaha létezett, létezhetett – ebben az univerzumban nincs nosztalgia, a hősöknek nincsenek álmaik, nincsenek emlékeik, csak kalandjaik vannak, pontosabban hőstetteik. Ezért is bocsáttatik meg oly könnyen minden hősének a legpokolibb disznóság. Ezek a figurák a tükör másik oldalán élnek, nem láthatja meg az olvasó egyikükben sem önmagát. Amit beszélnek, az a pesti szlengből, vagány beköpésekből, laza sztorizásból összeálló nyelv. Nem csoda, hogy sem filmen, sem színpadon nem életképesek. Képregényben ellenben azok, de Korcsmáros Pál hallatlan beleérzésről tanúskodó (tulajdonképpen a felvázoltakból kiinduló) képregényei nem alkalmasak storyboardnak, bármily jó szándékúan használják is fel azokat, mint egyébként most is, a Piszkos Fred musical alkotói.

Balikó Tamás, Bezerédi Zoltán
Balikó Tamás, Bezerédi Zoltán
A nagy kivétel a Rejtő-életműben – az egyetlen, aki felfedhető múlttal bír - a hobót adó Piszkos Fred. Ő az, akit el lehet játszani. És a városmajori szabadtéri színpadon Bezerédi Zoltán el is tudta hitetni, hogy ilyen figura: van. Nehezen elképzelhető az övénél élesebben kirajzolódó Fred. Falstaffos alakja, ön-sorsrontásra hajlamos, melankolikus alkata, ideális Piszkos Freddé tette: nem sokat vacillált a szöveggel (borítsa jótékony homály, hogy egyszer énekelnie is kellett), egyenesen, szikáran mondta el a Rejtő-mondatokat. Ő volt az, akinek az amúgy nem túl szerencsés kezű dramaturgok többnyire a valódi Rejtő-mondatokat adták. 

Ez az első pozitívum, amit erről a Piszkos musicalról elmondhatunk. A második az, hogy helyenként remek zenéje van. Itt-ott ugyan rajta lehet kapni a szerzőket azon, kik is hatottak rájuk (a kelleténél jobban Jimmy áriájánál, mely a derék ál-uralkodót az Operaház sárgakockás kabátos fantomjává változtatja át), a Cumparsita szerzőjétől John Kanderig. 
A pozitívumok sorát ezzel akár le is zárhatjuk - bár kissé igazságtalanul, mert nem sok kellene ahhoz, hogy Miller Zoltán Jimmyjét és Tunyogi Bernadett Oféliáját is ide soroljuk, de sajnos az ő szerepüket úgy sózták el a szerzők, mint Piszkos Fred a levest, melybe pipáját ejtette - hogy egy kimaradt poént is megidézzünk.

Kénytelen vagyok rátérni a drámai mű - vagy nevezzük inkább kísérletnek – elemzésére. A korábban elmondottakból következik, hogy Rejtőnél érdemes megtartani a történetet: hiszen az bővelkedik drámai fordulatokban, váratlan felismerésekben. Vajda Katalin (aki dramaturgként van feltüntetve), kioltja a drámai hatást azzal, hogy az első színbe behoz egy Szent Pétert, aki kötelezi Piszkos Fredet és Jimmyt, hogy megvédjék Fred gyermekének, a koronahercegnek, érdekeit és életét. A drámai cselekmény torkára ezzel rá is tétetett a kés, hiszen minden jelentősebb fordulatot elárul ez az expozíció. Nem okoz meglepetést Fred megjelenése, hogy a herceg Fred fia, a váratlan fordulatok értelme és ereje kioltódik. A cselekményvezetés alapszabályai nem csak az előadás elején vannak megszegve. A dramaturg mintha nem vett volna tudomást Arisztotelész intelméről: „a történésekben nem szabad semmi ésszerűtlennek lennie, ha pedig mégis, csak a tragédián kívül”, ésszerűtlennek tetsző események halmaza a második felvonás. Nehezen kibogozható, ki mit akar, ki kivel van, ki is a Kegyelmes, miért haragszik engesztelhetetlenül a hercegre, milyen pozíciót tölt be az alvilágban Fred. A cselekmény – bár a dramaturg egyszerűsítésre törekedett – bonyolultabb lett, és mellékhatásképpen megváltoztak a szereplők szövegei is.
 
Pető Zsófia. Fotók: Kaiser Ottó
Pető Zsófia. Fotók: Kaiser Ottó
A dráma-katasztrófa (melyben nem csak a Honolulu Star süllyed mélyre) nemcsak a cselekmény átírásának, de a teljesen feleslegesen bedobott szereplőknek és a brutálisan átírt kartereknek is köszönhető. Már a darab elején megjelenik egy bordélylány, Ofélia (őt adja, lehetőségeihez képest jól, erőteljes hangon Tunyogi Bernadett), akibe beleszeret a jó Jimmy. Rejtő figurájának („Fülig Jimmy talpig világfi volt. Külsejére, modorára igen sokat adott, szerette a muzsikát, állandóan látogatta a filmszínházakat, és savanyúcukorkákat hordott magánál, mint a jótársaságbeli urak”) elcsúfítása e karakter. Miért lenne Jimmy szűz, miért kell maszturbálást imitálnia a bordély kapujában állva (mondván, eddig csak ez jutott neki), miért nem derül ki, hogy kiválóan használja az öklét, miért nem kerül bele szinte semmi dialógjaiba a rá oly jellemző levelekből? (Egy levél van, de azt is Oféliának írja, és nem Rejtő-szöveg.) És miért nem volt fontos a dramaturgnak, hogy az óceánjáró fedélzetén az utasok ellen elkövetett merénylet oka, hogy Jimmy képtelen leplezni fáradtságát, aluszékonyságát, ezért altatót hint szét, hogy a mindenkire lesújtó álomkorra hivatkozva végre kialudhassa magát? Az ópium itt nem megfelelő drámai eszköz, nem is értelmezhető, miért kábít el Piszkos Fred mindenkit. Miért nem lehetett Piszkos Fred és Jimmy kapcsolatának dinamikáját bemutatni, miért nem volt fontos, hogy ők nem öröktől fogva jó barátok? És ha mindez nem lenne elég, a Baráthy Györgynek tulajdonítható dalszövegek hemzsegnek a blődségektől (nem teljesen pontosan idézve): „Rousseau is mondta valahol/Az embert tönkreteszi a protokoll”. Az ehhez hasonló szövegek az egyébként elég jól megszerkesztett dalokon (komponista Lázár Zsigmond) többet rontanak, mint a csúf szintetizátoros kíséret, az, hogy a dalok tulajdonképpen nincsenek meghangszerelve.

Mégsem teljes kudarc a kísérlet: a szerzők jól érezték, hogy a Rejtő-világ egy-az-egyben leképezhetetlen, az illúziószínház keretein belül nem használható, és az abszurdban mutatkoznak meg erényei. Így ismét és minden eddiginél jobban bizonyították, hogy Rejtő csak nagy színészekkel – mint Bezerédi – és angol-szász abszurd komédiaként adható elő. Hosszabb próbafolyamat és dramaturgok értő kezelése után ebből a Piszkos Fredből nem csak a piszok maradna meg. 
Író:  Rejtő Jenő, Vajda Katalin ,  Színpadra alkalmazta:  Vajda Katalin,  Zeneszerző:  Lázár Zsigmond,  Dalszöveg:  Baráthy György,  Rendező:  Sas Tamás,  Szereplők:  Bezerédi Zoltán,  Miller Zoltán,  Balikó Tamás,  Gulyás Hermann Sándor,  Vándor Éva,  Tunyogi Bernadett,  Pető Zsófia,  Egri László,  Fogarassy András,  Boros Ádám,  Horváth Gyula Antal,  Harmath Imre,  Bodor Géza,  Tánckar:  Appril Projekt,  Díszlet:  Halász G. Péter ,  Jelmez:  Breckl János,  Koreográfus:  Kazarján Deniel ,  Rendezőasszisztens:  Kővári Szimonetta