Derkovits. A művész és kora / Magyar Nemzeti Galéria
2014.06.22.

A csendéletekről általában barokk pompájú, túlcsorduló borospoharak és roskadozó gyümölcskosarak vagy éppen a vanitas-képek koponyái jutnak eszünkbe elsőre. Derkovits Gyula csendéletei ehhez képest rendkívül prózaiak. A teljes életművet bemutató, nagyszabású tárlat nyitóképe a Halas csendélet – ezen egy szerény ebéd kellékei láthatók. SIMON BETTINA ÍRÁSA.

Halas csendélet, 1928
Halas csendélet, 1928
A több változatban is megfestett (1928-1930) csendélet kivitelezése ugyanakkor legalább annyira lírai, mint amilyen prózai a témája. Felhasznál aranyfüstöt, temperát, arany és ezüst porfestéket, illetve a kollázs-változatban sztaniolpapírral borítja a halat. Kompozíciója szépen rímel arra a képre, amelyen feleségével a kilakoltatásról szóló végzést olvassák – az ablakban hagyott kenyérszelet itt egyértelműen szorongással telített motívummá válik. Vannak még beszédes csendéletei ebből a periódusból. Az egyiken, valószínű, egy bankár asztalon hagyott dolgait látjuk: Tokaji aszú és tőzsdeindexeken felejtett szemüveg. Derkovits kilakoltatása (1930) után készült művein élesebbé válik a hangnem. Bírálja az urak világát, és ezzel párhuzamosan érzékenyen ábrázolja a munkások és városi nincstelenek életét is. Nagyméretű tusrajzain tiltakozik a kizsákmányolás és a politikai elnyomás ellen, tüntetéseket és letartóztatásokat mutat be. Derkovits olyan festő, amilyen Van Gogh is volt: festményeit nézve az életét is megismerjük.

Mi ketten (Én és a feleségem), 1927
Mi ketten (Én és a feleségem), 1927
Derkovits Gyulát a munkásosztály proletárfestőjeként jegyezte a Kádár-kori kultúrpolitika – és valljuk be, sikeresen tette mindezt, kultusza máig megmaradt. A művész és kora alcím a kiállítás célkitűzésére utal, vagyis arra, hogy szétfeszítse e kultusz szűkösnek talált határait. Bakos Katalin és Zwickl András kurátorok nemcsak a hazai művészeti mezőben helyezik el a festőt, hanem a közép-európai párhuzamok és ellentétek között is. Otto Dix, Georg Grosz, Vaszary János vagy Ámos Imre képeit senki sem akarja összehasonlítani Derkovits műveivel, nem is ezért jó az ötlet a kortársak művei között megmutatni Derkovits festészetét. A festészeti keresztmetszet felmutatásával a két kurátor azt nyomatékosítja, hogy mikor működött a magyar festő. A tárlaton egyébként túl sok az efféle kronologikus sorvezető. Egy falra írt tényleges idővonalon egymás alá és mellé kerül André Breton szürrealista kiáltványa, a Szovjetunió megalakulása és a budapesti munkástüntetések. Világos azonban, hogy mi a kurátorok szándéka: a kulturális propagandával kisajátított művész életművét visszahelyezni autentikus környezetébe és ezzel felülírni a tévesen kialakított képet róla.

Egy életmű-kiállításon monodrámára számítunk: mindent meg akarunk tudni a művészről és csakis őróla. Ehhez képest az emeleti rész első termében Derkovits egyetlen képe látható, és mellette néhány másik halas kép (Schubert Ernő, Trauner Sándor, Pécsi József). A terem előtti folyosón pedig a huszadik század első feléből származó plakátok sorakoznak: Modiano, Országos Cserkészkiállítás, Magyar Nők Szentkorona Szövetsége. A koncepció működik, de ennek ellenére megkönnyebbülünk, amikor a következő termekben ez az arány Derkovits munkáinak javára fordul meg.

A földszinten Derkovits néhány terrakotta plasztikája mellett tőmondatokban megismerhetjük azt a kultuszt, amit a kiállítás kizárólag szakmailag kíván most megtorpedózni. A sajtómegjelenések, kiállítási dokumentumok és portréfilmek bemutatása szerintem feleslegesen nyúlik hosszúra – nemcsak az emlékművei, hanem a róla elnevezett művelődési házak fotói is láthatók. Személy szerint örömmel fogadom az efféle keserédes nosztalgiázást, azonban a tárlat szempontjából nézve semmitmondó. 

Szőlőevő (Kettős arckép), 1929
Szőlőevő (Kettős arckép), 1929. Képek: Magyar Nemzeti Galéria
Egy olyan kiállítástól, amely deklaráltan szakítani akar a sztereotípiákkal, és új tartalommal akarja megtölteni az így keletkezett űrt, elvárható volna a határozott állásfoglalás – ennek híján ugyanis kérdésessé válik a sztereotípiákkal való szakítás lehetősége. Az 1948-ban - József Attila és Bartók Béla mellett – posztumusz Kossuth-díjat kapott festő utóéletét érdemes lett volna valamivel reflektáltabban bemutatni. Ennek fő eszköze a kiállítás (ügyesebb) installálása lehetett volna. Nemzedékek című komplex önarcképen a festő-munkás egy piros fedelű könyvet olvas, és a mögötte lévő tükörben felesége látszik gyermekükkel, a falon pedig Marx képe – ennek a festménynek nem az emeleti termek valamelyikében, hanem a földszinten lenne a helye. Az összhatás alapján sajnos az a benyomásunk, mintha a két emelet két külön tárlat lenne, amelyek egymást ismétlik, de valójában nem tartoznak össze.

Hiába bomlik öt tematikus egységre a festményeket bemutató emeleti kiállítás – öt irodalmi kategória, az elégia, dráma, szatíra, esszé és himnusz címszavak alapján –, mégis úgy érezzük, hogy egy nagyon is jól ismert, kronologikus elrendezésű tárlaton vagyunk. Az emeleten szép ívben járhatjuk be Derkovits pályáját a kezdetektől az utolsó munkákig. Első nagyhatású festészeti élménye Nyergesújfalu volt 1919 nyarán, Kernstok Károly szabadiskolájának nyári telepén. A Nyolcak és a Szőnyi-kör tagjaihoz hasonlóan ő is szoborszerű, meztelen testeket festett az Árkádia-jelenetek robosztus lombjai alá. Ezeket követik sorban az ismert munkái hídépítőkről, szövőmunkásokról és dunai homokszállítókról.

Talán legismertebb munkája, a Dózsa-sorozat fametszetei külön teremben, a tüntetőtáblaként újrahasznosított változatával együtt látható – az installálása szép, ugyanakkor nem értem, miért nem került hangsúlyosabb helyre éppen a Dózsa évforduló évében. A Hősök terén 1929-ben felavatott első világháborús emlékhely, az azóta elpusztult Hősök emlékköve kapcsán készült két szatirikus rajza hasonlóan erős műveknek számítanak: Derkovits azt állítja, hogy a háború hőse az utcákon ülő rokkant hős, akinek semmi szüksége a kőbevésett tiszteletre, és az emlékmű hamis gesztus.

Sajnos, a kiállítás nem bírja el azt a széles tematikai spektrumot, amit mozgásba hoz. Bármennyire is kockázatos, hogy egyoldalúvá válik az amúgy is problematikusan megítélt festő portréja, a kiállításnak választania kellett volna: ha Derkovits Gyula többé nem proletárfestő, akkor mondjuk ki, hogy milyen.

A kiállítás július 27-ig megtekinthető.
Szerző: Simon Bettina