Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó 2014
2014.06.17.

A temesvári fesztivál programját jó pár éve azonos szempontok szervezik: ebben a régió román, magyar, német és szerb színházaira irányuló figyelem egyszerre van jelen a magyarországi független társulatok munkáival, magyarán a (multikulturális) helyzet adottságai és a színházi progresszivitás iránti érzékenység egymást nem kizáró kettőse kerülnek egymás mellé. VARGA ANIKÓ ÍRÁSA.

Wilhelm-dalok
Wilhelm-dalok
Ami okoz olykor minőségi hullámzást a(z idén minden további nélkül áramvonalasnak mondható) programban: az elmúlt évekhez képest sem a temesvári román, sem a német társulat előadása nem kínált különösebb színházi izgalmakat. A családtörténetet feldolgozó Egyszer volt Temesváron Peter Kerek írásában és rendezésében is felületes, kidolgozatlan munka; a német társulat Herta Müller novella-adaptációiból született Lapálya a narráció és a szituatív kidolgozás közti félúton rekedve fulladt unalomba Helmut Stürmer impozáns, gyönyörű díszletében. A TESZT erénye viszont, hogy részint a koncepcióból, részint az idei tematikából adódóan ezeknek az előadásoknak is szerves helyük van a fesztiválon. A múlt és múltfeldolgozás témájához a programban szereplő produkciók könnyen kapcsolódtak, nem csak a történelmi vonatkozású történetek, de a kisebb társadalmi szinten zajló vagy akár teljesen egyéni históriák révén is. 

Az incesztuózus viszonyok, a vérfertőzés alaptörténetei minduntalan felbukkannak a háborús borzalmak művészi ábrázolásaiban. Említhetnénk Igor
 
 
 
Titkaink
Titkaink
Štiks Illés próféta széke című regényét, amiben az író Szarajevó ostromát az Oidipusz-mítosz modern adaptációján keresztül valósítja meg (a regényt pár éve rendezte meg egy fiatal szerb rendező, Boris Liješević) – a temesvári magyar színház Futótűz című előadásának szövege, Wajdi Mouawad drámája szintén az antik mítoszt használva vezeti a nézőt a libanoni polgárháború közepébe. A Radu Alexandru Nica rendezte előadás egy forgatható színpadra helyezi az önmegismerés történetét, a több idősíkot átölelő cselekmény így számos helyszínen zajlik, sokféle szögből láthatjuk azt; a nyomozást azonban itt nem a főszereplő, az élete utolsó éveit némaságban töltő és már elhunyt anya végzi, hanem a testamentumának köszönhetően a két gyereke, egy ikerpár, akik – hasonlóan Oidipuszhoz – a tökéletes tudatlanságból indulnak, hogy kiderítsék születésük titkát. Mouawad drámája nem másra kérdez – és erre a kérdésre Nica rendezése talán patetikusabb választ ad a dráma szövegénél (mindenesetre a sztori lezárása egy sokkal egyszerűbb, érzelmesebb megoldás képét helyezi a néző elé, azt illetően, hogy meg lehet törni az erőszakos múlt láncolatát) –, mint hogy mi történik az erőszakból született gyerekekkel, azzal a jövővel, ami embertelen körülmények közt fogant. Ennek a problémának nem a szociológiai vagy pszichológiai aspektusai kerülnek előtérbe itt, de egyrészt a (kéretlen ajándékként) kapott élet/sors erős meghatározottsága, másrészt, hogy miként írja bele a háború magát a testekbe, miként sajátítja ki, tárgyiasítja azokat az erőszak, és ennek következtében az erőszak miként válik maga is testté. 

Baczó Tünde, Táborosi Margaréta
Baczó Tünde, Táborosi Margaréta
A háború talán a női testbe tudja legmélyebben beleírni magát. Ez a temesváriak előadásában szépen, érzékenyen jelenik meg: a több színésznő – Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Tokai Andrea – által eljátszott forradalmár, a tanulás útján az elnyomó, patriarchális társadalomból kitörő, többszörösen megkínzott és megerőszakolt anya alakja sok ezer nő sorsának a médiumává válik. De a Koltai M. Gábor által rendezett Európa, Európa középpontjában is egy megerőszakolt, megcsonkított, terhes nő (Homonnai Katalin) áll: aki, miután végigment rajta a történelem és elültette magát benne, a lázadás egyetlen lehetséges gesztusaként azzal válaszol a nőiségétől és személyisége integritásától való megfosztottságra, hogy közszemlére bocsájtja magát, a szülését. Ez a bizarr, nyilvános anatómiai performansz magát a háború jelenségét nem hagyja eltűnni a szem elől – ennek az iszonynak az ereje érinti meg a démonaival viaskodó Starhemberg hadvezért (Menszátor Héresz Attila). Starhemberg, aki Lipót császár helyett elvégzi a háború piszkos munkáját, testközelből szembesül azzal az ellentmondással – és esténként mintha ezért ereszkedne le újból és újból a csatornák bűzös koldusai közé –, hogy a humanista eszmények messze nem az egyes emberek szabadságvágyából következnek: vér, mocsok és erőszak amorf erői állnak ennek is az alapján.

Neoplanta
Neoplanta
A Forte társulat Irtásában egy születés visszavonásának történetét láthatjuk: azt a folyamatot, aminek során két, tökéletesen szemben álló világból érkező ember olvad össze egy szerelemben, hogy aztán ez a gyönyörű házasság lépésről lépésre épüljön le az emberi gyengeségek és a nemzeti (szinte törzsi) meghatározottságok miatt. Horváth Csaba rendezése azt követi le, hogyan távolodik el egymástól a két, egymást szerető ember, miként létesül köztük határvonal, ami az előadás utolsó képében egy erdei irtás (korántsem napsütötte) sávjaként, a halott gyermek képzeletbeli sírhantjaként jelenik meg: partjain vicsorogva, szinte görög ikonként feszül egymásnak nő és férfi.

Más előadások, mint a Szabadkai Népszínház és a Katona József Színház koprodukciójaként létrejött Vörös vagy az Újvidéki Színház Neoplantája a történelmi eseményeket a közösségek és ideológiák szintjén mutatják. Az utóbbi, Urbán András rendezése Végel László regényét dolgozza át, és egy város történetének keretébe foglalja a háborúk és politikai átrendeződésekben folyton más hatalmi/kulturális/társadalmi helyzetbe kerülő etnikumok helyzetét és a köztük lévő viszonyokat. Az újvidékiek előadásában az a gondolat különösen szép, hogy a hely leírhatósága a kisebbségi történetírás problémájával kapcsolódik össze: egyik sem homogén, könnyen megragadható entitás – a kisebbségiség mintha eleve a sokféle csoporthoz tartozást jelentené –, és ez teszi nehezen elbeszélhetővé a történetüket. Pintér Béla Titkaink című előadása pedig az ügynökkérdéssel foglalkozik, a nyolcvanas évek tipikus közegein és alakjain keresztül modellezi a Kádár kor társadalmi mechanizmusait.   

Az ember komédiája. Fotók: Bíró Márton
Az ember komédiája. Fotók: Bíró Márton
A TESZT programjának mozgás-, illetve táncszínházi vonala szintén izgalmas előadásokat kínált: Az ember komédiája Sziveri  János alakját idézi meg, Szabó Réka Apropója az élettörténet múlt- és jövőbeli dimenzióit sűríti az előadás jelenének – élet és halál tétjével bíró – fókuszába. A Nagy József által rendezett Wilhelm-dalok a világban való eltájékozódás két szélső pontját, a kis és a nagy, a kiemelt perspektívát, a bonyolult filozófiai meglátásokat és a sérült együgyűség tapasztalatait fonja egymásba. A kettő együttállása pedig – ahogyan a két részre osztott színpad eltérő történései is egymást gazdagítják – az emberi létezés költői viszonylagosítását eredményezi: a jelentéktelenség birodalmian gazdag érzését és mondatait. 

A TESZT, nevéhez, no meg szemléletmódjához híven most is tesztelt valami újat: három alkalommal Színházi Jammelt itt Kárpáti Péter és Sebők Bori vezetésével egy budapesti-újvidéki-temesvári vegyes színészcsapat. Hogy ki mit talál izgalmasnak az irányított improvizáció módszerére épülő színházi eseményekben, helyzet- és nézőfüggő – színházi szempontból azt különösen érdekes volt követni, miként reagálnak egymásra a módszer „mesterei” és a most először jammelő színészek. Az idei TESZT-en jó ötletnek bizonyult a különböző workshopok gondolata – Urbán András színművészetis hallgatókkal, Baczó Tünde és Táborosi Margaréta koreográfusok pedig egymással dolgoztak egy hétig, bemutatóval zárva a munkát –: a fesztivál láthatóan keresi a fejlődés útjait.
Szerző: Varga Anikó