A harmadik nagyjátékfilmjével jelentkező Diao Yinan (korábbiak: Outfit, 2003; Night Train, 2007) kurrens művét azért is ildomosabb vizualitása, pontosabban hangulati tartománya felől értékelni, mivel sztorija nem rejteget újdonságokat. A több évet, sokszor évtizedeket felölelő nyomozás ugyanúgy rémlik a Zodiákusból, mint az HBO patinás antológia-sorozatának (True Detective) első szezonjából, a jégen elkövetett gyilkosság a Gorkij Parkra hajazhat. A szenvedélytől, csaknem erotikától fűtött szüzsé Joe Eszterhas irományait, az Elemi ösztönt és a Jade-et idézheti, pláne, ha a mozik gyilkos fegyvereit erre a munkára alkalmazzuk (vagyis a jégvágó és az antik balta ezúttal egy jégkorcsolya élére módosul). Persze nem tudható, hogy Diao tudatosan hajtott-e fejet az említett filmek előtt – a nyolc éven át írt, aztán a harmadik szkriptváltozat után véglegesített krimi/ thriller/ noir óhatatlanul rímel rájuk, ugyanakkor a legnagyobb botorság volna ezek olcsó utánzataként elkönyvelni, mivel annál jóval több.

Míg az Outfit szatirikusan reflektált a hatalom kérdéskörére, a Night Train pedig a dokumentarista közelítéssel (HD-kamera bevetése) és a lírai hangütéssel (természet- és térmetaforák) játszva regélt el egy románcot, addig a Black Coal, Thin Ice pompás szerzői közönségfilmként hagy nyomot. Diaónak nem tiszte beállni a korábban művészeti tanácsadójaként ügyködő hatodik generációs, erősen társadalomkritikus Jia Zhangke mellé. Mozija nem a tavalyi A bűn érintése objektív, szociodrámai felhangjainak adós, ehelyett a szubjektumot részesíti előnyben, temérdek zsánertartozékkal él, de becsülettel, hovatovább nagy élvezettel, iszonyatos precizitással és műgonddal frissíti az összeset. 

Az első harminc perc csaknem álmosító, jellegtelennek ható bűnügyi betétje pusztán unalmas leckefelmondást ígér – ám onnantól, hogy Zhangot, a protagonistát, helyesebben antihőst (Liao Fan megérdemelt színészi Ezüst Medvéjével) alkoholista roncsként, pocakosan, hóban fekve látjuk viszont, lenyűgöző fabula születik. A Black Coal, Thin Ice azzal zsákol nagyot, hogy szemkápráztató, de a cselekménybe hibátlanul illeszkedő szimbólumrendszerrel bír. A hóban fetrengő, lecsúszott nyomozó snittje rendkívül beszédes felvétel, ez a kis beállítás pokoli sokat elárul a figura belső világáról, rongyolódottságáról, majd ugyanez lesz érvényes akkor is, amikor Zhang a bájos, törékeny mosodai alkalmazott, Zhizhen (Gwei Lun Mei remekel, olykor férfipartnerénél is jobb) után szegődik. Kettejük jégkorcsolyázása a sárgán izzó fényben maga a tökéletes érzékiség, a főszereplő előtt lassított felvételen suhanó lány képe zseniálisan ötvözi a krimiszálat a melodrámával, újfent átérezhető a zsarukarakter létállapota. Lírai realizmus borul virágba Dong Jingsong kamerája előtt: a nagybetűs Szinesztéziát adja ki valamennyi szín (piros, kék, sárga, sőt a fehér is), a már-már érzékfeletti birodalmakba kalauzoló szerelmi történet olyannyira nagy hatású, hogy jószerivel leiskolázza az ún. police procedural-vonulatot, a nyomozásra fókuszáló eseménysorozatot.

Tökéletes fúzió, óriási fegyvertény. A Black Coal, Thin Ice ideje zömében kitűnően bizonyítja, hogy a bűntényeket (a jelen esetben: levágott testrészek egy észak-kínai iparváros szénfeldolgozó gyárában) hatalmas mértékben befolyásolja, hogyan éli meg azt az, akit ráállítottak az ügyre, miképpen végzi dolgát a gyilkos, milyen minőségben formálja ez a benne résztvevő heroina napjait? A kulcs pedig a fantasztikus képi világ, a varázslatos Hangulat, az esszenciális Atmoszféra. Semmiképp nem öncélú, pőre vizuális truvájokat látni, ellenkezőleg: a festői, plasztikus snittek örökké csak a figurák belső kalandjait artikulálják, a melodrámán keresztül kifinomult ábrát kapunk arról, éppen hol időznek a szereplők. Nüánszokból felépülő, karaktervezérelt dráma ez, nem rohanó, cselekmény- vagy akcióorientált thriller. Lassú folyású, interakciókon nyugvó elbeszélés a száguldó ügyfelgöngyölítés helyett – ebből fakad az összes rejtély is. Azok pedig semmivel nem kevesebbek a drámaiságnál: a legfőbb gyanúsított sikátorbeli lefülelése óriási feszültséggel bír, ráadásul Zhang nyomozó mindig téves infókkal ütközik, ilyen rangban a film a vörös hering-effektus csodás szemléltetőpéldája. 

A Black Coal, Thin Ice akkor sem bőg le, amikor a rengeteg nyomot, kérdést egy enyhén perverz szerelmi háromszögbe ágyazza: a fődetektív bizonytalanságát ugyanis tovább mélyíti, hogy a nő, akit követ, nemcsak elesett vagy gyönyörű lamúr-fétistárgy, hanem sötét, manipulatív pókasszonyként is színre léphet, ahogy a sokáig szadista állatként pozicionált főkolompost egyszerre nézhetjük briliáns mesterelmének, illetőleg passzív, bábként rángatott áldozatnak is. Újabb kérdést vet fel: kik maradnak szeretők, kiket borít majd a feledés homálya? Nem kizárólag amerikai típusú noirként szerveződik a történet (itt jöhet képbe a külföldi recenziókban sorjázott Chandler és Cain-párhuzamok sokasága, például A postás mindig kétszer csenget destruktív Frank-Cora afférja), hanem valami újjá lényegül, speciálisan ázsiai szellemiségű, művészmozis beütésű, gyengéd, ámde veszteségeket ígérő sztoriként pályázhat a rétegpublikum rokonszenvére.

Diao a később előkerülő jelképekkel is csínján, mi több, mesterien bánik: Zhang és Zhizhen keserédes szerelmének olyan szimbólumok adnak nyomatékot, mint egy óriáskerék, egy távolban izzó neonfelirat, egy éjszakai klub enigmatikus neve, az autó hátsó ablakát beterítő vörösség, netán egy bálterem vagy egy éppen induló vonat. Külön érdekesség, hogy a rendező előző darabjában, a Night Trainben is centrális szereppel bírt a tömegközlekedési eszköz mint a figurák egymásra lelését, aztán szétválását aláhúzó metafora, ezúttal a vonat és a busz reflektálnak erre, de a bálterem, a több párt is mozgató tánc motívuma szintén visszatérő elem a kapcsolatok szakítószilárdságának nyomatékosításához. A Black Coal, Thin Ice-ban lüktető érzelmek pedig nemcsak a képiség útján, de az olyan triviális cselekvésekben is kifejezésre jutnak, mint a zsaru és a lány közötti, ösztönvezérelt, ruhatépős szex. 

Mégis, az abszolút lényeg összefoglalható a film eredeti, mandarin nyelvű címével: Nappali tűzijáték. Diao egyik hivatkozott interjúja szerint ugyanis ez nemcsak az angol keresztségben kapott címmel együtt érvényes, hanem önmagában is. Ha a nyugaton bevett fordítást nézzük, szerinte a fekete szén („black coal”) a testrészek helyére utal, míg a vékony jég („thin ice”) a tetthely – ezekkel szemben a mandarin cím fényes nappalra időzíti a tűzijátékokat, ilyenképpen tehát egyfajta gyönyörű látványt biztosító fantáziakép, menekülés a kegyetlen rögvaló, a szén és jég ridegsége elől. A film ugyanezt hangsúlyozza: végül a nyomozás és a szerelem is mind kaotikusabb terepekké válnak. Utolsó, epikus összeborulás nincs, csak kibogozhatatlan, örömmel, keserűséggel egyaránt járó melodrámai tónus marad. Sikeres problémamegoldás, eredményes bűnfelderítés helyett további kérdőjelek szaporodnak. Röviden: sosem választható külön a pozitív és a negatív, hiány és teljesség egymás társai egy szürke emocionális zónában. Egyszerre vonzó, egyszerre feszélyező. Olyanok, mint a tűzvirág: tűz, vagyis egy fenyegető jelenség formál szépséges alakot, ha akarjuk, virágot a levegőben. Csakúgy, mint a nappali tűzijáték. Rémisztő és nyugtató kiváló elegye.   

A noirban sorsszerűen, kíméletlen fatalizmussal ér véget a mese, a melodráma a heves érzelmek zsánerén túl a gyakorta be nem teljesült szerelem gyűjtőfogalma. A Black Coal, Thin Ice ezt a két síkot hozza közös nevezőre: fekete filmekbe illő, tündérmeseien gyönyörű operatőri teljesítménye, illetve a nézőt végig izgalomban tartó forgatókönyve a Takeshi Kitano által jegyzett Tűzvirágokhoz (szintén bűnfilm plusz könnyfacsaró) hasonlóan kavarja fel a szemlélőt.