Kritikánk címe rögtön némi pontosításra szorul. Nem kimondottan a tündérmese mély álomba szenderülő hősnője, Csipkerózsika viselkedik karcos-harcos feministaként a hollywoodi mesefilmben, inkább a sztori újraértelmezése tűnik kimondottan feministának – hercegestül, csókostul, tündérestül, átkostul. Kezdjük azzal, hogy egy laza Tom Stoppard-i gesztussal (lásd: Rosencrantz és Guildenstern halott) a mese egyik mellékszereplőjét tették meg főszereplőnek a filmben: a Csipkerózsika-történet központi alakja nem a szende 16 éves szűzlány, hanem a femme fatale Demóna lett (Angelina Jolie), vagyis a boszi, akit nem hívtak meg a keresztelőre.

Ő egyébként egy az egyben annak a figurának a földi mása, aki a Disney 1959-es animációjában (Csipkerózsika) is megjelenik – Angelina Jolie szarvakkal a fején, zöld kontaktlencsével a szemén, fekete lebernyegekben a megszólalásig hasonlít a rajzfilm bosszúálló démonjára; mi több, az a pár jelenet, amelyben az animációban szerephez jut, szinte mind átkerült a filmváltozatba is. Viszont – és ezért beszélhetünk újraértelmezésről és feminista áthallásról – a Demóna című film lényegében Demóna rehabilitációja, annak megvilágítása, miért is volt jogos, és érzelmileg teljesen motivált a bosszúja. Pontosabban az átka, amely szerint a rokka ejtette sebtől Csipkerózsika hosszú évekre kómába esik, és ebből csak egy herceg csókja ébresztheti fel. Ez volna a klasszikus Grimm vagy Charles Perrault-féle mese, amely gender studies szempontból nyilvánvalóan a hagyományos férfi-női szerepeket propagálja: szűzlány, nagy ő, monogámia, passzív női várakozás az aktív férfira, a szerelem mindent legyőz, stb.

A mi kis tapasztalatlan Demónánk egy időre szintén elkábul ettől a narratívától (nem tudván még, hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt), amikor is tündérország derűs, gondtalan szárnyas-szarvas lényeként belehabarodik a szomszédos, emberek lakta birodalom ifjába, Lipótba (Sharlto Copley). Kálváriája ezzel veszi kezdetét: hiába várja epekedve, hogy az ifjú ismét felbukkanjon, az kalandozik jobbra-balra, akár évekre is eltűnik, építgeti a karrierjét (szeretne a királyi udvarban előbbre jutni), ráadásul ezért mindenre hajlandó. Szó szerint mindenre: olyan gyomorforgató árulást követ el a szerelmes Demóna ellen, csak hogy bevágódjon a regnáló királynál (Kenneth Cranham), hogy ezek után még egy Kill Bill-féle ámokfutást is simán elnéznénk a porig alázott tündérnek. 

A CGI-effektekkel felturbózott és természetesen 3D-s mesefilm – amelyben Demóna háziállata, vagyis az animációban szintén megjelenő varjú is fontos szerephez jut Sam Riley alakításában; ahogyan a Csipkerózsikát az erdőben nevelő jó tündérek (Imelda Staunton, Lesley Manville, Juno Temple) alakját is a rajzfilmből emelték át –, azonban nem elégszik meg a rape and revenge-filmek feminizmusával. A girl power jegyében egyrészt továbblép, másrészt az egész Csipkerózsika-mítoszt hazavágja egy merész befejezéssel. 

Demóna azzal nem számol ugyanis, hogy a lassacskán öntudatra ébredő és felcseperedő Csipkerózsika (hivatalos nevén Auróra, vagyis Elle Fanning) ösztönösen vonzódik hozzá, tündérkeresztanyámnak szólítja, és folyton lelép az őt nevelő jó tündérektől, csak hogy együtt lóghasson menő góth mostohájával. Hiába szeretné utálni Demóna a lányt, lassacskán anya-lánya viszony kezd kialakulni közöttük, amit csak a beteljesülés előtt álló átok árnyékol be, vagyis a közelgő tizenhatodik szülinap, amikor is valahonnan majd előkerül az a bizonyos rokka. 

A hagyományos férfi-női szerepmodell a filmbeli csók újraértelmezésével kerül végleg zárójelbe, vigyázat, spoiler! – Demóna végig arra tanítja nevelt lányát, hogy nem létezik igaz szerelem, és ezt a felbukkanó Fülöp herceg (Brenton Thwaites) lényegében be is bizonyítja azzal, hogy a csókjától nem ébred fel Csipkerózsika. Felébred azonban attól a féltő és feltétlen szeretettől, amivel Demóna közelít a lányhoz. Tanulság: a füzetes regények és a szappanoperák kora lejárt, épp most készíti fel a Disney egy mesefilmen keresztül az életre és a szerelmi csalódásokra a gyerekeket. 

Az egyszerre éteri és ördögi Demóna alakját egyébként az őt megszemélyesítő Angelina Jolie-val sem nehéz azonosítani – nem véletlenül áll neki olyan jól ez a szerep. Nem csupán a féktelen, de végül megszelídülő tündérben ismerhetünk rá a színésznőre, de abban is, hogy lényegében egy „örökbefogadott” gyermeknek hála válik anyává (gondolok itt az első fiára, Maddox Jolie-Pittre). Épp ezért a Demóna sokkal több, mint egy egyszerű mesefilm. Egyrészt Jolie önazonos jutalomjátéka, vallomás az általa vallott értékekről (egy jelenetben a kis Auróra szerepében a lánya, Vivienne Jolie-Pitt is feltűnik), másrészt egy nem éppen árnyalt feminista deklaráció, amelyben a férfi vagy szennyláda (Lipót) vagy biodíszlet (ifjú herceg). Harmadrészt azonban, és ez volna a lényeg, a megbocsátás, a megbánás és a változó realitásokhoz való alkalmazkodás modern tanmeséje is. És mint ilyen, a maga módján nem elvesztegetett 97 perc.