A TÁP érdekes színházi képződmény, és mára már fontos is: a színház oldalvizén képződő energiákat felhasználva, a magától is kopni látszó fennköltségtől szabadulva színházi „vadhajtásokat” mutat meg a szaporodó híveknek és törzsnézőknek. Nem véletlen, hogy a rosszra, a blamára, az égésre különösen fogékonyak a TÁP-revük résztvevői: tudják – tudjuk -, hogy lehet jól is rossznak lenni.
 Ruszina Szabolcs és Kocsis Gergely |
Az sem véletlen, hogy a rossz megmutatására szinte kivétel nélkül csupa jók szerződnek – nem volt ez másképp most sem. A versenyzők közt ott volt a már említett Anger Zsolton kívül Keresztes Tamás, Vinnai András, Balla Eszter, Csányi Sándor, Kamarás Iván, Jordán Adél, Elek Ferenc, Dankó István, Adorjáni Bálint és még néhányan. A műsorvezetés hálás-hálátlan feladatát Kocsis Gergely és Ruszina Szabolcs látta el, a zsűri elnöke Hegedűs D. Géza volt, tagjai között ott ült sokak tanára, Karsai György is, aki most afféle utóvizsgát rendezett volt tanítványainak.
 Adorjáni Bálint |
A versenyszámok közt volt jó és rossz – a TÁP-tól nem idegen semmi, ami színház, és semmi, ami rossz. Az első körben csoportos feladat volt: egy tábortűz, egy este, Guantanamera, búcsúzkodás, párválasztás – mérsékelt ötlet, afféle bemelegítés; csikorogtak a kerekek, ismerkedtek a versenyzők, alapozott a közönség.
Az egyéni feladatok is vegyesek voltak: egy képzeletbeli állásinterjúra jelentkeztek különböző karakterek. Itt már volt néhány emlékezetes pillanat; Csányi Sándor („teniszedző, féllábú, de nem tud róla”) lökte a halandzsát a mikrofonba, majd lassan parányit elemelte egyik lábát a földtől, és a mikrofonállvánnyal együtt egyenes testtel végigvágódott a földön. Anger Zsolt („sofőr, hosszú vezetés után, frissen született ötösikrek apja, tökrészeg”) visszafogott gesztusokkal, leginkább méla és igyekvő arcot vágva imitálta a részeget, majd lassan kiemelte a mikrofont az állványból, és kihörpintette, mint egy poharat…
 A zsűri |
Ilyenkor volt ováció, tapsvihar – erre lettünk biztatva a műsorvezetők által, no meg arra, hogy fújoljunk, ha hosszú a jelenet, vagy ha nem tetszik; utóbbit ritkán tettük, kevesebbszer, mint ahányszor okunk lett volna rá. A közönségből mintha még hiányozna a TÁP-ban természetes természetesség – nekünk is tanulni kéne a normális színházi reflexeket. De igyekeztünk, azért.
Rossz volt az a feladat, melyben „a szereplők rosszul érzik magukat, de szeretnék jól érezni magukat”. Jó volt Elek Ferenc némajelenete: a kisebbségi komplexusban szenvedő pszichológus. Rossz volt a házibuli imitáció, ahol először „méreg van a pezsgőben, aztán méreg van a kaszinótojásban, aztán a két méreg semlegesíti egymást, aztán méreg van a levegőben is, de csak a nőkre hat…”
Jó volt a tőzsde-jelenet – bár hosszú. Jó volt benne a krach, a tűzvész, meg a majmok. A legjobb majmot Csányi Sándor adta – mit kell ehhez kúszni-mászni?!
 Kamarás Iván |
Aztán villámfeladatok jöttek, ezek megoldása is nagyon „szórt” – de ekkorra már mi is belejöttünk abba, hogy nem minden a röhögés, illetve röhögni nemcsak a jón, hanem a rosszon is lehet, sőt kell; illetve hogy a lényeg nem is ez. Hanem az, hogy olyan pillanatokat láttunk, amelyek rendesen sosem kerülnek a közönség elé: a születés, az ötlet születésének pillanatát. In statu nascendi, mondhatni, már ha volt ötlet, és volt pillanat, akkor volt neki születése…
Máthé Zsolt eljátszotta, hogy ő a trójai faló, Balla Eszter eljátszotta, hogy tökéletes – pontosabban kikérte magának, hogy el kéne játszania… Dankó véletlenül megnyomta a világvége gombot, Keresztest megdobták fruttival, Jordán Adél volt „az utolsó csepp a pohárban”, Horváth Ákos megváltotta a világot és sikerült neki.
 Hegedűs D. Géza és Vajdai Vilmos. Szkárossy Zsuzsa felvételei |
Volt egy felívelés a végére – a tehetséges produkcióknak mintegy magától összejön az ilyesmi. Volt eredményhirdetés, aztán még a zsűrielnöknek is jutott némi színházi rögtönzés – és mire kijöttünk, mi, a közönség, többünknek az is eszébe jutott: tanultunk kicsi színházat, a nagy röhögés közepette.
Kapcsolódó cikkünk:
POSZT 2008