Beszélgetés Boross Martinnal
2014.05.28.

A tavaly először meghirdetett Titánium Színházi Szemle egyik nyertes pályázata Boross Martin rendezése, a Felülről az ibolyát. Milyen lehetőségei vannak ma Magyarországon a fiatal, tehetséges alkotóknak? Erről is kérdeztük az előadás rendezőjét. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Úgy tűnik, a szereplők saját listáiból született meg az előadás történetmagja. Közösen írtátok a forgatókönyvet?

Boross Martin: A projekt, a szöveg csapatmunka. Több mint harminc vágyunkból szűkítettük. A bemutatót megelőző két hétben véglegesítettük a szöveget, választottuk ki azt a hat vágyat, amelyre az előadás épül. Volt egy kezdeti forgatókönyv, amelyet inspirációként használtunk. A kreatív stáb tagjai, Schnábel Zita, Téri Gáspár és a szereplők, Vadas Zsófi Tamara és Vass Imre hozták az ötleteiket. Végül ezekből írtam, szerkesztettem meg az előadást.

R: Tamara meg szeretné tapasztalni, milyen férfinak lenni. Imre többek között a nagyapja múltját szeretné megélni. Mi minden sejlik fel a vágyak mögött?

Boross Martin
Boross Martin
BM: Vágyak, amelyeket nem „mielőtt meghalok”, hanem életünkben szeretnénk megvalósítani. Vágyak, amelyek különböző alaptípusokat jelenítenek meg.

R: A „felülről az ibolya” a jól megélt életet jelenti? Azt, hogyan lehet hasznosan, teljességében kitölteni az életet?

BM: Ezt is. Meg a vágyak visszásságát is. Ezek a vágytípusok magukban hordozzák azt is, hogy legyek más, mint amilyen vagyok, hogy belebújva egy másik ember bőrébe élhessem az életét. Felveti azt, hogy mennyire vagyok elégedett a saját életemmel. Az előadás egyik fő szála ez. Vágyaink egy másik, egy kalandosabb vagy biztonságosabb életre. A másik bőrében jobban visszatükröződik saját életünk.

R: Egyetemista korod óta több társulatban, formációban dolgoztál. Függetlenként tapasztaltad ennek a létnek számos bizonytalanságát. Rendezéseid arról szólnak, hogy a létező tér meddig tágítható. Ezek most is bekerültek az előadásba?

BM: Az eddigiek ívében a mostani egy klasszikus, frontális előadás. Nagyon személyes, erősen kifele forduló játék- és beszédstílust használunk. Szinte észrevétlenek a koreografált, ritmizált effektekbe való átlépések. Hagyományos a keret, de erős hangsúlyt kap, hogy az előadás ott és akkor készül.

R: Korábbi előadásaidban, a Harminchatokban és a Promenádban fontos szerepet kapott a tér. A Rumbach utcai zsinagóga vagy a busz adta az előadás színterét. Tavaly néhány hónapot Berlinben töltöttél. Hatott a mostani előadásra az ott szerzett tapasztalat?

BM: A kinti élmények közül a Gob Squad nevű formáció nagy hatással volt rám. Több darabjukat láttam. Bár frontálisak az előadásaik, szemtelenül mossák el a személyes és a magánszféra közötti határokat. Miközben néztem őket, olyan érzésem volt, mintha régi jó ismerőseimet látnám a színpadon, akik egy este alatt pörgetik végig az egész életüket. Ilyen típusú előadásokat itthon nem nagyon láttam. De ez a gondolkodásmód a Felülről az ibolyát előadásban is ott van.


R: Ezek hiánya a színházcsinálókon vagy a közönség befogadásán múlik?

BM: Oda-vissza ható folyamat. Úgy gondolom, a közönség azt fogyasztja, ami a kínálat. Hogy éppen melyik társulatokra vevők, az azon múlik, hogy az alkotók mennyire tudnak közügyeket színpadra vinni. Az én értelmezésemben ez nem politikai vagy társadalmi közügy. Sokkal inkább az alkotók érzékenysége, hogy ráéreznek-e a közönség igényére.

R: Milyen közügyek izgatnak?

BM: Ami nézőként is izgat. Olyan előadások, ahol a néző tudomásul van véve. Ahol a néző olyan élmény részese, ami nélküle nem működik. Van, amikor csak passzív szerepet szánunk nekik, olykor speciális perspektívákat kínálunk számukra. Vagy olyan tapasztalatot viszünk színpadra, amiben sokuknak van közös élménye.

R: Ezek az előadások a nézők és a köztetek lévő határokat kívánják összemosni, eltolni?

BM: Ez az együttlét minden előadásban máshogy működik. A Harminchatokban egy játéktér van. A szereplők csak hangosabb tagjai a közösségnek. A nézők a történet szerinti közösséget alakítják. A Promenád című előadás egyfelől nagyon intim, egyszemélyes, hiszen mindenki saját fejhallgatót kap a buszos előadáson. A busz maga a közösség tere is. Az utca valósága és a színházi eszközök együtt hatnak.

R: Az egyetem elvégzése után Goda Gábor Artus Társulatában dolgoztál. Mennyit viszel ebből tovább a saját munkáidban?

BM: Azért kerültem oda, mert fogékony voltam a testet-akciót-képet együtt használó színházra. Nem történeteket mesélnek el. Olyan nem-szövegalapú előadások, ahol fontos szerepe van a képnek, a képzőművészeti látásmódnak. Fontos tanulási folyamat volt. Nem csak színház-esztétikai értelemben hatott rám. Munkamorált, látásmódot adott. Hogy tisztább, egyértelmű, valóságos képeket hozzak létre. Azt, hogyan lehet nagyon letisztult formában megmutatni mindazt, ami releváns. 

R: Ezek az előadások feszegetik a színházi kánon kereteit? Létezik egyáltalán kánon?

BM: Számomra kánon az, ami nemzetközi terepen is mérvadó előadást tud létrehozni. Az egyik legfontosabb fokmérő. Vannak provinciálisabban, zártabban gondolkodó emberek. Nekik mást, csak hazait jelent a kánon. Én nem hozzájuk tartozom. 

R: Többször vettél részt nemzetközi kurzusokon. Születtek ebből együttműködések?

BM: A Fira Tarrega Catalana Fesztivál, amely egy közterületre, szabadtéri művészetre és előadásokra fókuszáló fesztivál most egy emigránsokkal közösen létrehozandó előadás elkészítésére kért fel. A több mint húsz éve Amszterdamban élő Ardai Petra nagy hatással volt rám. A vele tervezett közös munka a hetero- és homoszexuálisok kapcsán beszél a létező sztereotípiákról. Az előadás azt mutatja meg, milyen lenne egy olyan világban élni, ahol mindent transzformálni kell saját magunkban ahhoz, hogy létezni tudjunk abban a világban.

Boross Martin a Promenád című előadásban
Boross Martin a Promenád című előadásban
R: Több fiatal rendező, színész, megelégelve az itthoni szűk mozgásteret, ment el külföldi társulatokhoz dolgozni. Milyen lehetőséget kínál a hazai független szcéna? Felmerült, hogy külföldön dolgozz?

BM: Itthon nem tiszta a finanszírozási rendszer. Ebben nagyon nehéz a működés, a fennmaradás. De csak részben ok ez. Számomra nagyon fontos a mobilitás. Hogy megtaláljam azokat, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak a színházról és ezt ne geográfiai tényezők határozzák meg. 

R: Mi a különbség a hazai és a nemzetközi független társulatok között? Ott is „kiszorulnak” a hozzátok hasonlóan gondolkodók és ők alkotják a függetleneket?

BM: Itthon a kőszínház ellenében különböztetik meg a függetleneket, leegyszerűsítve mindazt, amit valójában takar a fogalom. Külföldön sokszor nem is értik, mit jelent ez a polémia. Ott nincsenek állandó társulatok és épületek. Produkciós házak vannak, amit jó és mobilis rendszernek gondolok. Gyorsabban tud reagálni. Nyugat-Európában a Trafóhoz hasonló elven működő színházak vannak többségében: befogadó színházak, amelyek olykor produkciós feladatokat is ellátnak. 

R: Számodra mit jelent a független színház?

BM: Legfőképpen azt, hogy a téma, az anyag legyen az első. Hogy megtaláljuk hozzá a produkciós partnereket és alkotó munkatársakat. Ez egy több lábon álló struktúrát feltételez.

R: Így működik a Rácz Anikóval létrehozott Stereo Akt?

BM: Az a vonzó benne, hogy nem kell fenntartani társulatot. Belátható a működése, hiszen addig nyújtózkodunk, ameddig a takaró ér. Nem kell azon gyötrődni, hogyan foglalkoztassuk a társulat minden tagját. Az egyes előadásokhoz kapcsolódik minden és mindenki. Projekttől függően formálható.

R: Az elmúlt évek tendenciája, hogy az egyetem után akár a teljes osztály független terepen marad. Nincs más lehetőség, vagy ez szabadabb alkotást enged meg?

BM: Sokkal nagyobb kényszer olyan színházhoz elszerződni, ahol bár adott a biztonság, azt kapod, amit rád osztanak. A függetlenség választása ízlésből, személyiségből, gondolkodásból fakad. Szabadságot ad, ahol érvényesíteni tudom az elképzeléseimet. A függetlenség részének tartom azt - az önmagunkkal szemben támasztott feladatot is -, hogy megmagyarázzuk, mit és miért szeretnénk csinálni. 

R: Kerényi Imre a napokban a dramaturgok és rendezők hipnózisáról beszélt. Mit gondolsz erről?

BM: Felnőttként kellene kezelni az embereket. A politika, a hatalom ne gondolja magáról, hogy el tudja dönteni, kinek mi a jó. Az számítson, ki mit tesz le az asztalra. A Kerényi által kritizált egyetem egykori diákja, Mundruczó Kornél éppen most kapott fődíjat Cannes-ban. Sok innen kikerült embert tartanak számon nemzetközileg is.

R: Egy ilyen kulturális közegben hogyan reflektálsz a körülötted zajló „közügyekre”? 

BM: A témaválasztást ne ez határozza meg elsősorban. Amivel foglalkozni akarok, az sokszor összefügg azzal, amire én is mások is érzékenyek vagyunk. A minket körülvevő dolgokra. Amikor helyszín-specifikus munkát készítek, mindenképpen arról szól, amivel naponta találkozunk, amiről gondolkodunk. Arról, ahogyan gondolkodom a közvetlen környezetemről. A Harminchatok a zsarnokságról, az elnyomottak felelősségéről beszél. A félelem hiánya megengedi, hogy mindenről, a tabukról is beszéljünk. A színháznak van egy olyan ereje, hogy sok ember ugyanabban a pillanatban ugyanazt éli át. A gyávaságot üldöző gondolatoknak is muszáj, hogy fóruma legyen.
Szerző: Marton Éva