Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„AZ AKTIVISTÁINKBÓL KELLENE KIÁLLÍTANI AZ ÁRNYÉKKORMÁNYT”

Beszélgetés Boross Martinnal
2023. dec. 29.
A változás szállodájától a remény panziójáig: a STEREO AKT vezetőjével, Boross Martinnal az aktivizmus fontosságáról, a civilekkel végzett munkáról, meg persze a kiégésről is beszélgettünk. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Martin, harmincöt éves leszel idén. Észleled már magadon a kiégés jeleit?

Boross Martin: Damoklész kardjaként lebeg felettem… Viccen kívül: mondtam már a kollégáknak, hogy közel állok hozzá, de nem hiszik el. Az aktivitás ugyanis évről évre nő, miközben naiv és őrült módon a remény sem csökken. Ez nem azt jelenti, hogy vak optimizmusban élek, hanem azt, hogy folyamatosan árral szemben úszunk: aki már kiégett, az nem tudja ezt őszinte és mély hittel csinálni. Nehezek a külső körülmények, de nem vagyok az állandó panaszkodás híve, ahogy a meglévő állapot elfogadásáé sem. A STEREO AKT tíz éve alatt megpróbáltunk új modelleket létrehozni, ami igaz egy próbafolyamat felépítésére, egy előadás formanyelvére vagy a témaválasztásra. Apróságok, de együtt kialakítanak egy struktúrát, ami nekünk és a nézőinknek hivatkozási pont.

borossmartin
Boross Martin

R: A Remény Panzió fikciós kerete szerint a színészeid feladják a hivatásukat, helyette panziót nyitnak az aktivistáknak. Neked van B terved? Vagy ezen majd akkor gondolkodsz, amikor odaérsz ahhoz a hídhoz?

BM: Ó, már rengetegszer odaértünk. Nehéz kérdés, mivel én ezt elodáztam kicsit a sok nemzetközi munkával. Az utóbbi öt év (mínusz a pandémia) közel felét külföldön töltöttem, miközben itthon is fixen megszületett az évi legalább egy bemutató. Mobilisak vagyunk, nemzetközi szinten is fenntartható projekteket készítünk, közben pedig rengeteg impulzus ér külföldön: lehet fejlődni, tanulni, idegen kultúrákkal ismerkedni. Ha ez az elem kikerülne a rendszerből, fel kellene tennem a kérdést: akarom-e Magyarországon folytatni? És itt már nem lehet megkerülni a felelősséget; ha elköltözöm az országból, az a csapat végét is jelentené. A feleségem amerikai szabadúszó művész, aki szintén sokfelé dolgozik, így napi szinten előkerül, hogy merre érdemes keresgélni. A Remény Panzió a ’hard exit’-ről szól, arról, hogy mi történik, ha valaki a színház helyett radikálisan másba fog. A ’soft exit’ az, amit évek óta csinálok: több lábon állok, szoros nemzetközi kapcsolatok kialakításán dolgozom.

R: Az egyik jelenetben a civil szereplők értékmegőrzőbe raknak számukra fontos tárgyakat. Te mit tennél be? 

hotelofchange1
Jelenetek a Hotel of Change című előadásból

BM: Azt kértük tőlük, hogy egy tipikus dolgot tegyenek be, amivel sokat dolgoznak, vagy ami erősen jelképes. Azt hiszem, én egy asztalt választanék. Minden érdemi gondolat valamilyen beszélgetésből, figyelemből, személyes találkozásból indul, ami előre lendíti a dolgokat. A találkozás kulcsszó: olyan sorsokkal, történetekkel, emberekkel találkozunk a színházban, amire a valóságban nem lenne lehetőségünk. Körbeüljük az asztalt, hogy összehozzunk egy randevút, aminek a során dogmák és előítéletek végre megváltozhatnak.

R: Nemrég a valóságban is lett saját asztalod: az Illés utcában megnyílt a STEREO Művház. Biztos, hogy ez a legjobb időpont erre? 

BM: Vagy a legjobb, vagy a legrosszabb időpont: megment minket vagy csődbe visz, kiderül. Ilyen pillanatokban az előremenekülés az egyetlen valid válasz, és vannak lehetőségek, amiket nem lehet kihagyni. Amikor jelentkeztünk a kedvezményes helyiségbérleti pályázatra, még nem szűnt meg a kata, nem volt rezsiharc, sem infláció vagy energiaválság. Szóval nem racionális a döntés, mégis kézzelfogható lendületet ad, hogy tart valahová a STEREO AKT, mert van egy fizikai helyünk. Pusztán a hely másfajta felelősséget jelent, ugyanakkor más láthatóságot is ad. Eddig is kötődtünk a VIII. kerülethez, most erősebb a lokális fókusz. A teret nem sajátítjuk ki: megosztjuk alkalmi és állandó társbérlőkkel.

R: A tavaly ősszel Tübingenben bemutatott Hotel of Change Budapesten Remény Panzióként nyílik újra. Az eredeti cím nekem nyugati, aktivista megközelítést sugallt, most meg jön valami, ami kicsit savanyú, kicsit sárga, de a miénk? 

hotelofchange2

BM: Németországban az aktivizmus, ha nem is elvárt, de jutalmazott, evidens viselkedés a civil társadalomban. Ahol az emberek közösségileg aktívak, más szintről indul a beszélgetés már a tájékozottságot illetően is, mivel az élet része az önkénteskedés, a politikai viták, az egymás megértése nem megsemmisítő, hanem érvelő konfliktusok révén. Magyarországon ma kevés dolog tud hitet adni, de a közösség az egyik: ha olyanokkal találkozol, akik hisznek a saját ügyükben, másokat maguk mellé állítanak és eredményeket érnek el, az felvillanyozó. A mi hat aktivistánkból kellene felállnia az árnyékkormánynak: kivételes szakértelemmel és profizmussal, rendkívüli alázattal végzik a munkájukat. Ez reményt ad nekem, a munkatársaimnak, és a nézőknek is.

R: Hogyan viszonyul egymáshoz a német és a magyar előadás? 

BM: Tübingenben univerzálisabb szinten volt szó ügyekről, szóba kerültek a menekültek, a háborúellenesség, az LMBTQ-jogok, a feminizmus, illetve nagyon nagy hangsúllyal a klímakérdés és a környezeti fenntarthatóság. Fontos volt, hogy angolul adtuk elő, nemzetközi közönségnek szólt, ami ebben a komoly egyetemi városban meg is találta a nézőit. Budapesten valamelyest változnak a témák, fókuszba kerül például az oktatás vagy a lakhatási válság, a roma jogok is. A magyar nézők ezeket sokkal inkább magukénak fogják érezni, mivel sok-sok olyan referenciapont lesz, ami közös tudásra, élményekre és történelemre hagyatkozik. A közös múltunk elemei jelentik a közös jövőnk alapjait. A tét nőtt Tübingenhez képest, részben nyilván azért, mert én is ide tartozom.

R: Tübingenben hirdetés útján kerestetek szereplőket, így formálódtak az előadás irányai. Magyarországon témákat kerestetek vagy embereket?

BM: Mindkét helyen nyílt felhívással indítottunk, de voltak közvetlen megkeresések is. Inkább irányokat fogalmaztunk meg, és így sok izgalmas találkozás jött létre, ahogy anno a Kiváló dolgozók esetében is. Budapesten az oktatás területéről például sokan jelentkeztek, érdekes perspektíva lett volna, ha egy diák is megszólal. Végül a mozgalom szimbólumát, Törley Katát választottuk, aki amellett, hogy nap mint nap a bőrét viszi vásárra, a profi aktivizmust is képviseli, amikor a szereplésen túl a szervezésből is kiveszi a részét. Az, hogy kirúgták, a magánéletére is hatással volt, és el kellett fogadnia ezt a már-már politikusi szerepkört. Fontos felismerés volt, hogy a szereplőink szerint a „területeik” nem izoláltak: mindenki több fronton érintett. A Remény Panzió nem szakmai fórum, hanem személyes történetek gyűjtőhelye: az érdekelt, hogy kik állnak a fontos ügyek mögött, és mik azok a traumák, sikerek, kudarcok, amik miatt és amik ellenére tovább csinálják. Ez így, együtt kiad egy mintázatot.

hotelofchange3

R: Milyen rendezői technikáid vannak arra, hogy meggyőzd a civileket, hogy egészen intim történeteket is elmeséljenek az életükből? A tübingeni előadás erős pillanata volt, amikor a gyógyszerész elmondott valamit, amiért bevonhatják az engedélyét.

BM: Igen, de ne feledd, hogy ez „csak” színház, ami védi a szereplőket, miközben a nézők pontosan tudják, hogy igaz, ami elhangzik. Nem áll mindez távol a színészekkel végzett munkától: ott is a játszók saját idegállapotát, érzelmeit, gesztusait, tekinteteit, reakcióit viszem színpadra. Aztán szerkesztjük őket, felerősítjük vagy lehalkítjuk némelyiket, megtaláljuk a jó sorrendet és így tovább. A jó színész önmaga marad egy mesterséges helyzetben is, és ez az elvárás az aktivisták felé. Ők elmesélnek nekünk valamit egy improvizáció során, mi leírjuk, szerkesztjük, átbeszéljük velük, ők hozzáírnak vagy elvesznek belőle, ez így megy sok körön keresztül. Tudni kell, hogy kinél mi működik igazán: van, aki egy szófordulatot vagy motívumot rögzít, és abból bontja ki a történetét a színpadon, más nagyon tudja, hogy mit akar elmondani, és ugyanazt mindig teljesen máshogy meséli el. A végső cél, hogy színházilag releváns legyen, amit csinálnak, és megmutassák, amiben ők a legjobbak. Ez pedig a színpadon sűrűbb valóságot eredményez, mint a hétköznapokban.

R: A szociális érzékenységre nevelő előadások régi baja, hogy mindig ugyanaz a háromszáz ember nézi meg őket a Trafóban. Bólogatunk, hazamegyünk, nem történik semmi.

BM: Egy előadás sokféleképpen tud ennél több lenni. Tudja firtatni a felelősségünket a közösségen belül, hogy például mindent megteszünk-e azért, hogy egy jobb világban éljünk? Észreveszünk-e magunk körül bizonyos mintázatokat, vagy elmegyünk mellettük? Az azonos véleménybuborékba tartozó emberek gyakran gyökeresen mást gondolnak a dolgok okáról, előzményeiről, megoldási módjáról. Sokan küzdünk, akár tudat alatt is, előítéletekkel, és a színház lehetőséget ad a szembenézésre. Itt olyan személyes történeteket hallasz, amiket a híreket olvasva nem fogsz átélni. A közösségi élmény is hozzáad: sok olyasmi elhangzik, ami túl van a komfortzónán, és amikor ezeket közösen megélik az emberek, az megadhatja annak a biztonságérzetét, hogy felismerjem: nem vagyok egyedül. Ráadásul az előadás végén odamehetsz a szereplőkhöz, kérdezheted őket, beszélgethetsz velük – Németországban a legfelemelőbb pillanatok ekkor születtek. Az érzelmi bevonódáson túl a közösségi hatás is releváns faktor, a nézők új kérdésekkel, gazdagabb és reflektáltabb szókészlettel felvértezve távoznak, vagyis lehet politikai hatása is az előadásnak.

R: Nem tudom bizonyítani, de az a benyomásom, hogy ma könnyebb egy színészt egy ilyen típusú, tőle is egészen mást követelő munkába behívni, mint, mondjuk, tíz éve. 

hotelofchange4
A képek forrása: Trafó

BM: Évekbe telik összeállítani egy olyan csapatot, ahol jól működnek ezek a dinamikák, a játszók érzik a különböző műfajokat, szakmailag felkészültek, előadóként jók, és nem csupán komfortosan, hanem proaktívan vesznek részt a folyamatban. A valahai Színművészeti Egyetemen a drámainstruktor szak komoly nyitást jelentett a színház alkalmazott aspektusainak megismerése és megismertetése felé. A színészeink sokszor maguk is rendezők, saját projekteket vezető alkotók, akiktől nem áll távol a devising módszer, ez pedig érettséget és önállóságot hoz a próbafolyamatba. Biztosan sokan szívesen vesznek részt egy ilyen munkában, de nem mindenki tud ennyire hasznosan és önazonosan dolgozni, mint a mi színészeink. Azt nem lehet eljátszani, hogy odafigyelek a másikra, például egy civil résztvevőre: ahhoz tényleg kíváncsinak kell lenni.

R: A Remény Panzió olyan, mint egy naplóbejegyzés: panoráma 2023 Magyarországáról. Öt év múlva talán érvényét veszíti az előadás, hiszen egy sokkal boldogabb országban fogunk élni, ahol senkinek sem lesz oka panaszra.

BM: Van bennem némi félelem, hogy nem ez fog történni… Abban igazad van, hogy nem az örökkévalóságnak szól az előadás: tényleg a ma emberéhez beszél, amikor nagyon erős korlenyomatot fogalmaz meg. Közhangulatról és a sokunkat érintő legégetőbb problémákról. Az aktivizmus mindig valami megváltoztatására irányuló kísérlet, ebben pedig hasonlít egy tüntetéssorozatra vagy a polgári engedetlenségre: addig van rá szükség, amíg nem változik a status quo. És mégis mindennek a mélyén vannak univerzális emberi értékek és vágyak. Bár az ügyek cserélődnek, de az, hogy legyünk szolidárisak, hogy a többségi társadalom tagjaként forduljunk a kisebbségek felé, hogy ne hunyjunk szemet az igazságtalanságok fölött, hogy az érintetteket vonjuk be a róluk szóló döntési folyamatokba, hogy ne hagyjuk, hogy elnyomjanak minket – mindez nem változik, függetlenül kortól, helyszíntől, rendszertől.

Az előadás adatlapja a Jurányi Ház honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek