A Nemzeti Színház vezetője rendszeresen nehezményezi, hogy míg a világban megszámlálhatatlan, de még a környező országokban is seregnyi nemzetközi fesztivált tartanak, nálunk egyet sem. Ha megengedőbben fogalmaz, akkor megemlíti, hogy réges-régen – pontosan 1993-ban és 2000-ben! – az Európai Színházi Unió két találkozójának a Katona József Színház adott otthont, valamint a Budapesti Tavaszi, illetve Őszi Fesztivál keretében is fel-fellépett néhány külföldi színház, de mindez nem feledteti egy rendszeresen megtartott, állandó találkozó hiányát. Ennek az áldatlan állapotnak azonban vége, az ő igazgatása alatt végre lesz az országnak rangos seregszemléje. Az első megvolt.

A számok grandiózusak: tizenkét játéknap, tizenhárom ország tizenhét társulata (beleértve a debreceni Csokonai és a pesti Nemzeti Színházat is), húsz előadás (ebből négy hazai), több mint hatszáz résztvevő, hatezernél több néző – tudható meg a MITEM hivatalos értékeléséből. S az előadásfolyamot gazdag szakmai program kísérte, amelynek keretében kiállításokra, kerekasztal-beszélgetésekre, rendezők bemutatására, a Piccolo Teatro múltjának és jelenének vagy a román színjátszás és a világszínház kapcsolatának ismertetésére, színészhallgatóknak szóló mesterkurzusra került sor, s csaknem egy egész napot szenteltek a fesztivál egyik díszvendégének, Anatolij Vasziljevnek.

De milyen volt maga a fesztivál, milyenek az előadások, mi derül ki a válogatók szempontjairól s a tervezett rendezvény(sorozat) koncepciójáról? A válogató (Király Nina) nyilatkozata szerint eredetileg a környező országok nemzeti színházait akarták meghívni, de rájöttek, hogy egyrészt ilyen típusú találkozó már van, másrészt önmagában a nemzeti jelző nem teszi eredetivé, érdekessé, művészileg és gondolatilag fontossá e teátrumokat, tehát más válogatási elvet kellett találniuk. Kézenfekvőnek látszott, hogy az igazgató és a válogató színházi kötődései alapján a kortárs orosz színház és annak a szovjet utódállamok színjátszására tett hatása kerüljön a találkozó középpontjába. Ennek megfelelően öt oroszországi és négy utódállami (lett, litván, grúz, moldáviai) előadás alkotta a program gerincét. 

A produkciók több mint fele klasszikus (Gogol, Turgenyev, Dosztojevszkij, Csehov, Shakespeare, Molière, Caragiale) vagy annak tekinthető (Caroll, Beckett) szerző művének újraértelmezése volt, közülük a legeredetibbnek az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház Sirályát tartom. A szlovén Tomi Janežič a több mint hatórás, a közönséget igencsak megosztó előadásában minden felvonást más szempontból közelít meg, maga is részt vesz a fiktív próbafolyamatot is érzékeltető, a színpadi pillanatokat lelassító és a nézői látószögeket variáló produkcióban, amely hatásában és problémakezelésében leginkább Vidnyánszky radikálisan átértelmezett Három nővérével hozható rokonságba.

Az újraolvasás azonban többnyire egy-két olyan hatásos, esetleg meghökkentő rendezői-szcenikai ötletre korlátozódik, amely elegendő ahhoz, hogy a produktum nyelvtől függetlenül sikeres legyen a nemzetközi fesztivál-piacon. Ennek legjellemzőbb példája a tizenhét éve bemutatott litván Álarcosbál, amelyet a nagynevű Rimas Tuminas rendezett. Az alapvetően konzervatív színészi alakításokat felvonultató produkció az állandóan hulló hó és az abból egyre nagyobbra hengergetett hógolyó első pillanatokban lenyűgöző látványára épül, ám ez az idő előre haladtával egyre kevesebb jelentést hordoz. 

A darab a grúz Macbethnél és a bolgár Don Juannál is csupán a rendezői önmegvalósítás apropójának tűnt. Az előbbinél David Doiasvili a boszorkányokat és az intelligens lámpákat tette meg főszereplőkké. Az azonos uniformis meg a figurasokszorozás egyneműsítette és elszürkítette a karaktereket, egyedül a Lady Macbethet játszó Buba Gogorishvili nyújtott kiemelkedő alakítást. A produkció hatásos, szép vagy érdekes képek sorozata (egymásra helyezett falócákon libikókázik Macbeth és felesége, a végső képben a két főszereplő egy ferdén belógatott platón fekve búcsúzik a világtól, ellenfényes, árnyjátékos, vetítéses epizódok), de a dráma lényegét a külsőségek elfedik.

Alexander Morfovot, a szófiai előadás Bulgáriában és Oroszországban egyaránt dolgozó rendezőjét is jobban érdekelte az erős képek megkomponálása, mint a Molière-mű filozófiai mélységének kibontása. Az első rész bohókás jelenetekből álló komédia, amelyben megállás nélkül forog a falusi idill helyszínéül szolgáló, felvirágozott híd, suhannak a fehér szoknyák és gátlástalanul udvarol Don Juan. A második részben a hangvétel elkomorul, az alulvilágított színpadot absztrakt fák töltik be, a főhős kegyetlen gengszterré válik, s végül nem a megölt kormányzó szobrával ül asztalhoz, hanem egy hulla mellé fekszik. Az előadás első felét lezáró és a produkció emblémájává váló kép pontosan jelzi a rendezés lényegét: Don Juan és Sganarelle a színpad közepén álló keretes kerékpár pedálját taposva indul újabb kalandra, s mögöttük a többiek által hosszú fémpálcákon mozgatott galambok kísérik útjukat. Itt szó sincs a lehetőségek határának feszegetéséről, az Istennel folytatott párbeszédről, lelkiismereti tragédiáról. 

        

Különösen nagy várakozás előzte meg a szentpétervári Tovsztonogov Színház Alice-adaptációját, amit az egyik legnevesebb orosz rendező, Andrej Mogucsij vitt színre, a Tarkovszkij Stalkerjéből is ismert kitűnő színésznővel, Alisza Frejndlihhel a címszerepben. Ez nem Lewis Caroll művének gyerekeknek szóló verziója, hanem a regény szürrealizmusának kiterjesztése. Ennek megfelelően Alice nem kislány, hanem meglett korú asszony, aki furcsa házban bolyong, még furcsább lényekkel találkozik – legalábbis az első részben. Aztán közel egy órás szünet után a nézők is felülnek a díszletházba, s a közöttük helyet foglaló színészek sztorizni kezdenek egy habókos öregasszonyról, akivel egy házban laknak, akivel rendszeresen találkoznak az utcán, azaz Alice-szel. Tehát ez alkalommal is két teljesen más hangulatú, struktúrájú és tartalmú rész áll szemben egymással, ám ez az ellenpontozás nem konkludál sehová sem. Mindenestre ezúttal a káprázatos színészi jelenlétnek köszönhetően maradandó élménnyel gazdagodhat a néző.

Mint ahogy a színészi teljesítmények miatt marad emlékezetes az Oslói Nemzeti Színház Minél gyorsabban megyek, annál kisebb vagyok című produkciója is, hiszen Kjersti Annesdatter Skomsvold darabjának főszerepében Anne Marit Jakobsen eszköztelen játékával megrendítő alakítást nyújtott, vagy a bukaresti Nemzeti Színház Caragiale-adaptációja (Két sorsjegy): Alexandru Dabija lendületes rendezésében és Helmut Stürmer Kafka-víziót idéző díszletében egy fiatal társulat mutatott be pontosan kivitelezett, bravúros együttes-játékot.           

Összefoglalómban nem tudok kitérni valamennyi, általam látott előadásra, de e tizenhárom (tíz külföldi, három hazai) alapján is megkockáztatom azt a következtetést, hogy az első MITEM szolid színvonalú, a nemzetközi fesztivál-trendekhez igazodó találkozónak mondható. 

A mérsékelt intenzitású beharangozás is oka lehetett annak, hogy a fesztivál viszonylag szűk kört tudott megszólítani. Az érthető, hogy a zömmel orosz vagy orosz nyelvű előadásokra elsősorban a hazánkban élő oroszok voltak kíváncsiak, az már kevésbé, hogy a színházi szakmából nem túl sokan kísérték figyelemmel a produkciókat. Annak kiderítése, hogy ezért mennyiben a Nemzeti Színház és mennyiben a szakma a „ludas”, feltehetően megérne egy mélyebb elemzést. Mint ahogy az is, hogy a jövőben milyen irányba akar a színház orientálódni, milyen közönségrétegeket akar megszólítani, mennyire kívánja szakmai, illetve turisztikai eseménnyé tenni a MITEM-et.

Az első alkalom elsősorban névjegy-felmutatás, s arra alkalmas, hogy jelezze, milyen jellegű fesztivált szeretnének a későbbiekben megvalósítani. Azt is mondhatnánk, hogy az elsőt könnyebb megszervezni, mint a többit erre az elsőre ráépíteni és folyamattá szervezni. S ez nemcsak a színháziakon múlik. Emlékeztetnék arra, hogy Alföldi Róbert igazgatásának első két évében – akárcsak most, akkor is a Tavaszi Fesztivállal karöltve – milyen magas színvonalú, bár csupán 5-5 előadásból álló reprezentatív fesztivált hozott létre, aztán a harmadik évétől, amikor a színház költségvetését drasztikusan csökkentették, hogyan kezdett zsugorodni a program. (Igaz, ezzel párhuzamosan az Őszi Fesztivál keretében szintén vendégül láttak néhány külföldi színházat.)

Most ez a fesztivál az akkoriak támogatásának többszöröséből gazdálkodhatott – csak a Budapesti Tavaszi Fesztivál 1.65 milliárdjából hivatalosan 200 milliót kapott a MITEM, miközben például a POSZT-nak az államtól 60 millió jutott, az egyik legrégebbi, több mint negyedszázados és legrangosabb nemzetközi találkozó, a szegedi Thealter a legutóbbi pályázaton egy fillért sem –, éppen ezért különösen kirívó és zavaró volt, hogy az előadások feliratozására, illetve tolmácsolására mintha nem jutott volna pénz, ugyanis az esetek többségében ez a nemzetközi fesztiváloknál nélkülözhetetlen szolgáltatás csapnivaló volt. 

Alighanem az is végiggondolandó, hogy a közel kéthetes időtartamot érdemes lenne rövidíteni, mert egyrészt annyi fontos és érdekes előadást nehéz meghívni, ami kitöltené ezt a hosszú időt, másrészt a résztvevők nagy része nem tud ennyi napot kiszakítani az életéből egy fesztivál kedvéért. De mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy mi legyen az elsődleges célközönsége egy ilyen rendezvénynek, tehát az-e a legfontosabb, hogy egy nemzetközi térképen helyezkedjen el ez a találkozó, azaz egy legyen a száz hasonló rendezvény között, vagy az, hogy a produktumok bemutatásával hazai és külföldi színházi emberek aktuális témák középpontba állításával megvalósuló szakmai találkozója legyen. 

Ennek megválaszolása is szorosan összefügg azzal, hogy milyen lesz a MITEM kapcsolata a Fesztivál Központtal, mennyire lesz költségvetési, szervezési, jegyelosztási s egyéb szempontból önálló, mert a jelenlegi konstrukció számos buktatót rejt magában (hogy csak a szakmai jegyek elosztásának koordinálatlanságára utaljak). Az önállóság azonban nemcsak ezeknél a területeknél kívánalom, hanem abban is, hogy egy ekkora volumenű és ilyen ambíciójú fesztivál szervezésére, programjának válogatására csak egy erre a feladatra szakosodott, fiatal, tájékozott team felállítására lenne szükség.

Az első MITEM tehát lezajlott. A neheze ezután jön: milyen lesz a folytatás.