A főleg Mikszáth- és Jókai-reminiszcenciákból gyúrt című (ezzel eleve és egyszerre hagyományfolytató és örökségtagadó) krónika, az Országházi divatok igen érdekes textus, de négy-öt nekidurálásnál több olvasói lendületet nem követelő adaléka a szerző életművének. Tanulságos, mint az inkább átmenetileg elvesztegetett, mintsem innovatív intellektuális és cselekvési pozícióban újradefiniált önazonosságnak, az életút zenitjén tett váratlan húzásnak (az LMP-s országgyűlési képviselőség vállalásának, viselésének és a szerepből való, idő előtti kilépésnek) a számbavétele. 

Történeti, szociológiai értelemben e társadalmi megbízatás egyéniségemésztő felelősségét, majdhogynem jelenlegi képtelenségét tükrözi: a parlamenti és parlamenten kívüli politikai kultúra súlyos hiányosságait és azt a közeg-diszharmóniát, amelyben mindennapos a sok érintett által fel sem ismert (sőt akár gerjesztett) szakmai és morális válság, csupán igen kevesekből préselve ki radikális választ (mint a mandátumról való lemondást Kukorelly Endréből). Irodalmi vonatkozásban a kötet komoly várakozások ébresztője: mivel írójának régóta és rendszeresen vezetett naplóján alapszik, felteszi a kérdést, milyen esztétikai struktúrákban, miféle közelítésekkel és alkalmazásokkal válhat a későbbiekben nagyszabású szépírói matériává a napló egésze vagy bármely (híven megőrzött vagy átdolgozott) részlete?

A mű erősen literarizált (mint már a címe is utalt erre – de visszahátrál Csokonaiig, a Diétai Magyar Múzsáig, az antik szerzőkig is). Sok benne a saját és idegen, terjedelmes szépirodalmi idézet, verscím, olvasásélmény, irodalmi eseményről – könyvvásárról, írótáborról, közönségtalálkozóról – való tudósítás. Megtisztelő, hogy jómagam is előkerülök egyhelyütt. Természetesen nem személyem a fontos, hanem Kukorelly a könyvtári beszélgetés kapcsán is feltörő „budakalászi tudata”, emberi és írói otthonosságvágya (amelyet a sokáig elmaradt szentendrei meghívás a hiányával horzsolt). Rálapozhatunk értékes szövegközlésre (például Borbély Szilárd a személyesség körén túlmutató, némileg váratlan tartalmú üzeneteinek közreadására), s a tényszerű helyzetjelentésre: a képviselőséggel egyidejűleg nemigen megy (nem megy) az írás. Bizonyos értelemben e felismerést maga az Országházi divatok is igazolja, keserűségünkre. Az irodalmiasság, az irodalomban élés ellenoldalán a hangsúlyozottan „amatőr”, belekóstoló – de ambiciózus, a tisztesség és a használni akarás száz százalékos kraftjával hevített – politikusság áll. 

A két terrénum, a politikai és az irodalmi színtér között Kukorellynél nem határ, hanem árok húzódik. Az árok fölött többnyire a stílus ruganyossága segíti át. A tördelt, utalásos, rövidítésekkel teli, poénosan ironikus, sprőd beszédmód, amely sem a prózaíró, sem a költő Kukorellytől nem idegen, csak éppen itt nem tudja összefüggéseiben érvényesíteni magát. Szöveghelyekbe fojtódik, a nulláról újraindul, ismétlésekre kényszerül, érdektelenségbe vész nemegyszer a margináliák sora (a politikai tegnap nagyon gyorsan hullik ki az emlékezetből). Közélet és irodalom között az átmenet, megfeleltetés gyakorta formális („Nyakig kampány. A Jobbik színeiben indul Vas megyében Balassa Péter 35 éves vállalkozó, a Haladás futballcsapatának exkapitánya”: a szövegen belül megképződő konfrontáció gyúanyaga a puszta név, az ellentétező visszautalás az egykori barát, Balassa Péter esztéta egészen más eszmékhez köthető tevékenységére).

Az események olyan gyorsasággal, tömöttséggel peregnek, ahogy a képviselő- és írótárs, L. Simon László tép haza egy alkalommal a tokaji írótáborból, vezetés közben személyes teendőinek sokaságát igazítva el mobilon. Az eseményvágtában a célirányos, kiemelt bekezdésfők, amolyan belső címek ígérik a hangsúlyokat, keltik fel a kíváncsiságot, előlegezik a palettát. Felvezetőként kezdik a nyitó mondatot, stigmaként feketülnek kövér betűkbe, szállóigeszerű funkcióval bírnak, nyelvi rébuszokba hajlanak: sokfélék. A Karizma Albert Flórián halála okán meditál (a futball ezúttal is az asszociatív jelrendszerek, vallomásforrások egyike az írónál), a Freiheit oder Urlaub idegen nyelvi szekvenciája „a szabadság mindkettőt jelenti” folytatásba torkollik, a Nem fog menni. Semmi. Főleg a busz Kukorelly-verssorként hat (hogy valójában hová tegyük, azt lábjegyzet tudatja: a könyv építkezése sokat bíz a jegyzetek tájékoztató, egyben kontrapunktikus tömbjére), a Jön a korridoron semlegesen, de kötötten országház-épületi töredék, az Irodalom a saját kétarcú tipográfiájából is megél. Ezek szorosan egymást követő minták (133–142. oldal), sok más típusú szövegsziporka is felvillan, hol tarkítva, hol szétzilálva a számadást.

Humorral és szkepszissel alaposan felvértezett, lelke mélyén már-már romantikusan tettre kész, töprengő ember írta az Országházi divatokat. Komoly ember, aki ezúttal nem talált ütőképes írói formát egy regényes kudarctörténet megjelenítéséhez. A kudarc nem vereség, inkább elvesztett – szándék szerint kezdettől féken tartott – illúziók összessége. Igencsak leegyszerűsítve: annak újabb bizonysága, hogy a szépirodalmi alkotásokat alig olvasó politikusok nem feltétlenül tág horizontja nem egykönnyen fogadja be az irodalmi indíttatású gondolatokat, inspirációkat. S bár a politikusi mező gyakori mucsaisága leverő tapasztalatokat terhel az olvasóra, a fő probléma az, hogy az irodalom egésze, az irodalmi gyökerű – megformálásában, kivitelezésében, jellegében „irodalmias” – közéleti idea egyfelől, az irodalom (a művészet) küldötte mint vendég népképviselő másfelől valójában kevéssé és csak a legritkább esetekben, felsűrűsödő történelmi pillanatokban, kivételes személyiségek és kivételes szituációk jóvoltából akceptálható, adaptálható a politika (vagy a politikai filozófia) számára. 

Az irodalom ugyanis, Mihail Bahtyin vélekedésével ellentétben, nem felhalmozott tapasztalat, mely gyorsan, programosan átfordítható, visszalényegíthető a mindennapokba, hanem művészeti ág, amely aligha tudhatja mozgósítani vegyértékeit olyan közösség irányába, ahol az A, B, X pártnak elkötelezett legmagasabb rangú közszolgák a parlamenti focicsapatba sem veszik be az Y párt hobbisportolóit.