Mihajlo “Mile” Komasovicnál csodálatosabb fickóval nem találkoztam a Balkánon. Sokatmondóan tud hallgatni. Ha pedig kinyitja a száját, efféle mondatok jönnek ki belőle: “Nem hiszek az igazságos háborúkban.” Vagy: “A jó ember önzetlen ember.”

Mile a Testvériség és Egység Autópálya mentén nőtt fel, amelyet ma már senki sem nevez így. Napjainkban minden sallang nélkül csak simán “E70” a Zágráb és Belgrád közötti aszfaltsáv neve. Négy sáv, fizetőkapuk, majdnem nyílegyenes út. Ma már nehéz elképzelni, hogy annak idején a néhai holland miniszter, Relus ter Beek is résztvett a létesítésében; a fiatalok dalolva lapátolták a homokot és az ifjúsági brigád abban reménykedett, hogy így majd el lehet temetni a népek közötti primitív gyűlöletet.

A Száva-menti síkságon tar fűzfák mellett haladok és Miléhez tartok. Küldetést teljesítek. Táskámban egy ajándék lapul, amelyet egy maasdami nő küldött neki. Hálája jeléül, “amiért feltétel nélkül hű maradt a lipiki lovakhoz”. Ezen túlmenően a Nemzetközi Lipicai Szövetség korábbi elnökének szavait is tolmácsolnom kell: “Ön szobrot érdemelne!”

Erősen kétlem, hogy az a szobor valaha is elkészül. Horvát honfitársai (a 61 éves Mile szerb) korunk legnagyobb lótolvajának tekintik azt a férfit, aki 1991 decemberében egy nap a köd leple alatt eltűnt a horvát nemzeti örökség egy részével, a lipiki állami ménes tulajdonát képező lipicaiakkal, amelyet istállómesterként a gondjaira bíztak.

A százas kilométerkő után kezdődik a nyugat-szlavóniai dombság. A “Lipik/Jasenovac” lehajtónál hagyom el a pályát. Feltűnik, hogy minden erdei ösvény elején ott virít egy rozsdamentes acélból készült tábla, rajta egy újonnan odapingált, csillogó halálfej és mellette a felirat: VIGYÁZAT – AKNAVESZÉLY! Kilométereken át csak a rombolás nyomait látni, szinte minden parasztgazdaság egy romhalmaz, a tető résein át kisebb fák törnek peckesen az ég felé.

Húsz évvel ezelőtt – 1991 júniusában – jártam itt először. Háború tört ki Európában, az osztrák határ túloldalán. Egy kék Renault 5-sel jöttem és újságíró szerettem volna lenni. Egy barátommal indultam útnak és léptem át a néhány nappal korábban Szlovéniának átkeresztelt terület határát. Hogyan keveredhet egy nép háborúba, amely hozzánk hasonlóan muskátlival díszíti az ablakpárkányokat? – erre a mélyebb kérdésre kerestük  a választ. 

Találtam egy idézetet Tito marsalltól, egy kijelentést, amelyet az 1980 májusában bekövetkezett halála előtt nem sokkal tett: “Vannak olyan rossz szándékú emberek, akik azt jövendelik, hogy Jugoszlávia egyszer majd széthullik. Ez nem fog bekövetkezni, mert néphadseregünk, az itt élő összes nemzet és nemzetiség hadserege szavatolja a fennmaradását.” A holland értelmező szótárban viszont a “balkanizálni” címszónál a következőket olvastam: kis, egymáshoz ellenségesen viszonyuló darabokra esni. Filozófiai esszék sora fejtegette a nacionalizmus természét, de ez sem segített. Én legalábbis elvesztettem a fonalat. “Már Kelet-Szlavóniában is harcok folynak”, jelentette a BBC-rádió. Szlavónia? Az nem Szlovéniának valamilyen téves elnevezése?

1992 októberében ismét visszamentem, ezúttal autó nélkül, hogy lapom belgrádi tudósítójaként dolgozzak. Egy betonból épült negyedben találtam lakást magamnak, abban a negyedben, ahol a Száva a Dunába torkollik, a Ho Si Minh sugárúton a tizenhatodik emeleten. A lakást egy külföldre emigrált jazz kritikustól béreltem, aki nem kívánt harcolni és aki, amikor Hollandiában megismerkedtünk, ezt mondta: “Ha azt mondod, hogy tíz év múlva egy új-zélandi kiwi ültetvényen fogok dolgozni, én azt is elhiszem.” Idézte még a Rolling Stone magazinban a félkatonai alakulatok és a reguláris csapatok bosznia-hercegovinai lövészárok háborújáról szóló riport nyitó mondatát: “The undefinables are shooting the unpronounceables.” (A meghatározhatatlanok lövik a kiejthetetlen nevűeket)

Valami olyat kerestem, ami egyfajta minta és jelkép, és írtam egy cikket a “Fecske” névre elkeresztelt, etnikai költözködésekre szakosodott ingatlan irodáról. A tulajdonosnő horvátországi szerbek és szerbiai horvátok között közvetített lakáscserét. Etnikai tisztogatás helyett jobb szerette az etnikai szétválasztás kifejezést és “normálisnak” tartotta, hogy az azonos hátterű emberek egymás mellett akarnak élni. Kifejtette, hogy a keveredés, a multikulturalizmus, az olvasztótégely egytől-egyig  “természetellenes”. Hát nem hallom a távolban dörgő ágyúkat? 

Nekem abnormálisnak tűnt az a gyűlölet, amely a katolikus Horvátország és az ortodox Szerbia közötti balkáni törésvonal mentén a felszínre tört. Egy belgrádi politikus kijelentette, hogy a horvátokat a legjobban egy rozsdás cipőkanállal lehet meggyilkolni. Erre válaszul a horvát elnök azt mondta, hogy örül, amiért a felesége nem zsidó, és hogy nem is volt az olyan rossz, amikor 1941 és 1944 között a jasenováci haláltáborban, “a balkáni Auschwitzban” irtották a szerb népet. 

Nem csoda, hogy Mile Komasovic, horvátországi szerbként 1991-ben, amikor kitört a Jugoszlávia végét jelentő háború, a menekülés mellett döntött. Csakhogy a fehér lovakat, az ország élő koronaékszereit is magával vitte. Összesen nyolcvannyolcat. Mile nyolcszor fordult a teherautóval a sötétben, a ködben. “Elrabolta a ménest”, mondták a horvátok. 

“Ez egy szemenszedett hazugság”, mondta Mile Komasovic, amikor 2008 júniusában először beszélgettem vele. “Kimentettem az állataimat a tűzvonalból.” Azt mondta, hogy a kancák és a csikók “könyörögve” néztek rá. Mile fehér Kappa-tornacipőt és farmernadrágot viselt, amely nem tudta eltakarni, hogy csont és bőr. Be volt esve a szeme. Elmesélte, hogyan tartottak a Hitler-barát horvátok razziát a szülőfalujában – egy háborúval korábban, 1944 februárjában. Felsorakoztattak 287 szerb férfit és fiút, majd elszállították őket. Jasenovacra. Az apja elrejtőzött az erdőben, és Mile ennek köszönheti, hogy egyáltalán világra jött. 

“Tartalékos voltam, de nem jelentkeztem”, mondta. “Anyám mindig a lelkemre kötötte, hogy jobb, ha menekülök, mint ha harcolok.” A lovak is menekült állatok voltak, nem hagyhatta őket magukra.

A másodrendű út egy hajtűkanyarral kifordul az erdős dombvidékről és megérkezik a síkságra. 1992 és 1995 között itt egy fehér homokzsákokból épített őrállás volt, amelyben nepáli katonák, az úgynevezett NepBat harcosai teljesítettek szolgálatot. A vasútvonalat tartották szemmel, amely vesz egy kanyart, majd átvág a síkon: az 1991-es fronton, majd a tűzszüneti vonalon, amelynek mindkét oldalán a senkiföldje volt. Egy dombon, a zöldben, öntudatosan magaslik az ősi “Habsburg” ménes vöröstéglás épülete. A Tito-féle pánjugoszláv Néphadsereg tankjaival és páncéltörőivel a szerbek két hónapon át lőtték az odalenn fekvő kisvárosban élő horvátokat. A ménestelepet is érték találatok. A fedezőmének megfulladtak az istállóban keletkezett tűz füstjében. A szabadban tartózkodó kancák és a csikók célpontként szolgáltak – összesen 17 ló pusztult el.

Első, 2008-ban lezajlott találkozásunk alkalmával Mile megmutatta nekem a helyreállított istállót. Új volt a tető, ismét a helyükre kerültek az ereszcsatornák. A vasút mentén fekvő mezőkre mutatott. “Eleinte még minden gránát becsapódásnál szétszaladtak a lovak. De aztán belefásultak.” Parázs vita robbant ki a jelenlétemben az istállómester és a tolmácsom, a helyi angoltanárnő, Jadranka között. Az utóbbi Mile szemére vetette, hogy azok a gránátok nem csak úgy az égből pottyantak le, hanem a szerbek lőtték ki őket. Mile kisimította a trikóját és szipogott egyet. Ő a lovak védelmében cselekedett, “különben is kisasszony, a lovaknak nincs nemzetiségük”.

Mile elismerte, hogy az evakuáláshoz igénybe vett egy katonai teherautót. “tekintve hogy ez egy katonai hadművelet volt”, fordította Jadranka. Az istállómester azt mondta, hogy a kancák és mének annyira le voltak gyengülve, hogy minden további nélkül össze lehetett tenni őket, nem is foglalkoztak egymással. A ménes Boszniában talált magának menedéket, de két hónap múlva, 1992 februárjában ott is kitört a háború.

Konvojban a szerbiai Karagyorgyevóba mentek, ahol annak idején Tito elitistállói voltak. Egy darabig nem is volt semmi baj, Mile magával vitte a törzskönyveket és a billogokat és belefogott a tenyésztésbe. De 1997–ben a hadsereg levette a kezét a “hadilovakról”, és Milének másutt kellett megoldást találnia. Azt hitte, hogy azt egy újvidéki kaszinótulajdonos személyében meg is találta, mert az illető maga is tenyésztett lovakat – meg kutyákat az őrző-védő szolgálatok részére. A férfi azt szerette volna, ha az ő tőkéje és Mile tudása segítségével kereskedelmi tenyészprogramba fognak.

“Ha azt kérdezi, megbántam-e ezt a döntésemet, akkor azt mondom: igen, a nap minden percében”. A kaszinótulajdonos nem tudta, hogy a Nemzetközi Lipicai Szövetség fekete listára tette a Lipikből elszállított lovakat, azaz orvkereskedőnek számított az, aki ilyen lovakat vásárolt. Azok a lovak tehát eladhatatlanok voltak. Erre a kaszinótulajdonos úgy döntött, hogy egy dínárral sem költ többet a horvát állatokra és hagyja, hogy éhen dögöljenek. Ez 2003 őszén történt. Amikor jött a tél és a hó belepte a legelőket, Milének kénytelen volt végignézni, hogyan pusztul éhen harminc ló. “A végén már a saját istállójukat is felfalták. Mindent megrágtak, ami fából volt.”

Tavasszal az újvidéki kertészetnél koldult, hadd vihesse el a parkokban lekaszált füvet. De meg se hallgatták, hisz csak egy senkiházi menekült volt. A kaszinótulajdonos elbocsátotta Milét, sőt 2006-ban – pisztolygolyót emlegetve – még azt is megtiltotta neki, hogy akár csak egyszer is betegye a lábát a telepre. Mile azonban még egyszer visszament, mégpedig egy fényképezőgéppel felfegyverkezve. Lefényképezte a kóborló csontvázakat, amelyeket szinte már csak a petyhüdt fehér bőr tartott egyben. A kancákat, amelyek minden erejüket összeszedve, megpróbáltak feltápászkodni a földig lelegelt mezőn. Az állkapocscsont maradványokat, a kutyák táplálására használt lipicai tetemeket. Az istállómester átküldte a képeket a Grasdanski List nevű helyi újságnak, majd elrejtőzött.

A YouTube mindent látó szemének köszönhetően a végsőkig leromlott állapotban lévő ménes képei bejárták az egész világot. Bár eleinte a kaszinós még 300 000 euró megváltási díjat követelt, végül kénytelen volt meghajolni a média nyomása alatt, és  szabadon engedte “a háború utolsó hadifoglyait”. 2007 október 13-án éjjeli kettő óra húsz perckor a lovakat szállító konvoj önfeledten dudáló és zászlókat lobogtató horvátok kíséretében visszatért Lipikre. A 45 hazatérő lipicaiból mindössze nyolc csinálta végig a tizenhat éven át tartó odüsszeiát, a többi “utótenyészet” volt.

Mile Komasovic is visszatért Lipikbe. Potyautasként ő is a lovakkal ment, mert Szerbiában már nem volt biztonságban az élete. 2008-ban Lipik polgármestere megkért, hogy ne írjak az istállómesterről. Azt mondta, hogy a horvátok többsége árulónak és rablónak tartja és nem értené meg, miért kapott Mile az önkormányzat költségén lakást. Mivel a kérés mögött más okot is sejtettem, (a lipicaiak visszatérését úgy kellett feltüntetni, mint ami csak és kizárólag a horvátok érdeme), mégis írtam Mile Komasovicról.

Nem szóltam, hogy jövök, nincs telefonszámom, nem tudom a házszámot. De Mile ott szerepel fényképpel a Globus című horvát lap legutóbbi számában. Mint pozitív hős. “Megszoktam, hogy gyűlölnek”, mondja a cikkben. Leírják az épületet is, ahol lakik, hogy most, amikor előzetesen nem jelentkeztem be, könnyen megtaláljam.

Amikor már benn járok Lipikben, az egyetlen közlekedési lámpánál, lekanyarodom jobbra, a Mária Terézia utcába. A romhalmazzá bombázott “Kursalon” – Lipik ékköve a Habsburg aranykorból származik – fehér fedlapok mögött fel van állványozva. Az “5Ház” előtt egy kerékpár áll. A háznak osztott bejárata van, és kiderül, hogy a két ajtó egy-egy önálló lakásba vezet. Komasovic nyit ajtót. Megigazítja magán a mellényt és elnézést kér, mert épp nála van látogatóban a fia, aki Újvidéken maradt. De arról szó sem lehet, hogy odakinn várjak. Mile beinvitál és bemutat a harmincegy éves fiának. A fia erős felépítésű és izmos, ami csak még jobban kiemeli, milyen vékony az apja.

“Valamennyit azért vastagodtam”, szabadkozik Mile, és közben két kézzel meggyűrögeti az oldalát. 

“Apa, így a lovakkal csinálnak….”

Egy ágy, egy lehalkított televízió és egy szekrény van a szobában. Az utóbbin díjnyertes ménekről készült fényképek sorakoznak. Amikor átnyújtom neki a maasdami nő ajándékát, és elmondom az üzenetet, hogy “Ön szobrot érdemelne”, Milének könnybe lábad a szeme. A fia, aki ott ül mellette az ágytakarón, ugyancsak küzd a meghatódottságával; majd felugrik és előkap két műanyag flakont. Az egyikben rakija, a másikban bor van. 

Koccintunk. Megkérdezem, hogy van.

“Itt, Lipikben mindenki tudja, ki vagyok”, mondja Mile. “Békén hagynak, és végzem a munkámat.” A kaszinófőnök még kétszer felhívta, de a telefonos fenyegetéseknél vannak rosszabb dolgok is.

Csend támad, majd Mile így szól: “Az életben mindannyian kerülünk kihívások elé.” Inkább vissza se gondol az utolsó szerbiai évekre. “Mindig azt hittem, hogy nincs választásom. Néha, amikor rossz napom van, felteszem magamnak a kérdést: Miért én? Mire jó ez az egész? Mikor lesz már vége?”

Megkérdezem, hogy tanult-e valami újat az emberi fajról. “Igen”, mondja. “Hogy javíthatatlan.” Az emberek nem a nemzetiségük vagy a hitük miatt törnek egymás életére: ezek csak ócska kifogások. “Engem megkereszteltek és én is megkereszteltettem a fiamat, szerb-ortodoxok vagyunk, de az nem számít.” 

“Mi az, ami számít?” Mile közvetett választ ad. “Csak az tud bánni a lovakkal, aki egyszerre a barátjuk és a gazdájuk. Irányítja őket, de közben a barátjuk is. Mert ennek ez a módja. Mindig és mindenhol. A legtöbb ember, akinek hatalma van a többiek felett képtelen erre az utóbbira.”

A fia körbejár a flakonokkal és tosztot mond. “Arra, hogy akár itt, akár ott lakik az apám, most már ismét gond nélkül meglátogathatom.” 

Ismét járnak a vonatok Szerbia és Horvátország között, újra megnyitották az autópályát. 

Akkor most megint “normális” minden?

“Csak ha az ember autóval jön, és mondjuk BG, azaz belgrádi a rendszáma, jó esélye van rá, hogy letörik a tükrét.” 

Eszembe jutott, hogy 1991 nyarán is így kezdődött: hogy összekarcolták a horvát tengerparton nyaraló szerbek autóit. Most, két évtizeddel később ismét csillapult és csak az egymás autóival szembeni vandalizmusra korlátozódik az erőszak. Még egy darabig, gondolná az ember, és aztán annak is vége lesz. Hosszú távon létezik egy ha-a vége-jó-minden-jó forgatókönyv, amelyben Horvátország és Szerbia – Szlovénia példáját követve – euróra váltanak.

És aztán? Elmesélem nekik, hogy van egy belgrádi karikaturista, aki nemrég az EX-YUGO szót átalakította N(EX)T-YUGO-ra –, amivel arra a legújabb “divatra” utalt, hogy mostanában a szerb és a horvát vezetők nem győzik dicsérni egymást. A két Komasovic szkeptikus: a társadalom szövetét túlságosan szétszaggatták ahhoz, hogy a sebek valaha begyógyulhassanak. Csak a Lipik környéki dombokról nagyjából ötezer szerbet üldöztek el; Mile Komasovic azon kevesek egyike, aki visszatért.

“Itt csak azért tűrnek meg mert értek a lovakhoz”, mondja. “Amíg engedik, bejárok az istállókba. A sorsom a lovak sorsa.”

Az ifjabbik Komasovic elővesz egy fényképet a háború előttről. “Nézze csak, ez az apám!” Egy néptánccsoportot látok: buggyos ingujjú táncosok térdelnek az előtérben, egy sor férfi, egy sor nő, egy hintó, amelybe lipicaikat fogtak, a háttérben pedig egy zenekar. “Ő a nagybőgős, az a bajuszos.”

“Igen, az voltam”, mondja Mile Komasovic. “Bozse moj. Istenem, ez több, mint huszonöt évvel ezelőtt volt.” A hüvelykujjával és a mutatóujjával jó erősen megpödri a bajszát, majd ismét teletölti a poharakat. “Most meg egy kerékpár az összvagyonom. Egészségünkre!”