Anja Silja az előadásban. Vajda János felvétele

Kereshetnék hibákat. Kifogásolhatnám, hogy Vidnyánszky Attila rendezésének csak egyfajta adaptációja fért el a Nyári Színházban, s hogy így sok fontos momentum – például a falu népének elsüllyedése a harmadik felvonásban – elsikkadt az eredeti koncepcióból. Felróhatnám, hogy a kórus szokatlan beállítása (csökkentett létszámban is alig fértek el a színpadon) az első felvonás mulatozási jelenetében olykor a zenei biztonságot is veszélyeztette. Kukacoskodhatnék azon is, hogy nem mindenki a legjobb hangi kondícióban érkezett az előadásra. Egyiknek sem látom értelmét: az előadás olyan katartikus volt, hogy minden, a részletekre vonatkozó észrevételünket semmissé teszi az egész hatása.

Jelenet az előadásból. Vajda János felvétele

Négy éve követem nyomon a Jenůfa operaházi előadásait – nem csak azért, mert kiemelkedően jó produkciónak, mi több: az Operaház legerősebb előadásának tartom, hanem – engedtessék meg ennyi szubjektivitás – azért is, mert mind a mű, mind az előadás gyengém: első megtekintésre is különösen a szívembe zártam, és nem tudtam szabadulni tőle. Persze hideg fejjel tisztában voltam vele, hogy – mint minden előadás – a fokozatos érés után ez is a lassú hanyatlás útjára lépett: Kovács János, majd később Marton Éva kiválása a produkcióból érzékeny veszteséget jelentett, s a pótlás csak részben sikerült–sikerülhetett. Az előadás – és mindenek előtt a sokak által észrevehetetlennek titulált rendezői munka – életképességét bizonyítja azonban, hogy a Jenůfa így sem züllött le, így is hatásos előadás maradt, mint erről legutóbb márciusban is meggyőződhettünk – ugyanakkor az Operaház vezetése alighanem helyesen mérte föl, hogy mikor kell levenni műsorról a darabot. Vagyis a miskolci előadás egyfajta búcsúelőadás volt – legalábbis egy időre.

Bár minden jó előadásnak ilyen búcsú jutna osztályrészül! Az Operaház legjobb erőit delegálta a fesztivál közönsége számára. A zenei irányítás két és fél év szünet után ismét Kovács János kezébe került, akinek keze alatt a Magyar Állami Operaház Zenekara a maga teljes szépségében szólaltatta meg a lírai szépségekben és drámai töltetű részletekben egyaránt bővelkedő partitúrát. Szó sincs arról, hogy félvállról vették volna az előadást – ellenkezőleg, a most hallott zenekari játékot néhány premieren is szívesen fogadnánk. De a technikai kivitelezésnél is fontosabb, hogy hangzó valósággá tudták változtatni azt a szeretetet, amellyel a karmester nyúlt a darabhoz – merthogy Kovács Jánosnak, úgy tűnik, szívügye a Jenůfa: megformálását immár négy éve az általam hallott legszebb operavezénylések egyikeként tartom számon.

Jelenet az előadásból. Vajda János felvétele

Az előadás sztárja a Sekrestyésné szerepét éneklő Anja Silja volt – de talán helytelen e sokszor pejoratív mellékízű kifejezést használni vele kapcsolatban, hiszen fellépése sokkal inkább volt a művészi alázat és az ensemble-játék iskolapéldája, mintsem a sztárkodásé. Ensemble-játék – mondom annak ellenére, hogy Silja saját jelmezében lépett fel (egyszerű, fekete ruha, mely sokkal kevésbé emeli ki a Sekrestyésné alakját a falusiak közül, mint Alexander Belozub eredeti jelmeze) és sok helyen eltért a rendezésben fellépő korábbi Kostelničkák (Marton Éva és Temesi Mária) megoldásaitól. Az első felvonásbeli rövid jelenetében például sokkal keményebben támad mostohalányára, mint két kolléganője tette, és jellemző az is, hogy Silja Sekrestyésnéje nem jön zavarba attól, hogy Laca kezet csókol neki – ellenkezőleg, megelégedéssel fogadja. Ezek után szinte váratlan, hogy Silja mennyire jól alkalmazkodik az opera csúcspontját jelentő második felvonás rendezéséhez: ha az első felvonás beállítását a jelek szerint nem is érezte teljesen magáénak, itt úgy él a színpadon a másik három szereplővel együtt, mintha egy régóta összeszokott csapat egyik tagjaként lépett volna színre. A különleges intenzitású színpadi jelenlétet a közönség már ekkor kitartó és heves tapssal jutalmazta, csakúgy, mint az egyetlen hatalmas érzelemre, a bűnbánat általi megtisztulásra felépített harmadik felvonás után. Silja minden egyes mozdulata, megszólalása külön elemzést érdemelne – az előadás hatása alatt és szűkös terjedelmi korlátok között nem tehetek mást, mint hogy ehelyett csöndesen fejet hajtok előtte.

Jelenet az előadásból. Vajda János felvétele

Mint ahogy a többiek előtt is, akik közül elsőként a csodálatos Bátori Évát kell említenem: az ő Jenůfa-alakítása olyannyira belém égett, olyannyira alfája és omegája operai élményeimnek, mint egy korábbi generáció számára Házy Erzsébet Manonja lehetett. Kiss B. Atilla és Wendler Attila egyaránt legjobb formájukat hozták ezen az estén – általában véve is úgy gondolom, hogy minden tekintetben legjobb szerepeik Števa és Laca (s nem mellesleg Kiss B. kiváló Števája felkelti az ember érdeklődését, milyen is lehetett ugyanő Laca szerepében Monte-Carlóban). Takács Tamara a szerephez illően fáradt hangú, de életteli egyéniségű nagymama. A kisebb szereplők közül említést érdemel Sárkány Kázmér karakteres molnárlegénye, Váradi Zita életteli Janója és Marton-Kovács Katalin a szokásosnál ellenszenvesebb Karolkája.

A Jenůfa búcsúelőadása egyben a „Bartók+szlávok”-programsorozat operaelőadásainak kezdetét is jelentette. Ha színvonala mércének bizonyul a fesztivál további előadásai számára, úgy bizakodva tekinthetünk az elkövetkezendő másfél hét elé.

Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008