Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

X-TERMINÁTOR

X-Men: Az eljövendő múlt napjai
2014. máj. 21.
Az egyik leghíresebb mutáns-képregény lazán kezelt filmadaptációja egyszerre sodró lendületű sci-fi kalandthrillerként és epikus díszletek között bonyolódó karakterdrámaként sóz oda. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.
Chris Claremont író és John Byrne rajzoló 1981-es (itthon 1995-96-ban megjelent) füzete, Az eljövendő múlt napjai a kortárs megaprodukcióknak tesz engedményeket, ám ez pusztán látszólagos. Igaz, a cselekmény gyilkos iramban száguld előre, óriási rombolást látni egyre több money shoton, illetve a genetikailag módosultak képességeit hosszú perceken át fetisizálják a készítők, Bryan Singer rendező zsenije azonban nemcsak ilyesmiben, de a téma mélyítésében is áll. 

A széria legjobb X-Menjei, vagyis az általa jegyzett első két rész, plusz a Matthew Vaughn által dirigált Az elsők című prequel fájdalmat, a kirekesztéstől/elpusztítástól való félelmet, találó nemzetiszocialista/ideológiai hasonlatokat fűzték össze a szemkápráztató akciókkal. (Jusson eszünkbe a 2000-es első rész döbbenetes haláltábori nyitó jelenete, a második epizód lobotomizált mutáns-gyermeke, az előzménydarab bosszútól, vértől hajtott Magnetója.) Idén a Közönséges bűnözők rendezője egy újabb Bosszúállókba ölte energiáit, miközben arra is jutott ideje, hogy tisztességesen kidolgozott sakkfigurákat mozgasson a vásznon.
Az unalomig ismert „time travel” paradoxonra (utazzunk a múltba, hogy változtassunk a sanyarú jövőn, lásd még: Vissza a jövőbe) felhúzott sztori láthatóan a singeri, zsigeri paranoiát örökölte – pláne, ha az éjfeketében bonyolódó, lángnyelvekkel fűtött, igen borús hangulatú prológust is hozzászámítjuk. Az 1973-ba teleportált Rozsomáknak és a fiatal X professzornak, Magnetónak össze kell zárnia, mielőtt Nixon elnök áldását adja egy megszállott katonai tudós Őrszem-projektjére, amely mutánsgyilkos óriásrobotokat uszít a világra, amik végül nemcsak a félembereket, hanem a tiszta vérűeket is öldösik egy poszt-apokaliptikus jövőben. 
Az eredeti írásmű félreérthetetlen Holokauszt-párhuzamai ezúttal az egyes karakterek belső kötélhúzásaira cserélődtek. Az eljövendő múlt napjai ugyanis sokkal inkább szól a fiatal, céltalan hippiként lézengő, kvázi-drogosként beállított Charles Xavier aktivizálódásáról, Erik Lehnsherr, ismertebb nevén Magneto szűnni nem akaró elvakultságáról és Charles fogadott húgáról, Ravenről/Mystique-ről, akinek a vérszomját/fanatizmusát kell csillapítani. Egy hozzá fűződő politikai merénylet lenne ugyanis majdan az Őrszemek csatasorba állításának legnagyobb katalizátora. (Ez a szál roppant módon hajaz a Terminátor 2. Sarah Connorjára, aki ott egy szintén világvégét okozó fejlesztőember koponyájába akar golyót repíteni.) 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Singer mintha operai sorsdrámát faragna a szorosan összekapcsolódó drámai epizódokból: mint az első két részben tette, jó érzékű rendezése, példás karakterépítése, illetve problémateremtő képessége révén érezhető, hogy Charles lerongyolódottsága, Magneto dühe, Mystique haragja egyaránt súllyal bír – az őket alakító James McAvoy, Michael Fassbender és Jennifer Lawrence hozzák is a tőlük elvárhatót. Azt is mondhatnánk, hogy Az eljövendő múlt napjai arról regél, hogyan hozhatjuk ki a jót az eltévelyedettekből? Hogyan válhat egy önsajnálatba merülő roncs újra régi önmagává és hogyan sikerül a fegyver letételére ösztökélni Mystique-t, a kék bőrű/alakváltó politikai merénylőt? Kiirtható-e belőlünk a fájdalom és a pesszimizmus? Mindez ráadásul akkor sem veszít érzelmi amplitúdójából, amikor az ifjú X professzor selymes hangon, didaktikusan narrálja a békepárti tanulságot: „Változhat a jövő.” 
Persze, sokkal hangosabban vigadnak majd azok, akik ezt a Terminátorhoz hasonlatos történetívet a mozgalmassága miatt habzsolnák. A párizsi békeszerződés idejére pozicionált merényletnarratíva A Sakál napja mutánsváltozataként is elmegy, a Pentagonos szöktetéssel, stadionrombolással, Őrszemes tisztogatással, a múltat és jövőt összemontírozó showdownnal tarkított kaland-meseszövés nyomatékosan a hatásfokozás jegyében zajlanak, a rendező ráadásul nem bántóan lavíroz a dráma és a humor között. Mégis, körülbelül 45-60 percig a cselekmény rohan, már-már zavaróan érdektelenné válnak a főszereplők, temérdek karakter sikkad el (Blink, Bishop, Napfolt, Plazma, Jégember, Ciklon), Rozsomák kínjai (és a hozzá rendelt frankensteini teremtő, a fiatal Stryker őrnagy ténykedése) csak villanásnyira tűnnek fel, az expresszvonatként suhanó, viccelődésbe és harcokba fojtott Bosszúállók-narratíva gyengíti az egyébként jól elővezetett karakterek lelki viharait. Rohan a cselekmény, túlságosan intenzívnek hat a legtöbb történés, a mozit csaknem a kortárs blockbusterek esztelen látvány- és rombolás-centrikusságának réme fenyegeti – hogy aztán mindez egy pompás, több síkon játszódó akciófináléban túlzás nélkül semmissé legyen, és helyreálljon az egyensúly. 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Nem a dráma üti ki az akciót: ekkor már a gyötrelmek és a látványfokozás együttesen jutnak érvényre. Az utolsó etap egyszerűen fenomenálisan horgolja össze az érzelmi csúcspontokat a robbanásokkal, kolosszálisan játszik rá a mind erősebb, aktívabb Charles és a mind bestiálisabb, szélsőjobbosabb Magneto párbajára, a bőr alá hatol az összes Rozsomákba döfött fém, a Fehér Házat körülvevő sportpálya-barikád egyáltalán nem csak pőre látványelem. Singert pedig mindenképpen dicséret illeti azért, amiért a korábban felvetett dilemmáját, miszerint egyszer Magneto tűnhet lelkiismeretlen tömegmészárosnak, máskor Mystique keserűségére fizethet rá a világ, bőven nem csak a fináléban tudja érvényre juttatni, hanem a film közepe táján, a nagy hajcihő terebélyes szakaszában is. Ilyenkor tűnik csak valóban világosnak: Az eljövendő múlt napjai a számtalan poénkodás, akciódúsítás mellett tényleg harc Mystique jobb oldaláért, azért, hogy ne húzza meg a ravaszt és ne szabadítsa el a poklot. Ráadásul Charles megváltása, jobbá alakulása ugyanennyire fontos, az ő sarokra állása szükséges ahhoz, hogy ne dördüljön el a végzetes lövés, őt pedig Rozsomák győzi meg arról, rázza le magáról az összes kétségét. Ekképpen Logan/Rozsomák/Farkas a Tényleges Protagonista, hiszen ő fejti ki az erőt ahhoz, hogy további két fontos alak jobb ember lehessen – nem csoda, hogy Singer végül egy dupla ébredés-zárlattal ajándékozza meg adamantiumkarmú, önregeneráló küzdőjét. (A Marvel-célközönség sem távozik üres kézzel, a vége főcím utáni bónuszjelenet a 2016-ra időzített újabb részt, az Apokalipszist vetíti előre.) 
Sötét tónusban induló, csaknem kaotikussá váló, majd eszméletlen, drámában és akcióban is feltáruló, sokrétegű sci-fi akcióthriller, ez a legújabb X-Men-történet. A jelen mű nemcsak epikus hőstörténetként, de tetszetős karakterdrámaként is aratja a babérokat. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek