Chick Corea / Zeneakadémia
2014.05.20.

Armando Anthony „Chick” Corea zongoraművész a Zeneakadémián adott zenei portrékat. Az egyszemélyes nagyüzem, Corea 72 évesen is elképesztő tempót diktál, de ez jottányit sem csökkentette művészetének színvonalát. ZIPERNOVSZKY KORNÉL CIKKE.

Chick Corea valamikor a hetvenedik születésnapi, egy hónapos Blue Note-beli koncertsorozata előtt erősen lefogyott. Előtte a joviálistól a kerekdedig terjedt, és csak a poncsó állt neki igazán jól, még a szaklapok is megírták, hogy kb. egy év alatt több mint negyven kilót adott le. Most viszont fürge, kisimultsága, latin derűje megmaradt, vág az agya mint a borotva, tempói talán nem olyan elképesztően nyaktörőek, mint régebben, na de ezt a sugárzó bölcsessége és kedélyes lénye miatt nem is várja tőle senki. Zongorázni azért nem felejtett el.

A Zeneakadémia nagytermében tartott koncertre a Portraits című vadonatúj, dupla lemezének bemutató turnéja alkalmából került sor. Nálunk ezt inkább csak mint szóló zongorakoncertet hirdették – még nemigen veszünk róla tudomást, hogy például egy ilyen jellegű jazzest is tematikus, önálló produkcióként kerül a nyilvánosság elé, és ezért címe van, ami éppen olyan lényeges információ a közönség számára, mint a fellépő muzsikusok neve. Persze így is pótszékezni kellett a színpadon (!), ami teljesen egybevágott Corea koncepciójával. A lemezen ugyanis hallhatók a korábbi koncertek közönségének tagjairól „megrajzolt”, ott és akkor, a találkozás első pillanatai után azonnal improvizált zenei karcolatok. A művész Pesten is végig konferálta magát, szoros kapcsolatot teremtve, közvetlen és önironikus mondatokkal vezette végig a közönséget.

Egy Jimmy Van Heusen-örökzölddel adta meg az alaphangot. Igazi prelűdként könnyed, elegáns, világos hangulatot teremtett vele. Vicceskedett is, hogy azért jó szólóban koncertezni, mert lehet végre gyakorolni. Aki még ekkor azt hitte, hogy ez álszerénység a világ egyik legnagyobb élő jazz-zenészétől, később belátta tévedését. A szépen csengő-bongó Yamaha zongorának is örvendezett, mert hangsúlyozta, hogy zongorista zeneszerzők darabjait tűzte műsorra. Bár alig ismerik zongoristaként, az volt Carlos Antonio Jobim is, a Desafinado szerzője, és ezzel a számmal még több napfény jött be. Bravúros megoldás volt, ahogy a téma, impró, átvezetés, stb. részeket úgy tagolta, hogy más-más ritmusban szervírozta őket. Minden Corea-mondatban, még amikor brazil témát vesz is elő, benne van a lehetőség, hogy a dolog egyszer csak átvált a Spain-be, pedig azért a két latin világot nagy távolság választja el. Eközben nem távolodott el nagyon messzire a témától, az első félidőben szinte egyáltalán. A Sophisticated Lady-nek (Duke Ellington) velem együtt sok jazzrajongó megörült, holott ennek is sok száz érvényes letétje született már. Corea a jellegzetes ellingtoni akkordokat úgy hozta, merész, de nem stílustalan felrakásokkal és továbbgondolásokkal együtt, hogy egyben meg is mutatta, miért tekinti a jazztörténet egyik legnagyobb szerzőjét elődjének. A Waltz for Debby-re már nekivetkőzött a zongorista. Bill Evansnek ezt az örökzöldjét szintén sokan ismerik, de nem mindenki tudja, hogy egy unokahúg inspirálta, nem pedig egy szerelem. Az már más kérdés, hogy a szerzőn kívül a dal legfontosabb előadója a néhai svéd énekesnő, Monica Zetterlund, aki viszont nem csak előadóként került be az Evans-életrajzokba. Corea előadásába hárfás arpeggiók, szórt, de meleg fény, kecsesség és főleg Evans rapszodikus stílusában született variációk kerültek. Evanst mindig is a háború utáni jazz-zongorázás vonatkozási pontjának tekintették, ahonnan Corea és generációjának világraszóló zongoristái indultak, bár az is tény, hogy a kezdőlökést a Bitches Brew felvételein adta meg nekik Miles Davis. Evansről, és nem a szokásos módon, Evanstől származó darabokból, példaképe egykori kollégáival együtt Corea nemrég készített tömör gyönyör albumot. A kiugróan sikeres Bud Powell című lemeze óta Corea saját ösvényt vágott a jazzben régóta szokásos megközelítési útba: az ő “tribute” felfogása nem csak a szerzői anyag reprodukciója, átvétele és egyben elsajátítása, hanem egy mélyebb művészi és zenei hasonulás a példaképhez, nem annyira idézetekkel, mint inkább stíluselemekkel operál. Érdekes, hogy ebben a felfogásban semmi jelentősége nincs annak, hogy például az idestova ötven éve halott Powell, vagy más régebbi stílusok zongoristáit bátran modernizálja, nem fél az anakronizmustól. A koncerten az Ellington-Evans-Monk blokk számomra erről is szólt.

Corea Monktól a ritkán játszott Work című szerzeményt választotta. Egy korai, nem sokat játszott darabról van szó, szerzője is csak egyszer vette lemezre, ’54-ben; a Rhythm-a-ning és a Trinkle Tinkle akkordmenete és ritmikája elég közel áll hozzá. Kis, kromatikus lépésekben maszatoló dallam, amiből óriási dolgok bonthatók ki. Corea ’59-ben volt végzős középiskolás Massachusettsben, a felülmúlhatatlan jazzlegendák akkor rendszeresen és közelről megcsodálhatóak voltak arrafelé, Monk is. Ám ha Monkra a szűkített, akkor Coreára a tág akkordok jellemzőek – hogyan festi meg tehát a piktor az arcképek következő darabját? Inkább Monk, vagy inkább Corea jegyei fognak kitűnni? A válasz – totónyelven szólva – X2.  Ugyanis Corea azt a bluesos lüktetést választotta, az egyetlen szerzői felvételnél kicsit gyorsabb tempóban, amit más Monk-szerzeményekre is jellemzőnek tartanak, viszont a tágasság érzését a magasabb regiszterekkel és szokásos virtuozitásával most is behozta, Monk szorongásának kevés nyoma maradt.

Chick Corea. A kép forrása: Zeneakadémia
Chick Corea. A kép forrása: Zeneakadémia

Ezután egy pihenésnek eljátszott Stevie Wonder-szám következett, tegyük zárójelbe (Pastime Paradise), majd újabb csúcspont: Bartók. Akinek zenéjét középiskolás kora óta szereti, szemben az akkor unalmasnak tartott néhány klasszikussal. A korai 14 bagatellből a dupla koncertlemezen négyet is eljátszik, itt csak kettőt mutatott. Nem kottából játszotta őket, bár az nyitva volt előtte. A II., az Allegro giocoso ostinatóját nyilván közelállónak érezheti magához. Ennek előadása sokkal kevésbé követte az eredetit, improvizatív módon, igen szabadon fogta fel a művet, a III. (Andante) előadása viszont talán kicsit jobban követte a kottát. Lehet, hogy ezt népdalfeldolgozásnak hitte, holott nem az – persze először én is kerestem a „népdal” szövegét az emlékezetemben… Az Akadémia közönsége dörgő tapssal foglalt állást abban a kérdésben, hogy tiszteletlenül, vagy Bartókhoz méltón adta-e elő Corea ezeket a műveket.

A második félidő ott folytatta a portrégalériát, ahol az első abbahagyta, csak nem zongoristát, hanem a szomorú aktualitás miatt egy gitárost ábrázolva: Paco de Lucia az év elején halt meg, váratlanul. Emlékére az egyik saját darabját, a Yellow Nimbust adta elő, utalva rá, hogy ő a régi barátot már akkor is mintha glóriával a feje körül, méghozzá élénksárgában látta volna. Több lemezének is emlékezetes darabja ez, óriási ívet húz hozzá a bevezetőben a Piano Solo című kvázi-dupla albumon (ami művészi programját tekintve közvetlen elődje a jelenlegi turnénak és lemeznek). Azért szólt Pesten Lucia emlékére, mert az 1982-es, sokszor újra kiadott, bizonyos szempontból felülmúlhatatlan Touchstone című LP-n játszották együtt először lemezre. Szokásos felfogásához képest flamencósabb, luciás futamokkal teli, pazar előadást hallottunk, világokat járt be benne, tíz percben zenéjének tömény esszenciáját. 

Nehezen lehetett volna ehhez mit hozzátenni, ezért ahhoz képest, hogy a második rész elején jártunk, Corea meglepő ötlettel állt elő: négykezesezzenek vele a közönségből. Az első vállalkozó még hamar fölkászálódott a színpadra. Utána már nem sokan vállalkoztak, a magyar fiatalember – Zoltán, ennyit tudtunk meg róla – ugyanis olyan szépen játszott, az impromptu produkció olyan jól sikerült, hogy nehéz lett volna felülmúlni. Azért a francia változatban használom a szót, mert Zoltán debussysre vette a figurát, amihez persze a zongoraszék főbérlője egy pillanat alatt alkalmazkodott, és ketten együtt még formai szempontból is jól alakították a rögtönzést, óriási tapsot kaptak. A második zongorista nem volt ilyen magasan képzett, de az ő boogie-woogie ugrándozását jól összetartotta és ellenpontozta Corea.

A szünet utáni harmadik egységet a Children’s Songs néhány darabjából építette fel az amerikai zongorista – aki híres ciklusát viszont határozottan kottából játszotta, oda-vissza lapozgatott benne. Ettől a tételszünetbe mindig beletapsolt a közönség, aminek nem nagyon örültem. Ez a mikrokozmosz, összesen negyven bagatell, kicsit más felfogásban készült a Mikrokozmoszhoz képest, mert elsősorban gyerekek érzelmeiről, arcairól, pillanatairól szóló reflexiókból áll. Tehát portrék ezek is, így szépen kapcsolódtak a koncert tematikájába. Hogy mennyi variációs lehetőség rejlik bennük, azt jól érzékelteti a tény, hogy Balogh Kálmán és Farkas Rózsa cimbalomduója is lemezre vette a ciklus egy részét. Corea négy-öt darabbal örvendeztette meg a közönséget, megint rávilágítva, hogy mennyire magától értetődő helyszín művészetének a Zeneakadémia nagyterme. A cikluson belüli elrendezés, ahogy a koncert felépítésének egésze is, nagyon szép élményt adott – bár ehhez hozzá kell tennem, hogy a második rész feszültségben és a műélvezet adta izgalomban meg sem közelítette az elsőt, szép pillanatai nem voltak annyira strukturáltak, köszönhetően a társas-játékzongorázásnak és az elmaradhatatlan közönség-énekeltetésnek. Corea persze ezt sem úgy csinálta, mint mások, ötszólamú kórust fabrikált a közönségből, és darabot épített a felhangzó akkord köré – jól esett zümmögni-dudorászni a beintéseire, követni őt a liszti pátoszt a rumbával és a kölykös huncutsággal váltogató játékban. 

Az első ráadás az elmaradhatatlan Spain volt. Vártam is, meg nem is. Nem számoltam össze, de itthon és külföldön legalább tíz Corea-koncerten voltam már, és azt hiszem, ez a sikerszám legalább a ráadásban mindig felbukkant. Azért nézzünk szembe a tényekkel: Chick Corea a jazzbajnokok ligájában mindig döntős, a Return to Forever (1972) óta. A maga 72 évével nem csak egy turnézó zongorista, hanem idestova egy egész iparág. A magyar közönség azért élvezhette gyakrabban koncertjeit az utóbbi évtizedben, mert szinte le sem állt a turnézással. Idén is vagy 100 estén áll ki a közönség elé. Azt azért senki nem hiszi el a Barbicannek, hogy „ritka alkalom” lenne a szóló koncertje, ugyanis ők így hirdetik a turné londoni állomását. Hiszen a korábbi körútja felvételét mutatja éppen meg a világnak, ezen kívül mostanában Gary Burtonnel vagy Stanley Clarke-kal duettezget. Van vagy húsz Grammy-díja, frissen is begyűjtött párat. Tavaly a Vigil című projektjével jött ki. Ugyancsak ’12-ben egy nagyon nagy ívű és eléggé magasröptű koncepcióval, vonóskarral és fúvósokkal (The Continents) is kirukkolt, szintén dupla lemezen dokumentálva, ez is a klasszikus zene felé kacsintgat. Ugyanerre az évre esett Eddie Gomezzel és Paul Motiannal közös, Bill Evans zenei hagyatékát újragondoló triólemezének, amelyre már utaltam, megjelenése. Nem megyek ennél visszább az időben, Corea életműve szinte áttekinthetetlenül gazdag. Mindeközben semmi jelét nem mutatja a kifáradásnak. A budapesti koncerten is tökéletesen osztotta be az erejét; a portrék sorozata megmutatta, mitől ő az egyik legnagyobb zongorista, a második félidő pedig, hogy mitől ő az egyik legsikeresebb előadó.

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2014. május 13.