 Szandtner Anna, Hámori Gabriella |
Erzsébet (Szandtner Anna) és Stuart Mária (Hámori Gabriella) alakja eggyé lényegül akkor is, ha két testben jelenik meg: irigy kislányok, szeretetre éhes nők, kegyetlen, kiállhatatlan boszorkák ők egyszerre. Hirtelen kitörő haragjuk, sírós összeomlásaik is merőben hasonlóak, és mindketten ugyanazt szeretnék: hatalmat az ország és főleg egymás felett. Ezt az egylényegűséget erősíti az összes vizuális elem a színpadon, a tér egy tüchtig, pasztellszín szoba, ami mintha egy gyermek ikerpár hálója lenne, és mintha azért rendezték volna be két oldalát teljesen egyformára, hogy a kislányok ne vesszenek rajta össze. Apró jelek mutatják csak a szembenállást: a jobb és a baloldali falon látható óra másképp jár.
Amikor a francia követ (Znamenák István) megpróbálja a helyi időhöz igazítani saját zsebóráját, mindkettőre ránéz és rosszallóan megrázza a fejét: kívülállóként nem értheti meg ezt a világot és a benne feszülő ellentéteket, azokat, amik az itt élők számára tökéletesen evidensek.
A két nőalak összemosása miatt van az is, hogy Erzsébet jeleneteiben folyamatosan jelen van Mária, és fordítva. Ez a szoba ugyanaz a szoba és mégsem ugyanaz, szellemként járkálnak egymás életében, jelenlétük ilyenkor süket és vak, de állandó és nyomasztó, s véget csak akkor érhet, ha egyikük elpusztul.
 Szandtner Anna, Polgár Csaba |
De van még egy, talán mindennél fontosabb tapasztalat, ami kettőjüket összeköti: nincs nő férfi nélkül, még akkor sem, ha történetesen az angol királynőről van szó. Erzsébet tudja ezt, ezért a szüzességi fogadalom, ezért habozik aláírni a házassági szerződést az Anjou herceggel, ezért lép később vissza a házasságtól, hiszen attól a pillanattól fogva nem lehetne többé a maga ura. Mária egy kicsit később ébred rá saját elesettségére, az ő hatalma abban áll, hogy bármilyen férfit képes szépségével meghódítani. Ám amikor a szerelembe beleőrült Mortimer (Ficza István) – aki utolsó reménye a szabadulásra – ráveti magát, hogy börtönében megerőszakolja, akkor kényszerűen megéri ő is, hogy a nő, és főleg a női test rabszolgája a férfi akaratának, hogy a szabadság így egy sokkal kegyetlenebb fogságba taszítja.
Ezt az értelmezést követve a két színésznő jelmeze (jelmeztervező: Izsák Lili, Kálmán Eszter) roppant jelentésgazdag. Egyforma, fekete, tetőtől talpig zárt ruhát viselnek. Ez nemcsak a fentebb említett egyformaságot, egylényegűséget mutatja a két alak között, hanem gyászt is, bezártságot, a női test kényszerű elrejtését a férfitekintet elől. Azt viszont már kevésbé tudom megmagyarázni, miért visel a két nő a XIX. század stílusát idéző ruhákat ellentétben a többi szereplővel, akiknek öltözködése nagyon is XX. századi.
 Hámori Gabriella |
Schiller művének csúcspontja a nagyjelenet, Mária és Erzsébet találkozása. Ám érdekes, hogy míg a drámaszövegben lévő vitából egyértelműen az előbbi kerül ki győztesen, addig Gáspár Ildikó rendezésében két undok, irigy kislány cicaharcát látjuk. Mária például korántsem az erény megdönthetetlen szobraként áll előttünk, hanem többször leköpi vetélytársnőjét, ami épp olyan gyermeteg gesztus, mint Erzsébet kísérlete arra, hogy porig alázza őt.
Hámori Gabriella Máriája azért vakmerő, mert az utolsó pillanatokig nem hiszi el, hogy bármi baja történhet. Utolsó jelenetében viszont kénytelen felnőni, egyedül ül a színpad közepén, fejéről lehúzza a parókát, nagyon kiszolgáltatottnak tűnik. Az előadásban már korábban fel-feltűnő kalapos férfi (Bercsényi Péter), aki az éj leple alatt közeledett Mária ágyához, most újra megjelenik, homlokon csókolja a nőt. Ő a halál, vagy Mária férje, aki kiszáll a koporsójából, hogy bosszút álljon meggyilkolásáért. Úgy tűnik, hogy itt egy nőnek meghalni se lehet férfi nélkül.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A vérpadra is férfi kíséri Máriát. Polgár Csaba Leicester grófja az előadás legvisszataszítóbb figurája. Minden mozdulata puha, de mégis túlzottan indiszkrét, tolakodó, jelleme pedig gyáva és törtető. Mortimerrel folytatott beszélgetéséből egyértelművé válik, sem Erzsébetet, sem pedig Máriát nem szereti, csak a hatalmukra vágyik. Emiatt némileg értelmezhetetlen az a jelenet, amikor visszatér Mária meggyilkolásából, és az iránta érzett szeretet miatt őszintén szenvedni kezd, nem értjük, miért hajózik el, miért nem marad Erzsébet mellett.
Erzsébet egyébként utolsó tettével süllyed erkölcsileg Mária alá, a felelősség vállalásának elutasításával. Pogány Judit játssza Talbotot, szürke köpenye alatt ugyanolyan fekete a ruhája, mint Szandtnernek és Hámorinak, haja ugyanolyan szőke kontyban, mint a királynőnek, kemény, aggódó anyafigura. Erzsébet olyan lehetne, mint ő, ha igazságos lenne, de miután Talbot átlátja az igazságtalanságot, ő is elhagyja a királynőt, aki egyedül marad a színen, leveti parókáját, ugyanolyan kiszolgáltatottan ül, ahogy korábban Mária. Ránézünk, és tudjuk, akár a skót királynő is ülhetne ott, ő is meghozta volna ugyanezt a döntést, a két figura újra eggyé lényegül ebben az utolsó képben.