Mundruczó Kornél: Fehér Isten - Cannes 2014
2014.05.18.

Kutyaholokauszt szolgál példázatként az emberi intolerancia ábrázolásához Mundruczó új filmjében. A bizonytalanságában és eldöntetlenségében kényelmetlen, meghatározhatatlan mozit a cannes-i Un certain regard szekcióban vetítették. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Psotta Zsófia
Psotta Zsófia

Legalább La Fontaine, Jack London vagy Orwell óta szokás, hogy állatok (illetve kifejezetten kutyák) közé és köré írt történetek segítségével beszéljünk az emberi viszonyok embertelenségéről. Mundruczó Kornél Fehér Isten című legújabb filmjével kapcsolatban az volt az egyik legfőbb kérdés, vajon a meseszerű, vagy inkább a könyörtelenül társadalomkritikus megközelítéshez áll-e majd közelebb. A kutya társadalmi metaforájával kapcsolatos előzetes nyilatkozatok az utóbbit, a populárisabb hangvételről szólók pedig az előbbit valószínűsítették inkább. Végül azonban úgy tűnik, hogy a kettő között egy fura kompromisszum született, amely miatt a film igazán egyik regiszterben sem működik. Mégis a látszat ellenére lehet, hogy éppen ez az egyik pozitívum vele kapcsolatban, ugyanis a film minden szintjén kirajzolódó eldöntetlenség teszi kényelmetlenné, beskatulyázhatatlanná a filmet.

 

Hátborzongató pillanattal kezdődik a Fehér Isten: a kihalt Budapest utcáin bicikliző kislány, majd a nyomába szegődő megvadult kutyafalka látványa egyszerre félelmetes és megrendítő. Ebben a pillanatban még azt hihetjük, hogy egy valamelyest szürreális, a témát inkább elrajzolt, ha tetszik, költői szinten kezelő művel lesz dolgunk, ahol a történet és a szavak helyett a képek sodrása mesél majd. E helyett azonban a műfaji film hangja szólal meg, ráadásul Mundruczó ezen belül sem választ. Az elszabaduló kutyák története mehetne a horror vagy a kutyás ifjúsági kalandfilmek irányába, ám annak ellenére, hogy mindkét irányba kikacsint, végül egyik mellett sem kötelezi el teljesen magát. Valamiképpen ez a kettősség fedezhető fel a film realizmushoz való viszonyában is: bár néhány jelenet borzalmai naturalisztikus részletességgel jelennek meg, valamint szinte végig a sokszor zavaró kézikamerás felvételek uralják a vásznat, máskor a történet és a látvány inkább a fantázia birodalmát idézi meg. Időnként ez az eldöntetlenségből fakadó bizonytalanság kifejezetten termékenynek bizonyul, mert nem enged egyik szituációba sem alámerülni, és ezáltal gondolkodásra kényszerít. Legtöbbször viszont a kutyás kalandfilmek tipikus fordulatainak (sintérekkel való találkozás, önzőnek bizonyuló megmentő, harci kutya idomár, stb.) nézegetése közben nem igazán tudunk a konkrét helyzetből kitekintve általánosabb érvényű társadalmi problémák példázataként tekinteni a látottakra.

 

Elvált szülők gyermekeként Lili kutyájával együtt anyja ausztráliai utazása miatt néhány hónapra apjához "kényszerül". Ott azonban, elsősorban a fajtiszta állatokat védő törvények miatt, a korcs ebet nem nézik jó szemmel, végül apja erőszakos fellépése eredményeként a kutyától meg is szabadulnak. Ettől kezdve a különböző módokon ellenséges emberek között vergődő állat és a veszteségbe szép lassan beletörődő kislány történetét párhuzamosan követjük nyomon. Míg az egyik szál leginkább a Disney kalandfilmek nyelvét beszéli, a másik - a kislány kutyáról való lemondása miatt - érdektelen, tét nélküli (a buli és a drogozás jelenetei nagyon kilógnak a filmből). A történetnek azonban nem csak ez a hibája, a vázolt félig hipotetikus szituáció megértését nehezítő inkonzisztenciák is vannak: ha a korcsokat olyan súlyos adók sújtják, hogy gazdáik inkább megszabadulnak tőlük, akkor miért látjuk mégis azt az egyik jelenetben, amint mások éppen ezeket fogadják örökbe a menhelyről?!

 


Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az egész filmet belengő eldöntetlenség, bizonytalanság és inkonzisztencia valamelyest a feldolgozott problémakörhöz, Mundruczó évek óta állandó témájához, a bármilyen értelemben elgondolt felsőbbrendűséghez tartozik. A Johanna, a Szelíd teremtés vagy most a Fehér Isten a másság, illetve a hozzá kapcsolódó előítéletek és viselkedési formák tanulmányozásáról szól. Ha elfogadjuk a metaforát, és a kutyákat az elnyomottak, valamint a minden értelemben vett kisebbségek analógiájaként értjük, akkor Mundruczó ítélete kíméletlenül embertelen: a társadalomból kirekesztett megbélyegzetteknek két opciójuk van, a dühtől megvadult lázadás vagy a felsőbb faj trombitaszavára történő együgyű engedelmeskedés. A film üzenetét meghatározó befejező jelenet kifejezetten reakciós, fasisztoid pozícióban hozza el a konfliktus (pillanatnyi) megoldását: bár egyfajta béke köttetik, nem tudjuk nem észrevenni, hogy ez a "felsőbbrendű" faj manipulációjának az eredménye. A zárlat mintha megteremtené a visszatérés lehetőségét ahhoz az idillinek tekinthető állapothoz, amikor a kutya még az ember legjobb barátja volt. Csakhogy az a barátság úr és szolga megkérdőjelezetlen engedelmességen alapuló viszonya volt - vajon ezt gondolnánk társadalmi párhuzamként elfogadható állapotnak?

 

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu

A kutya-metafora használata további kérdéseket is felvet. A Szégyen című Mundruczó által rendezett színházi előadásban - amellyel, ha más nem, hát az állatmetafora összeköti a Fehér Istent - a kutya szerepe érzésem szerint teljesen más. Ott ugyanis pontosan azt láthattuk, hogy a mássággal szembeni intolerancia miként süllyeszti állatok (kutyák) szintjére a szereplőket. Vagyis a kutya hagyományos, embernek alárendelt szerepe nem kívánatosként, hanem kifejezetten az ember elállatiasodásának dimenziójában idéződött meg. A mostani filmben a létezés két lehetséges módjaként felkínált vad düh és feltétel nélküli engedelmesség nem éppen hízelgő véleményről árulkodik: akkor sem, ha kutyákról, akkor sem, ha emberekről gondolkodunk. Ráadásul a metafora azért is problémás, mert a fasiszta rendszerekben rendkívül fontos, hogy a megbélyegzett Másik mégse legyen teljesen idegen, ne tartozzon teljes mértékben egy másik fajhoz, ugyanis csak ekkor teremthető meg a fenyegetettség azon légköre, amelyben bárkit bármikor a kirekesztettek közé lehet sorolni. Így aztán az egész mű alapját képező kutya-metaforáról vagy azt érezzük, hogy bizonyos tekintetben sántít a párhuzam, vagy, hogy túl egyértelmű a kortárs (magyar) társadalom amúgy metsző kritikája.

 

Minden idők legpopulárisabb Mundruczó-filmjének ígérte a rendező a Fehér Istent. A Cannes-ban levetített végeredményből viszont az a tanulság szűrhető le, hogy radikális tartalomhoz radikális forma kell - a komoly, súlyos üzenet lenge köntösben könnyen nevetségessé válik, vagy akár önmagából is kifordul. Mundruczó színháza nemcsak bátor témaválasztása miatt kiemelkedő, hanem a sokszor az experimentalitás határát súroló formai megoldások miatt is, amelyek így a testi érzékelés különböző területein és szintjein képesek áthatóvá, zsigeri szinten megtapasztalhatóvá tenni a történéseket. A könnyedebb műfajokkal való játék mintha idegen lenne a rendezőtől, érezhető ez a korábbi filmeknél jellegtelenebb képi világból, a darabos, életidegen dialógusokból, a sokszor kevéssé ihletett színészválasztásból. A Fehér Isten sok szempontból határozott eltávolodást jelent a Szelíd teremtés vagy a Delta klasszikus értelemben vett művészfilmes világától, és a Johanna kiforrott mívességétől is messze van, de igazán közönségbarát műfajfilmnek sem tekinthető. Keverék, mint a benne megalázott kutyák.

Szerző: Gyenge Zsolt
Rendező:  Mundruczó Kornél,  Forgatókönyv:  Wéber Kata, Mundruczó Kornél, Petrányi Viktória,  Zeneszerző:  Asher Goldschmidt,  Operatőr:  Rév Marcell,  Producer:  Petrányi Viktória, Gyárfás Eszter,  Szereplők:  Psotta Zsófia,  Zsótér Sándor,  Monori Lili,  Thuróczy Szabolcs,  Gálffi László,  Nagy Ervin,  Mundruczó Kornél,  Ascher Károly,  Horváth Lili