Závada Pál: Természetes fény
2014.05.18.

Závada Pálnak sikerült, megírta a huszadik század magyar sorstörténetének egyik legfontosabb regényét. SÁNTHA JÓZSEF RECENZIÓJA.

Az író egyik legelkötelezettebb kutatója a közelmúlt tragikus eseményeinek. A legnagyobbakra jellemző öntörvényűséggel és makacssággal fúrja bele magát egy korszak dokumentumainak rengetegébe, tökéletes hittel és arroganciával próbál eposzi teljességet beleszuszakolni a furcsa elbeszélői sokadalmat magával hurcoló nagyregényeibe. Most ez is kiteljesedőben van; lassan, visszafelé is érthetőbbé válik, hogy nála nem a szellem mozgatja az anyagot, hanem a dokumentumok és a történelem apró tényeinek ezrei uralják el az elbeszélés egyetlen, hitelesnek érzett sok-szempontúságát. Már a kor, a harmincas évektől a negyvennyolcas fordulat évéig terjedő időszak is, amely az utóbbi regényeinek állandó témája, bizonyítja, hogy örökös szembenézésre, lelki vizsgálódásra kényszerít és késztet.


Egyébként Závada Pál roppant elegáns és objektív mércével kutakodó dokumentarista, akinek szépírói törekvéseit, a regényesség oldottságát egyre inkább felülírja az igazság kibeszélésének ellentmondást nem tűrő, erkölcsi kényszere. (De azért nem szokványos szépségekkel is szolgál, ilyen Weisz Jakab és Suta Klári éjszakai fürdőzése, amikor csak az orrukkal érintik, szimatolják egymás meztelen testét.) Semmi más nem lehet nagyobb morális elkötelezettség annál, ha valaki a saját szülőhelyének, családi és társadalmi röghöz kötöttségének helyszínén vizsgálódik, aki sérthet és bánthat, de aki a legmélyebben meg is értheti egy alföldi, két évszázada többségében szlovákok lakta közösség belső életét, olyan korszakban, amikor a magyar nagyhatalmi politika a legképtelenebb módon újra csak tragikusan megbukott, és a legrettenetesebb bűnöket követte el.

A regény a legtágabb, Závada korábbi regényeire jellemző, könnyed hangulatú kirándulással indít. A tótkomlósi nemzetiségi képviselők tesznek egy szokásos felvidéki látogatást a kilencvenes évek elején. Az egykor tőlük elszármazott Hudák igazgató azonban megrökönyödve tapasztalja, mennyire pongyolán beszélik már az anyanyelvüket a vendégek, a frissen megalakult szlovák állam bürokratájaként csupa rosszindulatot sugároz feléjük. Ekkor támad az az ötletük, hogy felkeresik a harmincas években több mint tíz éven át községük bírójaként tevékenykedő, mindenki által nagyra becsült Semetka Jánost, aki a lányával él egy közeli faluban. Semetka Mária régi fényképei, az áttelepülése óta a ládáit ki sem csomagoló egykori bíró honvágya indítja el a voltaképpeni történetet.

Ez a dokumentumokkal, emlékekkel teli, csokis dobozokban heverő történelem megnyitja a feledés kapuit. Hirtelen az elbeszélő számára kitárul a község hetven évvel ezelőtti múltja, megelevenednek a fekete-fehér, hol művészi igénnyel, hol pedig amatőr kezek által készült fényképek. Az egyes családok, barátságok, szerelmek bonyolult kapcsolatrendszerét kell követnie az olvasónak, de szerencsére Závada szűkre zárja a kört, néhány család, féltucatnyi szerelmes kapcsolatra figyel a továbbiakban. A Semetka családon kívül Koleszárék, a fényképész Weisz-testvérek, Sógor Mihály, a szocialista Dusza János, és a velük valamilyen kapcsolatban álló barátok, szeretők, és Tótkomlós társadalmának kisszámú zsidósága tűnik fel a regény lapjain. A harmincas évek nyugalmas, de politikával átfűtött korszaka után a község egyöntetű lelkesedéssel fogadja a bécsi döntést, a magyarok lakta területek Magyarországhoz való visszacsatolását. Még egy hármas oltárt is készítenek, amelyen Mussolini, Horthy, Hitler a főszentek, Semetka bíró pedig a szűkebb hazáról, a szlovákok lakta békési település nevében az otthon és a megnagyobbodott élettér meghatározó élményéről prédikál.

Az elkövetkező események, a fiatalok katonai szolgálata, a községbeli zsidókkal való egyre kíméletlenebb bánásmód, a háború kimenetelének reménytelensége látszólag nem egyszerre éleszti fel a személyiségük mélyén rejtező, a máshová való tartozásuk élményét. Rengeteg családi tragédia, a gettók embertelen körülményeinek megismerése, a frontokon való tisztogatások gyilkosságként való átélése segíti, hogy a sértett lelkű, ezer sebtől vérző és bűnökre kényszerített katonák, civilek fölfogják embertelen cselekedeteik értelmetlenségét. A fronton harcoló Semetka István felismeri: „Ám ha felelni akarnánk, elmosódottan nyúlós emlékek közt kéne kaparásznunk, amelyek rendszerint az unalomtól és sok feszült, idegesítő várakozástól szürkülnek el, s egyrészt maguktól süppednek bele az amnézia porába, sarába, másrészt az ember maga forszírozza, hogy mihamarabb kitörlődjenek a memóriából, mert visszataszítóak és szégyenletesek.”(133.) És ott van számukra még az egyre idegenebb otthon, amely csak fokozni képes tökéletes elembertelenedésüket. A községi gettóból menteni szándékozott Weisz család sorsa, a közösség számára fontos emberek elhurcolása, egy fölöttes hatalom átláthatatlan kegyetlensége, a háborúban látott tömeges népirtások homályos visszfénye lesz.

A háború eléri Tótkomlóst, a szereplők eddig rejtett vagy nyílt szerepük szerint tagozódnak, a mindig lojális Semetka bíró kommunisták általi megveretése nagyjából fel is számolja számára az otthonosság légkörét. A szlovák nemzetiségűek a győztes Csehszlovákia oldalára állnak, megerősödik az eddig alvó nacionalizmus, a magyarok kerülnek a vádlottak padjára, a lakosságcsere az elbizonytalanodókat is a megtisztulás reménységével csábítja.

A maradók közül Sebes István szolgál még adalékul a történtekhez. Ő már Szegeden él 1958 óta, és csak a regény végén derül ki, hogy ő Semetka János, a valahai bíró, szerelméhez való ragaszkodása következtében itt maradt fia, István, aki az ötvenhatos eseményekben játszott szerepe miatt volt kénytelen elhagyni a nevét és a szülőfaluját. Minden szereplő külön sorsot kap, Koleszár Mátyást a fronton éri a hősi halál, Weisz Jakab egy ausztriai táborban hal meg, családja Auschwitzban pusztul el, lányuk, Weisz Juci súlyos betegen megéli az ötvenes éveket, az általa titkosan szeretett Matyi nélkül. A Schön család Jakovja túlélőként visszalátogat Tótkomlósra, mint izraeli állampolgár, próbálja megérteni a szülei, a volt hazája sorsát. Ha tiszta szívvel befogadja az elődei irracionális, tragikus történetét, akkor azt gondolhatja, hogy egy bomló testű tetem a történelem, amely sosem volt képes arra, hogy megszabaduljon a démonaitól, hogy a rossz- és jószándékok, a gyilkos indulatok és tüneményes érzékiségek, amelyek a helység lakóit szerelmetesen egybefűzték, egy nagyobb, abszurd hatalom által örök időkre eltöröltettek. S hogy aki nem képes a létén túlmutató lázadásra, a lehetetlenre, az részese lesz még életében a bomló test, a Závada Pál által megidézett haza, mára is figyelmeztetően kivetülő erkölcsi züllésének. A regény lapjain olyan mélyen belelátunk elődeink tehetetlenül magukkal cipelt mindennapjaiba, az elszenvedett sérelmek beforratlan sebeibe, hogy a passzív narratíva lesz az olvasó számára a leggyilkosabb eszköz, amely révén, ha csak gondolatban is, de szabadulni igyekszik a múlt arcpirítóan ma is érzékelhető kulcsszavaitól. Sok-sok ilyen felszabadítóan okos regény kell, hogy a fülledt, ólmeleg, gyilkosok kreálta haza bűzét végre kiszellőztessük.

Szerző:  Závada Pál,  Cím:  Természetes fény,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2014,  Terjedelem:  623 oldal,  Ár:  6990 Ft