A hatalomvágy a legfontosabb ösztönünk, állítja keserű látleletében a török film legelismertebb mestere, a klasszikus értelemben vett nagy formátumú művészfilmek művelője: Nuri Bilge Ceylan. Erkölcs, vallás, tudás, pénz, kultúra és szerelem azok az eszközök, amelyek révén apró szúrásokkal, hatalmas pofonokkal vagy éveken át tartó pszichés nyomással egymást uralni vagyunk képesek. A rokonság, barátság, üzlet vagy pusztán szomszédság által összekötött szereplők között a több mint három órás filmben bonyolult hatalmi viszonyok szövevényes hálózata rajzolódik ki, ahol minden mindig fogva tart valakit. 

Apja megaláztatása miatt dühében kővel dobta be főszereplőnk autóját a 7-8 év körüli kisfiú, nagybátyja társaságában most éppen bocsánatot kérni jön. A magát a környék "felvilágosult" értelmiségének részeként tudó Aydin bár vonakodva, a többiekre tehetetlenségét demonstráló pillantásokat vetve, de végül – engedve az erőszaknak – csak csókra nyújtja kezét. A világ egyik leginkább lélegzetelállító helyszínén, Kappadókiában üzemeltet kis hotelt a nyugdíjas színész, aki feleségével és frissen vált húgával él e sziklába vájt vidék kőkemény légkörében. Hőseink e gyönyörű, de végtelenül szegény tájakon a gazdagok közé tartoznak, a szálloda mellett az apai örökség részét képezi a falu több ingatlana is, még a helyi imám és családja is tőlük bérel lakást. A hatalmi viszonyok egyik rétege természetesen ehhez az üzleti kapcsolathoz kötődik, a bérleti díjat fizetni nem tudók könyörgése, a behajtások és perek alapvetően határozzák meg a köztük lévő hierarchiát. A sztori viszont nem banálisan egysíkú, mert nem csak ezt a szokásos anyagi erőszakot ábrázolja, hanem a pénz által lehetővé tett adakozás álságos mivoltát, és a nagyvonalúságban rejlő végtelen kicsinyességet is kíméletlenül leleplezi.

Nuri Bilge Ceylan korábbi filmjeit előszeretettel hasonlították Tarkovszkij művészetéhez, és a szereplők hosszú monológjai erkölcsről, értékrendről, vallásról akár azt az érzést kelthetnék bennünk, hogy most is erről van szó. A rengeteget beszélő és párbeszédeik révén önmaguk valós lényét szándékaik ellenére felfedő szereplőkkel teli Téli álom azonban inkább a csehovi darálóhoz valamint a francia beszélgetős-kifejtős film (Rohmer, Rivette, Resnais) hagyományához kapcsolódik. Az egész megközelítés alapjainál pedig valahol Dosztojevszkijt találjuk, ugyanis a szereplők intellektuális (vagy intellektualizáló) dialógusainak legfontosabb jellemzője a mondottakhoz való indulatos erkölcsi viszony. Ez pedig már a török társadalmat alapjaiban megosztó nyugat-kelet szembenállásról, és a nyugatosok paradox keletiségéről szól.

Török regényekből, filmekből és képzőművészeti alkotásokból már évtizedek óta egyértelmű, hogy arrafele a nálunk megszokottnál erősebb és ingerültebb harc zajlik "kelet" és "nyugat" között. Ezt az embereket élesen elválasztó háborút a hagyományhoz, valláshoz, párkapcsolathoz, öltözködéshez, államhoz való viszony frontjain vívják a legtöbbször egymást meghallani sem képes felek, akiknél gyakran az ezen kérdésekkel kapcsolatos álláspontok nem racionális meggyőződésről, hanem magáról az identitásról szólnak. És ebben az értelemben mondhatjuk, hogy még az ottani "nyugatosoknál" sem zajlott le a szekularizáció, képviselt nézeteikhez – még ha az a vallásellenesség is – ugyanolyan vehemens viszony fűzi őket, mint amit elítélnek ellenfeleiknél.

 

Egy ilyen helyzetben pedig elkerülhetetlen, hogy az elvi álláspont szinte azonnal az ítélet, a másik megítélésének alapja legyen. A valamilyen instancia (isten, szabadság, kultúra, műveltség, szeretet) nevében történő számonkérés a konkrét szituáción túl arra teremt lehetőséget a szereplőknek, hogy skatulyákba – ha tetszik kasztokba – helyezzék egymást. Ceylan ebben a filmben azért alkotott kiemelkedőt, mert a kivétel nélkül remek színészei segítségével olyan élethelyzetek sorozatát állítja elénk, ahol sorra kiderül, hogy a szereplők miként próbálnak minden pillanatban pozíciót, valamifajta előnyt szerezni, végeredményben hatalmat gyakorolni. 

A Téli álom játszmák sorozata, ahol szép lassan mindenki kifordul önmagából, míg a kör bezárul: az utolsó jelenetekben a leginkább áldozatnak tekinthető család is bebizonyítja, hogy büszkesége és a másik megalázásának vágya a legelementárisabb életösztönt is képes felülírni. Ceylan egy frusztrált, a teljes élet lehetőségétől és a saját meggyőződéseibe vetett hit bizonyosságától megfosztott, traumatizált társadalmat rajzol fel, ahol jobb híján mindenki a másik bármilyen apróság révén történő eltiprásán, a pillanatnyi és látszólagos felülkerekedésen keresztül próbál túlélni. A hosszas dialógusok és a statikus jelenetek ellenére a film egy pillanatra sem unalmas, a szituációk kidolgozottsága és kifinomultsága állandó feszültséget tart fenn. Egy nagy rendező kivételes erejű munkájával van dolgunk, amellyel szemben csak egy kérdést tehetünk fel: vajon ő mennyivel jobb szereplőinél? Hiszen ő éppen fölöttük, illetve rajtuk keresztül, fölöttünk mond sommás ítéletet.

És hogy miért Téli álom? A film ősszel indul és a télbe fordulást mutatja, azt, ahogy a nagyvárosoktól és a közlekedési infrastruktúrától távol eső hegyvidék magába burkolózik és a hideg hónapokra elernyed. De a téli álom mindannyiunk erkölcsi megpihenése is, az, amikor különböző okokra hivatkozva félretesszük legalapvetőbb meggyőződéseinket azért, hogy a nekünk bármilyen értelemben kényelmet vagy előnyöket biztosító hatalmi viszonyokat létrehozzuk és fenntartsuk. Mert úgy látszik, a homo sapienst a homo potens tartja életben.