CSURI MURI FUK!

Wagner szelleme a 19. század végén még a legeltökéltebb Brahmsiánusokat is megkísértette olykor. Hogyan is kezdődik Antonín Dvořák 1901-ben bemutatott meseoperája, a Ruszalka? Három erdei tündér incselkedik a vízi manóval, aki a tó mélyén rejtőző kincsekről beszél. Szeretném látni azt az operabarátot, akinek erről nem jut eszébe A Rajna kincse első jelenete! Lehet persze a kezdés hasonlósága véletlen is, és az is elképzelhető, hogy Dvořák tudatosan fricskázza ezzel a Wagneriánusokat: pupákok, nemcsak a ti bálványotok tud ilyet. A kezdet felületi ríménél fontosabb, hogy az opera végkifejletének kulcsmozzanata a mítoszi Erlösung: azzal, hogy Ruszalka halált hozó csókot lehel a bűnét megbánó hűtlen herceg ajakára, megszabadítja őt lelkiismeretének terhétől, és megváltja – s a herceg is megváltja ugyanezen csókkal Ruszalkát, aki így szabadul kiközösített helyzetéből, és visszatérhet övéihez. Megváltás a halálban: mi ez, ha nem „az öreg Klingsor” (Debussy nevezte így Wagnert) gondolkodásmódja?

Egyéb nyoma azonban nincs a Ruszalkában I. Richárd befolyásának. Nem számítva azt a vérlázító szemtelenséget, hogy a főszereplő a középső felvonásban a színen van, de alig szólal meg (csoda, hogy a primadonnák vállalják a schweigsame Frau megalázó szerepét) Andersen Kis hableánya nyomán Dvořák rendes, tisztességes romantikus operát írt, mely a 19. század végének nemzetközi zenei nyelvét beszéli, szerencsénkre sok-sok cseh nemzeti és népi zamattal, amely a mű érzéki vonzerejének legfőbb forrása. Fischer Iván régóta nagy kedvelője és értője e zamatoknak, nem hiába vezényli zenekara élén kezdettől a szerző két utolsó szimfóniáját és szláv táncait, s nem hiába építette a Müpával közösen megrendezett, tavaly őszi Európai hidak – Csehország fesztivál komolyzenei anyagát jelentős részben Dvořákra, méltó előadásban szólaltatva meg olyan ritkán hallható műveket is, mint a Requiem, a g-moll zongoraverseny vagy az op. 59-es 10. legenda. Elképzelésének lényegével a „cipőt a cipőboltból” bevált elvéhez igazodott: Dvořák-operát cseh és szlovák énekesekkel prezentálunk, sőt ha már lúd, legyen kövér: érkezzék a kórus is cseh földről – hiszen ők ismerik a nyelvet, a mű a kisujjukban van, és mindent tudnak megszólaltatásának csínja-bínjáról, akárcsak mi az Erkel-operák vagy a Kékszakállú előadói konvencióiról.

Ma már minden színházi néző és filmbarát tudja, milyen fontos része egy produkciónak a szereplőválogatás, nem hiába nevezik meg a nagy költségvetésű filmek stáblistáján a casting felelősét. Ez vérbeli kreatív munka, melynek végzésekor nagyon észnél kell lenni, hiszen a produkció kvalitása és belső egyensúlya múlik azon, kik kapják a szerepeket és hogyan kombinálunk. Fischer Iván nagy szereposztó, ezt már sokszor bizonyította – most is. A Ruszalka sikerének egyik titka az öt nagy és hat kisebb szerepet éneklő nyolc énekes egységes iskolázottsága volt – és persze az, hogy színvonal dolgában is nagyon kiegyenlített szólistagárda lépett a Müpa színpadára. Nemzetközi összehasonlításban is ütőképes színvonal: csupa szép, kiművelt hang, kulturált szólamformálás, plasztikus szövegejtés – és éppen annyi színészi játék, amennyit a díszlet és jelmez nélküli koncertelőadás megenged és megkövetel. Magam vokális formátum és a személyiség ereje dolgában Jolana Fogašová (Jezsibaba és Idegen hercegnő) és Peter Mikuláš hozzájárulását jelentősebbnek éreztem, mint Pavla Vykopalová megindítóan kedves-szolid Ruszalkáját és Aleš Briscein hercegét. Az I. felvonásbeli Dal a Holdhoz ezúttal nem hatott a nagy sláger levegőt megállító delejével, inkább belesimult a drámai kontextusba. A három sellőt Lucie Silkenová, Alžběta Poláčková és Michaela Kapustová énekelte üdén, játékosan, könnyedén, közülük a harmadik az ijedős Kukta nadrágszerepét (ezúttal nadrágszólamát) is vállalta, a vadász és az erdőőr figurájába Jiří Brückler bújt bele. Telt, gazdag hangzással énekelt a brnói Cseh Filharmónia Énekkara (karigazgató Petr Fiala), Fischer Iván pedig a remekül játszó Budapesti Fesztiválzenekar élén a tőle évtizedek óta ismert színvonalon, minden részletre kiterjedő igényességgel, a megragadóan szép zene dallambősége és áradó érzelmessége iránti teljes odaadással keltette életre a partitúrát.