Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VIBRÁL, TRANSZFORMÁL

20,000 nap a Földön
2014. máj. 12.
A Budapesti Dokumentumfilm Fesztiválon vetített 20,000 nap a Földön nem a szokványos rock-dokumentumfilm, inkább egy Nick Cave perszónáját élve boncoló, de mitológiáját megerősítő tűnődés a rockköltő ars poeticájáról. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
„Én nem tudom újra feltalálni magam” – lamentál Nick Cave a filmben színészbarátjának, Ray Winstone-nak. Hiszen míg az aktor mindig más és más szerepbe bújhat, addig a rocksztárnak csak egy szerepe van, az az egy, amit még tinédzserkorában talált ki: az enigmatikus rocksztáré. Furán hangzik ez Nick Cave szájából, aki pályája során volt már apokalipszist látó rock ’n’ roll költő, dühöngő posztpunk, és halálballadákat zengő kocsmapróféta is. Ha valaki osztott képernyőn nézi a mellkasára Pokol feliratot festett, rémálmának cirkuszában meredt szemekkel táncoló Cave-et a Nick The Stripperben, és az öltönyös-inges gentlemant a búgó baritonján fülbe simított Into My Armsban, csak azért ismerhet rá Cave-re, mert mindkettő ugyanazt a rajzfilmfigura-arcot viseli. A több foglalkozást űző, zenéjében zsánerekkel zsonglőrködő művész, ha a Jesse James meggyilkolásában mítoszgyáros folkénekesként pengeti gitárját egy lekoszlott bárban, vagy ha a Birthday Party heroinban és anarchiában tobzódó napjaihoz tér vissza garázsrockos Grinderman projektjében, mindig csak egy arcát villantja fel kreatúrájának, Nick Cave-nek.

A 20,000 nap a Földön érzékeny portréjában ennek megfelelően a posztmodern rocksztárok dilemmája csillan meg: hogyan lehet folyamatosan változásban, örök fluktuációban maradni, miközben a sztárrá vált fiktív identitás már nem elegáns öltönyként, hanem a változást korlátozó kényszerzubbonyként feszül az alkotóra. Iain Forsyth és Jane Pollard filmjének egyik tanulsága, hogy Nick Cave számára ez a kitalált perszóna egyszerre vágyálom és börtön. A hétköznapok untatják, onnan folyton a maga teremtette privát mitológiába menekül. Ha viszont már ott jár, az előadást élvezi a legjobban – mert a színpadon végre elveszítheti identitását, és a zenébe merülve elfeledkezhet arról, kicsoda. A készítők interjú- és monológrészletek egymás mellé vágásával emelik ki az iróniát: Nick Cave-nek rocksztárnak kell lennie ahhoz, hogy elmenekülhessen sztárénje elől.

A mindennapok Nick Cave-jét nem is látjuk a filmben: nincs „valódi” ember a híresség álarca mögött, mert az nem az a Nick Cave, akit mi ismerünk. Nem is működnek az intimnek szánt pillanatok, mikor Cave két fiával a Sebhelyesarcút nézi a tévében: mindenki arcán feszült mosoly, tudják, hogy filmezik őket, nyoma sincs a családi intimitásnak. Csak mikor kórusban szavalják a sorokat, akkor derül ki: a famíliában ismétlődő rítust láttunk. Nemcsak az alaposan átgondolt és kitalált sztárszemélyiségért fizetett ár a hangsúlyos itt (nevezetesen, hogy azt még családja körében sem tudja levetni), hanem az is, ahogy a készítők beleöltik a valóságot a fikcióba – ahogy egy mindennapos jelenetet is képesek megrendezettként elénk tárni, mivel ez a konstruált valóság illik a leginkább Cave portréjához. 

Amit látunk, az nem dokumentumfilm, legalábbis nem az a hagyományos értelemben. Kitalált, de az improvizációnak teret engedő jelenetfüzér ez a mű, amelyet fiktív keretek közé szorítottak: Nick Cave 20000. napját követjük nyomon, ami során meglátogatja alkotótársait, pszichológusát, és lakhelye körül kocsikázva beszélget egykori zenésztársakkal (többek közt Kylie Minogue és a hirtelen távozó csapattárs, Blixa Bargeld vall a régi együttműködésről), miközben az ausztrál zenész műhelyében 2013-as lemeze, a Push The Sky Away készül.

A rendezőket, akik a Dig, Lazarus, Dig!!! klipje óta dolgoznak Cave-vel, és a Bad Seeds életmű újrakiadásának mindegyik darabjához forgattak élőfejes interjúkat a tagokkal, nem a művész életútjának dokumentációja érdekli. Ők a mitikussá emelt Nick Cave-et akarják mélyebben megismerni. Ennek érdekében ültetik le például egy pszichológussal beszélgetni, ami során kiderül, hogy legjobban emlékei elvesztésétől fél, hiszen az ember személyiségének alapját memóriája szolgáltatja. Művészetében viszont nem az ember, hanem annak mitologizált, az életnél is nagyobbra növesztett emléke érdekli – legyen szó feleségéről, aki a filmben is csak erotikus képek kompozitjaként, és nem való alakjában jelenik meg, vagy példaképeiről, például Elvis Presleyről, akinek születéséről egy korai lemezén festett apokalipszis-bluest (Tupelo). A felejtéstől való félelem ironikus párhuzamba kerül a feledéstől való félelemmel, mikor Kylie Minogue bevallja, otthon öt darab viaszmást is őriz magáról, gyűjteményén csak a Királynőé tesz túl.

A beszélgetős jeleneteket Nick Cave felstilizált monológjai központozzák, melyekben az ars poeticáját foglalja össze. A zenész őszintén vall az alkotófolyamatáról, mikor önmagát egy kannibálhoz hasonlítja, aki felfalja saját életének élményeit és dalaiban kiköpi azt, vagy mikor arról mesél, hogy egy-egy dal pusztán addig érdekli, amíg meg nem találja annak értelmét. Cave frappáns aforizmákba sűríti mondandóját, amik akkor érvényesülnek, ha a rendezők konkrét példákkal is alá tudják támasztani a zenész túlzottan költői mondatait. Az ellenpontozásra építő módszer ecsetelése még humoros színben tűnik fel („A gyerek mellé beraksz a szobába mondjuk egy mongol pszichopatát, és megnézed, mi fog történni. Majd beengedsz egy bohócot… Ha pedig nem működik, akkor kinyírod a bohócot.”), de sokkal szórakoztatóbb, mikor nem az öntudatos Cave taglalja az alkotói módszert, hanem egy-egy véletlenszerűnek tűnő dologról mesél, amikben mégis a nagyobb, átfogóbb témáit bontja ki. Ilyen az, amikor a Nick Cave Archívumban egy Birthday Party koncertfotót elemeznek, amin egy részeg német rajongó épp lepisálja Tracey Pew basszusgitárost, mire az leöklözi őt a színpadról. Az abszurd sztori tanulsága: a Birthday Partyt ugyanúgy korlátozta az undergroundban az – őket a legerőszakosabb bandának beállító, és ezért balhés alakokat vonzó – promóció, mint mondjuk Kylie-t a menedzsmentje, amelyik ferde szemmel nézte a popsztár ausztrál fenegyerekkel való együttműködését.

Nick Cave történetei mégis a zenész fő érdeklődési területére futnak ki: a folyamatos változásra. Az a változás érdekli, amit apja arcán látott, mikor a Lolita tökéletes első fejezetét olvasta fel neki, vagy amit az öltözőjében még kokaint szippantó és kolbászt zabáló Nina Simonén észlelt, mikor az leült a zongorájához és váratlanul művésszé transzformálódott. A biztos kézzel vágott és ravaszul rendezett film ezt az állhatatosan kutatott változáseszmét bontja ki Nick Cave művészetében. Elsősorban a színpadon kiteljesedő alteregójának izzásában, illetve a színpadon másként, keményebben, drámaiabban megszólaló dalaiban. A sok komoly hangvételű szövegelés mellett a 20,000 nap a Földön egyben a Push The Sky Away születésének dokumentuma: látjuk, ahogy az első dalszövegfirkáktól, az első diszharmonikus improvizációktól eljutunk az élő előadásig, a gyerekkórussal és nagyzenekarral alásegített Jubilee Street katartikus fináléjáig. A fiatal Nick Cave emblematikus táncmozdulatait vágják – és simítják – össze az új szerzemény előadásával, ami bármilyen szavalt aforizmánál érzékletesebben beszél arról, hogyan transzformál és hogyan transzformálódik ez az ezerarcú, de egymaszkú művész, akit mi csak Nick Cave-ként ismerünk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek