2003 óta a világ bábosainak két ünnepük van: mint a színházi élet integráns résztvevőiről, róluk is megemlékeznek minden év március 27-én, a Színházi világnapon, de hangsúlyozva e műfaj különlegességét, hat nappal korábban, március 21-én megtartják a Bábszínházi világnapot is. A világnap ötletét a bábjátszók nemzetközi szövetsége, az UNIMA 2000-ben, a Magdeburgban megtartott XVIII. kongresszusán egy iráni bábos, Dzhivada Zolfagariho vetette fel, amelyet három évvel később Atlantában fogadott el a bábosok világszervezete. 

Magyarország idén csatlakozott a világnap megünnepléséhez. A kezdeményező és az események koordinátora a Budapest Bábszínház volt. Határokon innen és túl legalább kéttucatnyi színház vett részt a programban. A bábos események legfőbb célja a bábok, a bábosok és a nézők találkozása, s ezáltal annak tudatosítása, hogy a bábozás nemcsak gyerekeknek szól, hanem kamaszoknak és felnőtteknek is. 

A bábosok ezen a napon kiléptek színházaikból és szokatlan helyeken is felbukkantak. A fővárosban többek között tereken-utcákon, villamoson, metrón, vonaton, fürdőben, múzeumban lehetett találkozni bábokkal és bábosokkal, s kiállítások főszereplői lettek a magyar bábtörténet nagyjainak figurái éppen úgy, mint a közelmúlt tervezőinek legszebb alkotásai, sőt, a Budapest Bábszínházban még szakmai tanácskozást is tartottak arról, hogy miként lehet írni a bábról.

E tanácskozáson – bár hivatalos voltam rá – nem vehettem részt, mert aznap már a debreceni DESZKA Fesztiválra szólított egy korábbi felkérés. Így ott vettem részt a világnapi rendezvényen, azaz a Vojtina Bábszínház előadásán, a Kalózkalandon, amit a szerzők – a rendező, Schneider Jankó és a koreográfus, Nagy Viktória Éva – a hét éven felülieknek ajánlanak. A produkció azonban nemcsak a kiskamaszoknak nyújthat élvezetes szórakozást, hanem a nagyobbaknak és a felnőtteknek is.

A darab szereplői apukák, akik véletlenül jönnek össze gyerekük iskolájában, s miközben várakoznak, hogy befejeződjön az utolsó óra, felidézik hajdani játékaikat, mániáikat, siránkoznak azon, hogy a mai gyerekek csak a tévé meg a számítógép előtt ülnek, különböző ketyerék gombjait nyomogatják, és nem lehet velük igazán és önfeledten játszani. Bezzeg, amikor ők indiánosdival meg kalózosdival töltötték az idejüket! S ekkor kinyílik egyikük szerszámosládája, s abból különös lények bújnak elő, amelyekkel kezdődhet a nagy kincskereső kaland hajózással, titokzatos utasokkal, harcokkal, ármánnyal és szerelemmel. 

A történet alapjául Juan Muñoz Martin Kullancs, a kalózkapitány című regénye szolgált, de a végeredmény leginkább Rejtő Jenő humorát és cselekményszövését idézi. Boráros Szilárd bábjai, a játéktérnek használt magas dobogó mélyéből elővarázsolt figurák és kellékek kavalkádja teremti meg az előadás szürreális világát. A férfiak (Hajdú Péter, Reschofsky György, Schneider Jankó) gyerekként merülnek bele a játékba, amelynek a kicsöngetés vet véget.

Bár a keretjáték lapos és didaktikus, s a két rész között nincs szerves kapcsolat, illetve helyenként a technika túlsúlya és működtetése elnyomja a szöveget, gyengíti a színészi jelenlétet, az előadás lényege, a kalózkodás szellemes, egyszerre izgalmas kaland és műfajparódia.

A világnaphoz kapcsolódott a Budapest Bábszínház immár ötödször megrendezett BÁBU Fesztiválja, amelynek célkitűzése a kezdetektől azonos: bemutatkozási lehetőséget adni az egy-két személyes produkcióknak, a vidéki és a független bábosoknak. A rendezvény idén négynapossá bővült, és tíz előadást tartalmazott. 

Visszatérő vendég már a felvidéki Écsi Gyöngyi, aki úgy mond és játszik mesét – ezúttal Szőlőszem Kálmánról –, hogy közben a gyerek és felnőtt nézők is a történet aktív résztvevői lehetnek. A hagyományosan meghívott kisebbségi bábszínházak közül idén a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata lépett fel, Kormos István verses népmese-feldolgozásai közül hármat fűzött egybe Rumi László rendező. Az ostoba farkasról, a furfangos parasztról és a táncoló kecskéről szóló történetek egységes látványvilágban és élő zenei közegben szólaltak meg. A Kormos képpel mutogat előadásában a bábos és a színészi játék keveredik, s a hangsúly a választott bábtechnikák miatt – nem mindig szerencsésen – az előbbire tolódik. A mesebonyolítás komótos, Kormos István költői szövegének szépsége sokat veszít amiatt, hogy a megszólalások a prózai hangzás felé vannak eltolva, s az alkotók a lebonyolításra nagyobb figyelmet fordítanak, mint a figurák plasztikus megjelenítésére.

A kezdeti célok folytatásaként két egyszemélyes produkcióra is sor került. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház a német Peter Bichsel írásának (Én vagyok én, te vagy te) Szabó Borbála által átírt és Veres András rendezte változatát mutatta be egy kisemberről, akinek történetét – Mátravölgyi Ákos bábjaival – Kovács Bálint keltette életre. A mini-találkozó – s az utóbbi évadok – egyik kiemelkedő teljesítménye a másik egyszemélyes, a Batu-tá kalandjai, amelyet Schneider Jankó adott elő. A Hepp Trupp elnevezésű független formáció és a debreceni Vojtina Bábszínház közös munkáját Kovács Géza írta és rendezte, a bábokat és a díszletet Majoros Gyula tervezte, a zenét Czapp Ferenc szolgáltatta.              

Az előadás kesztyűs bábos vásári komédia, főhőse Kemény Henrik Vitéz Lászlójának s a commedia dell’arte-zannik többi bábos leszármazottjának közvetlen rokona, aki ezúttal egy afrikai gyerek. Batu-tá a szülőföldjén, majd a tengerentúl, sivatagban és nagyvárosban küzd az elemekkel, az őt elveszejteni akarókkal s válik felnőtté. Schneider ma az egyik legprofibb bábos és színész, aki kicsi paravánját akár városi tereken vagy parkokban, akár több száz személyes színházban, akár kamara körülmények között állítja fel, bravúros játékával varázskörébe vonzza a kicsiket és nagyokat. Az előadás alkalomról alkalomra csiszolódik, belső arányai a mindenkori közönség reakcióinak függvényében módosul. A színész érzékenyen és biztonságosan improvizál, miközben a produkció váza pontosan és jó dramaturgiai érzékkel rögzített.    

Szintén kesztyűs bábokra készült a Ziranó Bábszínház Babszem Jankója, a közismert mese új feldolgozása (író-rendező: Veres András, tervező: Boráros Szilárd). És ismert mese átirata a pécsi Bóbita Bábszínház Hamupipője is, amelyet tervezőként és rendezőként Bartal Kiss Rita jegyez. Az utóbbi időben egyre több olyan bábdarab születik, amelyben a választott alapmese szinte csak ürügy az olyan előadáshoz, amelyben az igazi hangsúly a keretjátékon van. Végh Ildikó adaptációjának is egy komikus varázsló-játékmester a főszereplője, akinek csetlése-botlása, bűvészkedése, kiszólásai sokkal érdekesebbek és szórakoztatóbbak, mint a szikár történetre lecsupaszított Grimm-mese kerekeken guruló díszletelemek állandó tologatásával megterhelt megelevenítése.

Ezzel szemben egy másik pécsi együttes, a MárkusZínház Mátyás király szárnyai című előadása bemutatja, milyen csodákra képes a bábjátszás. Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna szabadon bánik az igazságos király legendájával, a fennmaradt és költött anekdotákat népmesei motívumokkal vegyíti, váltogatja a különböző bábtechnikákat, s élő, interaktív színházat teremt.

A fesztivál két, ifjúsági korosztályúaknak, illetve felnőtteknek szánt előadását tavaly végzett bábszínészek adták elő, akik vagy eleve a szabadúszást vállalták, vagy a kőszínházi munkájuk mellett alternatív formációban is dolgoznak. Közülük az egyik (Burok) Eke Angéla több fesztiválon is nagy sikert aratott egyszemélyes, performansz-jellegű vizsgaelőadásának továbbfejlesztett változata, a másik a magukat Hups Crew-nak nevező csoportosulás Jam című „bábesztrád”-etűdsorozata, amelyben különböző technikák segítségével felvillantott epizódok adnak képet az öt színész szakmai képességeiről, humoráról, kreativitásáról, s nem mellékesen kiváló zenei felkészültségéről és invenciójáról, hiszen hangszereiket váltogatva végigzenélik az egyórás produkciót.

A BÁBU Fesztivál nem kizárólagosan szakmai találkozó, minden előadásán a megfelelő korosztályú közönség töltötte meg a nézőtér nagy részét, tehát hatás szempontjából a produkciók nem kerültek a megmérettetésekkor gyakori légüres térbe. Tíz előadás természetesen nem ölelheti fel a bábműfajban kitapintható tendenciák teljességét, de jó jelzés arra, hogy milyen sokszínű, tartalmas, kísérletező, a hagyományos formákat is őrző értékeket kínál a színház e válfaja. Végső soron ugyanerre törekszik a világnap is, tehát jó lenne, ha ez a két esemény a későbbiekben is összekapcsolódna, s ezáltal az eddig évente más-más időpontban tartott fesztiválnak stabil dátuma lenne.