A Budapest Bábszínház Unokák a polcon című előadása Schneider Jankó rendezésében ezt a mozzanatot használja kiindulópontnak, s egy testvérpár történetén keresztül igyekszik kárpótolni a nippekért hiába ácsingózó gyermeklelket. A kérdés az, hogy sikerül-e elég közel hozni a polc világát a közönséghez. 

Matild és Otília olyanok, mint a legtöbb testvérpár: az egyik kisebb, a másik nagyobb, veszekednek, árulkodnak és néha, valami közös cél érdekében összefognak. És ami a legfontosabb: a nagypapájuk (mint a legtöbb nagypapa) tud varázsolni, és nippek sorakoznak a polcán. Egy nap a gyerekek elmennek hozzá látogatóba, és persze szeretnék megkaparintani az izgalmasnál izgalmasabb dísztárgyakat. Amikor a nagypapa kimegy a szobából, a két lány meg is ragadja az alkalmat, de összevesznek, és a perpatvarban tönkremennek a nippek. Tettükről mélyen hallgatnak, ám lefekvés után hirtelen a polcon találják magukat: összementek, és úgy tűnik, hogy csak akkor tudnak hazamenni, ha rendbe hozzák azt, amit elrontottak… Kolozsi Angéla meséjében kitűnő hozzávalók vannak egy nagyon jó gyerekelőadáshoz, de a történet mégsem működik teljes hatásfokon. 

Az biztos, hogy nem magukon a bábokon (Mátravölgyi Ákos) és a bábszínészeken múlik. Matild (Mórocz Adrienn) és Otília (Spiegl Anna) hatalmas szemükkel és rakoncátlan tincseikkel pont annyira tűnnek bájosnak, mint amennyire vásottnak, és olyan emlékezetesek, hogy szívesen viszontlátnánk őket más előadásokban is. Bábbabáikat hátulról mozgatják a sötét ruhás bábszínészek, s ezzel a technikával még olyan bonyolult mozgássorok is megvalósíthatók, mint például a biciklizés vagy a horgolás. Az előbbi épp a rendkívül hatásos nyitó jelenetben látható: Matild, a nagylány természetesen kétkerekűn száguld, míg Oti háromkerekűn lohol a nővére után. Csak az a kár, hogy a hullámos, dimbes-dombos rámpa, amin áttekernek, végig a színen marad, s mintegy kerítést képezve optikailag is eltávolítja a nézőtértől a színpadi történéseket. 

A nagypapa (Teszárek Csaba) emberből lett báb: az őt játszó színész nyakán egy bábfej ül, kopaszon, nagy szakállal és még nagyobb orral. Az ilyen típusú ábrázolás azt jelzi, hogy az alkotók a saját generációjuk nagypapáit látják maguk előtt, s nem a saját szüleiket (azaz a nézőtéren ülő gyerekek nagyszüleit) képzelik a történetbe. Azt sem értem egészen, hogy a nagypapa (akit nyilván nagyon szeretnek az unokái, hiszen nála alszanak) miért nem adja oda ezeknek a kíváncsi fáncsiknak a nippeket? (Természetesen felügyelet mellett – a dolgok valamiért sosem ilyenkor törnek össze.) 

Hogy az előadás világa ismerősebb a felnőtt nézőknek, a nippekből is jól látszik: gyanítom, hogy a festett üveghalnak (Csajághy Béla), a sündisznó alakú tűpárnának (Pallai Mara), a kristálypóknak (Kovács Marianna) vagy a baglyos ébresztőórának nem igazán van kapcsolódási pontja a mai gyerekekhez, akik legfeljebb a dédszüleik polcán találhatnak hasonlókat. A díszek bemutatása ráadásul elég elnagyolt, így például a három bölcs majommal kapcsolatos poénok is csak a felnőtteknek fognak leesni. A nippeket formázó bábok egyenként szintén elég ötletesek, ám az összkép (a színpadkép) mégis rendkívül és sajnálatosan középszerű: a nagy, üres, sötét terekben eljelentéktelenednek a tárgyak, különösen, amíg nyugton maradnak a polcon. 

Így aztán – ebben persze elsősorban a történetvezetés a ludas – a bonyodalom kibontása igen kesze-kusza marad. Nem lehet érteni, hogy pontosan mi történik a nippekkel, amikor a két lány tönkreteszi őket; hogy hogyan lehetséges, hogy a nagypapa semmit sem vett ebből észre (vagy ha ő a Nagy Rendező, akkor ez legyen egyértelműbb, legalább a történet egy későbbi pontján); hogy bizonyos jeleneteknél miért válik ketté a polc; hogy mitől függ az, hogy a pók telefonon avagy szemtől szembe beszél-e a tűpárna-sünnel… 

A nippek így karakterkezdemények maradnak, pedig érezhető, hogy sokkal több lehetne belőlük. De mivel nem ismerjük meg elég jól ezeket a fura alakokat – alighanem túl sokan is vannak -, így megszeretni sem lehet őket. Talán még a lendületesen majomkodó majmok (Hoffer Károly, Tatai Zsolt, Teszárek Csaba) kerülnek hozzánk a legközelebb, de érthetetlen marad az időről filozofálgató bagoly (Beratin Gábor) és szánalmas a papírdarvak hiúsága. Ezen még a zenés betétek sem segítenek (zene: Szemenyei János): a dalok ebben a darabos, széttartó előadásban csak arra jók, hogy a gyerekeknek legyen mire ütemesen tapsolni. Mintha a mesebeszéd hiányozna az előadásból, a ritmus: valami, amibe bele lehet feledkezni.