Arisztophanész: Lüszisztráté / Kecskeméti Katona József Színház
2014.05.07.

Meglepő és egyben rettenetes az, ha egy rendezés látszólag a feminista értékek mellett akarja felemelni a hangját, de közben éppen a tárgykör legsúlyosabb sztereotípiáit erősíti fel. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Porogi Ádám, Körtvélyessi Zsolt, Sirkó László
Porogi Ádám, Körtvélyessy Zsolt, Sirkó László
Hülyeség lenne azt mondani, ami most lehetne éppen adekvát is, ha a rendezés koncepcióját elsajátítva ítélkeznék: „ilyen előadást is csak egy férfi tud létrehozni”. Ami azt illeti, itt a genderről való teljesen átlagos tévképzetek jelennek meg, amiket konzervatív vagy éppen kevésbé informált nők is ugyanúgy éltetnek, mint a kasztrációtól rettegő férfiak. A Lüszisztráté például messziről, első ránézésre tűnhet egy feminista szövegnek, hiszen nők veszik benne át a politikai uralmat a férfiaktól, és békére kényszerítik a hadban álló Spártát és Athént, szóval nagy tetteket hajtanak végre. Ám Arisztophanész művénél sovinisztább az irodalmi kánonban viszonylag kevés van.

A Lüszisztráté abban a görög világban született, amelyikben a nők fényévekre voltak nemcsak a választójog megszerzésétől, de még ennek az ötletétől is, és bármiféle politikai vagy társadalmi megnyilvánulás lehetőségétől, az athéni demokrácia a férfiak demokráciája volt. Ebben a kontextusban már egyértelmű, hogy Arisztophanész művében a lázadó asszonyok nem hősnők, hanem szédült, erőszakos tyúkok, akik férjeik vérét szívják, és akiknek egyetlen fegyverük a szex és annak huzamosabb megvonása. Ezt a politikailag tökéletesen inkorrekt szöveget talán akkor lenne érdekes színpadra vinni, ha a rendezés képes lenne a benne megjelenő, szexista humorban éreztetni annak a tragédiáját, hogy ez az egész még mindig aktuális. Szabó K. István sajnos nem ezt az utat választotta.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Zalán Tibor szövegátirata sem teszi túlzottan aktuálissá a szöveget, csak közelíteni próbálja hozzánk a benne megjelenő problémákat, például a nők arról panaszkodnak, hogy ők viszik suliba, oviba és játszira a gyerekeket, Lampitó (Csombor Teréz) pedig megcsináltatja a melleit, hogy észrevegye a férje, akinek fel sem tűnik a változás. Elhanyagolt, kiábrándult hátébék panaszait hallgatjuk, ami azért életszerűtlen kissé – ha már egyszer a mai nőkről szól az előadás -, mert manapság a nők nemcsak kézimunkáznak és gyereket nevelnek, hanem bizony dolgoznak is.

A sztereotip marhaságok elmélyítésében segít a közönségnek Klió (Kiss Zoltán) karaktere is. Az első jelenetben rémesen affektáló meleg srácot alakít. Nem nagyon értem, hogy miért kötelező a melegeknek idétlenül affektálniuk a színpadon, hogy miért hahotázik ezen a hasát fogva a közönség, és főleg azt, hogy miért lesz a fiatalemberből a fellegvár elfoglalása után transznemű. Lehet ezt persze azzal magyarázni, hogy a fellegvár az átváltozás helye, hiszen az odaköltöző nők is öltönyt húznak magukra, ám a fekete, tollas nagyestélyiben megjelenő férfitest kicsit gyenge poénnak tűnik azzal szemben, amit képvisel: a melegek mind csipkés tangát hordanak és otthon a szekrényükben tűsarkú cipők garmadával sorakoznak. Ahogy különben érthetetlen az is, hogy miért kell a nőknek feltétlenül férfiruhába öltözniük ahhoz, hogy elfoglalják a várat. Kicsit mintha azt akarná jelenteni, erre csak férfiak vagy annak látszó lények lehetnek képesek.

Porogi Ádám, Körtvélyessy Zsolt, Téby Zita, Fazakas Géza
Porogi Ádám, Körtvélyessy Zsolt, Téby Zita, Fazakas Géza. Fotók: PORT.hu
A szöveg adottságai miatt van az is, hogy a benne megjelenő figurák roppant sematikusak. A színészek látszólag nem igazán tudják, mit kezdjenek a két mondatban leírható karakterükkel, ezért aztán jobb híján grimaszoló bohócokká változnak. Lüszisztráté (Téby Zita) az egyetlen, aki teret és időt kap a lelki kibontakozásra. Van egy jelenet, ahol magára marad, és egy mozgáskoreográfiában megmutatja nekünk, hogy benne is ugyanúgy őrjöng a vágy, mint a többi athéni nőben, ám eközben a háttérben megjelenő üvegketrecben gomolygó füstben nők jelennek meg. Ne legyünk meglepve, hiszen köztudott, hogy az igazi feministák mind leszbikusok!

Különben ezt a klisét kihasználva születik az előadás végén egy nagyon szép pillanat. A férfiak fekete ernyőket hurcolnak magukkal. Fallikus szimbólumok ezek, az ernyő kinyílása a szexuális gerjedelmet hivatott stilizáltan megjeleníteni. A fellegvár parancsnokának (Fazakas Géza) történetesen Lüszisztrátét látva nyílik ki, majd miután édesanyjával (Jablonkay Mária) közösen eldöntötték, hogy feleségül veszi, odasétál a nő mellé, és fölé tartja az ernyőt. Téby Zita csak áll a sírás határán, üvegesen bámul a közönség felé, de tudja, innen nem szabadulhat, hiába volt az egész színjáték, a férfi az úr. Ezen a ponton beteljesül az, amit az előadás egészéből hiányoltam, ez őszinte és megrendítő pillanat.

A Lüszisztráté összességében viszont nem pc előadás. Ezt csak azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert a színház – akár tetszik, akár nem – társadalmi felelősséggel bír. És talán éppen az itt megjelent sztereotípiákkal kellene szembesíteni a közönséget, ne adj’ isten más alternatívát felkínálni ahelyett, hogy visszaigazolnánk az általános előítéleteket.
Szerző: Puskás Panni
Szerző:  Arisztophanész, Zalán Tibor ,  Rendezés:  Szabó K. István ,  Játsszák:  Téby Zita,  Kiss Zoltán,  Danyi Judit,  Csombor Teréz,  Sirkó László,  Körtvélyessy Zsolt,  Porogi Ádám,  Fazakas Géza,  Pál Attila,  Decsi Edit,  Dobó Enikő,  Magyar Éva,  Fejes Szandra,  Jablonkay Mária,  Hajdú Melinda,  Szokolai Péter,  Kiss Jenő,  Aradi Imre,  Díszlet:  Kiss Bori,  Jelmez:  Florina Bellinda Vasilatos ,  Zeneszerző:  Cári Tibor,  Zenei vezető:  Károly Katalin,  Koregráfus:  Barta Dóra,  Dramaturg:  Németh Virág,  Rendezőasszisztens:  Vári János