Hülyeség lenne azt mondani, ami most lehetne éppen adekvát is, ha a rendezés koncepcióját elsajátítva ítélkeznék: „ilyen előadást is csak egy férfi tud létrehozni”. Ami azt illeti, itt a genderről való teljesen átlagos tévképzetek jelennek meg, amiket konzervatív vagy éppen kevésbé informált nők is ugyanúgy éltetnek, mint a kasztrációtól rettegő férfiak. A Lüszisztráté például messziről, első ránézésre tűnhet egy feminista szövegnek, hiszen nők veszik benne át a politikai uralmat a férfiaktól, és békére kényszerítik a hadban álló Spártát és Athént, szóval nagy tetteket hajtanak végre. Ám Arisztophanész művénél sovinisztább az irodalmi kánonban viszonylag kevés van.

A Lüszisztráté abban a görög világban született, amelyikben a nők fényévekre voltak nemcsak a választójog megszerzésétől, de még ennek az ötletétől is, és bármiféle politikai vagy társadalmi megnyilvánulás lehetőségétől, az athéni demokrácia a férfiak demokráciája volt. Ebben a kontextusban már egyértelmű, hogy Arisztophanész művében a lázadó asszonyok nem hősnők, hanem szédült, erőszakos tyúkok, akik férjeik vérét szívják, és akiknek egyetlen fegyverük a szex és annak huzamosabb megvonása. Ezt a politikailag tökéletesen inkorrekt szöveget talán akkor lenne érdekes színpadra vinni, ha a rendezés képes lenne a benne megjelenő, szexista humorban éreztetni annak a tragédiáját, hogy ez az egész még mindig aktuális. Szabó K. István sajnos nem ezt az utat választotta.

Zalán Tibor szövegátirata sem teszi túlzottan aktuálissá a szöveget, csak közelíteni próbálja hozzánk a benne megjelenő problémákat, például a nők arról panaszkodnak, hogy ők viszik suliba, oviba és játszira a gyerekeket, Lampitó (Csombor Teréz) pedig megcsináltatja a melleit, hogy észrevegye a férje, akinek fel sem tűnik a változás. Elhanyagolt, kiábrándult hátébék panaszait hallgatjuk, ami azért életszerűtlen kissé – ha már egyszer a mai nőkről szól az előadás -, mert manapság a nők nemcsak kézimunkáznak és gyereket nevelnek, hanem bizony dolgoznak is.

A sztereotip marhaságok elmélyítésében segít a közönségnek Klió (Kiss Zoltán) karaktere is. Az első jelenetben rémesen affektáló meleg srácot alakít. Nem nagyon értem, hogy miért kötelező a melegeknek idétlenül affektálniuk a színpadon, hogy miért hahotázik ezen a hasát fogva a közönség, és főleg azt, hogy miért lesz a fiatalemberből a fellegvár elfoglalása után transznemű. Lehet ezt persze azzal magyarázni, hogy a fellegvár az átváltozás helye, hiszen az odaköltöző nők is öltönyt húznak magukra, ám a fekete, tollas nagyestélyiben megjelenő férfitest kicsit gyenge poénnak tűnik azzal szemben, amit képvisel: a melegek mind csipkés tangát hordanak és otthon a szekrényükben tűsarkú cipők garmadával sorakoznak. Ahogy különben érthetetlen az is, hogy miért kell a nőknek feltétlenül férfiruhába öltözniük ahhoz, hogy elfoglalják a várat. Kicsit mintha azt akarná jelenteni, erre csak férfiak vagy annak látszó lények lehetnek képesek.

A szöveg adottságai miatt van az is, hogy a benne megjelenő figurák roppant sematikusak. A színészek látszólag nem igazán tudják, mit kezdjenek a két mondatban leírható karakterükkel, ezért aztán jobb híján grimaszoló bohócokká változnak. Lüszisztráté (Téby Zita) az egyetlen, aki teret és időt kap a lelki kibontakozásra. Van egy jelenet, ahol magára marad, és egy mozgáskoreográfiában megmutatja nekünk, hogy benne is ugyanúgy őrjöng a vágy, mint a többi athéni nőben, ám eközben a háttérben megjelenő üvegketrecben gomolygó füstben nők jelennek meg. Ne legyünk meglepve, hiszen köztudott, hogy az igazi feministák mind leszbikusok!

Különben ezt a klisét kihasználva születik az előadás végén egy nagyon szép pillanat. A férfiak fekete ernyőket hurcolnak magukkal. Fallikus szimbólumok ezek, az ernyő kinyílása a szexuális gerjedelmet hivatott stilizáltan megjeleníteni. A fellegvár parancsnokának (Fazakas Géza) történetesen Lüszisztrátét látva nyílik ki, majd miután édesanyjával (Jablonkay Mária) közösen eldöntötték, hogy feleségül veszi, odasétál a nő mellé, és fölé tartja az ernyőt. Téby Zita csak áll a sírás határán, üvegesen bámul a közönség felé, de tudja, innen nem szabadulhat, hiába volt az egész színjáték, a férfi az úr. Ezen a ponton beteljesül az, amit az előadás egészéből hiányoltam, ez őszinte és megrendítő pillanat.

A Lüszisztráté összességében viszont nem pc előadás. Ezt csak azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert a színház – akár tetszik, akár nem – társadalmi felelősséggel bír. És talán éppen az itt megjelent sztereotípiákkal kellene szembesíteni a közönséget, ne adj’ isten más alternatívát felkínálni ahelyett, hogy visszaigazolnánk az általános előítéleteket.