Opera Ultima / Újvidéki Színház
2014.04.29.

Kell némi naivitás ahhoz, hogy az előadás első jelenetét az abszurd túlzás kategóriájába sorolja a néző: levél érkezik „fentről” a munkában elnyűtt hivatalnokokhoz, s tudatja, mit kell játszania a színháznak. Operát. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Na jó, az opera talán tényleg túlzás némiképp; mifelénk alighanem az operett a kötelező penzum. Ám ha a helyi potentátok műélvezetétől elrugaszkodunk kissé, nem nehéz belátni, hogy hatalom és művészet sajátos kapcsolatára mégis az opera asszociáltat inkább (mind történelmi vonatkozásait, mind társadalmi presztízsét - állami ünnepségek, puccos operabálok, egyebek - tekintve). Kokan Mladenović újvidéki rendezése már magát az alapszituációt is idézőjelbe teszi: a levél megérkezésének jelenetét sem prózában, hanem recitativókban játszatja el. S noha a derék igazgató morog, dühöng, s megereszt néhány kiszólást arról, hogy a művészetet ki mindenki utálja (nagyjából mindenki), nincs mit tenni, el kell játszani az operát. 

Kezdetét is veszi a játék, a nagyszabású Figaro-opera, mely két élesen elkülönülő felvonásból áll. Ám A sevillai borbélyt, illetve a Figaro házasságát nem a két mű alapvető eltérései, Rossini, illetve Mozart zenéje választja el egymástól, hanem a feldolgozás módja. A „feldolgozás” nem egészen pontos kifejezés arra, ami történik; aki arra számít, hogy bármilyen rendhagyó formában ugyan, de mégis operát fog látni, bizonyosan csalódottan hagyja el a nézőteret. (Nem tudom, hogy az a néhány néző, aki a nemzeti színházi vendégjáték első felvonása alatt kiment az előadásról, ilyetén csalódottságának adott hangot, vagy éppen ellenkezőleg: az operai forma irritálta.) 

Elor Emina, Kőrösi istván
Elor Emina, Kőrösi istván
A Beaumarchais-drámák alapján készült előadás szövegkönyve (szerzője minden bizonnyal a színlapon dramaturgként megjelölt Gyarmati Kata) mindkét mű esetében a csomópontokra koncentrál. A sevillai borbély cselekménye eleinte lassan halad, majd nagyobb fokozatra kapcsol, s amikor Ámor/Chérubin megtalálja a távirányítót, melynek segítségével átpörgetheti az unalmas részeket, alaposan felgyorsul. Szükség is van a gyorsulásra, hiszen a játék így is nehezen tudja követni a saját maga által diktált tempót. Merthogy amit látunk, paródia. Nem annyira operaparódia, mint inkább kliséparódia; a zenés színházhoz köthető, legegyszerűbb eszközökkel élő, bárgyún hatásvadász előadói megoldások kisenciklopédiája. Ami kezdetben kétségkívül mulatságos, ám az ilyen színjáték sajátja, hogy - ha csak nincs minden percben egy új, eredeti poén, remek játékötlet elővezetve - egy idő után unalmassá válik. Ezt most sem sikerül elkerülni; a roppant mulatságos első percek után a kliséleltár mind kiismerhetőbb és érdektelenebb lesz. S noha a játszók többsége „prózai színészhez” mérten jól énekel, egyre nehezebb szabadulni attól a képzettől, hogy mindez akkor lenne igazán mulatságos, ha a színészeknek meglennének a vokális adottságaik ahhoz, hogy a bonyolultabb énekes kliséket is görbe tükörben ábrázolhassák. A cifrázások, a fölös hajlítgatások, cirádák parodizálása kis idő után fárasztó, így szükségszerűen a színházi klisék kiforgatása kerül a fókuszba, s amikor már e téren sem tud túl sokat mondani a játék, óhatatlanul kifullad. Hogy ez mikor következik be, egyéni befogadói ízlés kérdése is, de attól tartok, legtöbbünknél nem közvetlenül a felvonás vége előtt.


A második felvonás már vizuális értelemben is erős kontrasztja az elsőnek. Marina Sremac fehér és világos tónusú jelmezeit sötét árnyalatú ruhák váltják fel. A zenés színház kliséit pedig a modern színház kliséi követik. A harsány vigalomból kilátástalanság, tömény keserűség lesz. Mozart zenéjét különböző stílusokat reprezentáló kortárs zene írja felül. Stilizált forma, elidegenítő színészi játékmód jellemzi ezt a részt; annak ellenére, hogy itt sem a próza dominál, a dalok szinte songokként értelmeződnek. A drámai tónust alkalmanként humor színezi ugyan, de e humor is fanyarabb, mint az első felvonásé. A szereplők helyenként a cselekményt, illetve saját akcióikat narrálják. Ám az elidegenítés csupán formát jelent, nem pedig színészi-rendezői magatartást. A dalszövegek a düh, a felháborodás, a talajvesztettség hangjait variálják, értelemszerűen didaktikusan, a lehető legkézenfekvőbb nyelven fogalmazva. De a stilizált formán átüt a színházcsinálók indulata, amitől az előadás társadalomkritikája erőteljes, közérzetjelentése hiteles lesz. Magukat a kliséket ugyan nem sikerül érdekessé tenni - ez talán nem is tartozott az alkotói célkitűzések közé -, ám banalitásukon e hitelesség erejével túllépve tud az előadás komolyan és szuggesztíven beszélni tarthatatlan köz-és magánügyeinkről. 


Amihez nélkülözhetetlen a szakmai tudásból táplálkozó hitelesség. A színészek természetesen nem szerepeket építenek, hanem a megjelenített szerepklisé, az azt eljátszó színész-szerep és saját civil személyiségük megnyilvánulásait váltogatják. Az első felvonásban főként az első kettő kontrasztja szolgál komikumforrásként, a második játékrész szuggesztivitásában viszont már a „natúr” színészi személyességnek jut fontos szerep. Az első felvonás igazgatója húzza magára Figaro jelmezét, de szerepformálásán végig átsüt a fogcsikorgató düh. Miközben rutinosan mosolyog a közönségre, érezni, legszívesebben szétverné a színpadot. Ellenpontja a Rozinát játszó primadonna, aki annál inkább élvezi a sikert, és mindent megtesz, hogy maga köré szervezze a játékot, learassa a tapsokat. Balázs Áron és Elor Emina metakommunikációs jelek széles arzenálját alkalmazva játssza el ezt a sajátos versengést, precízen váltogatva az operabeli szereplő és a szereplőt játszó színész gesztusait. A többieknek kevesebb hasonló lehetőségük van, ők inkább a megjelenített szerepben rejlő komikus lehetőségeket aknázzák ki. Szabó Eduárd (Almaviva), Sirmer Zoltán (Bartolo), Pongó Gábor (Bazilio) és különösen az Ámor funkcióját betöltő, a folytatásban majd Chérubinná lényegülő Kőrösi István az operai énektechnikát leszámítva mindent meg is tesznek a mulatságért – tényleg nem rajtuk múlik, hogy az első felvonás egy idő után már semmilyen meglepetést nem tartogat.

Fotók: Mikus Csaba, Újvidéki Színház
Fotók: Mikus Csaba, Újvidéki Színház
A második részben természetesen más játékmód érvényesül; itt az adja a játék izgalmat, hogy az elidegenítő gesztusok, a stilizált forma ellenére hogyan hatja át a színészi személyiség és személyesség a szerepeket és hogyan fűti át a didaktikus, gyakran banális mondatokat. Az, hogy e kettő - vagyis a kliséként használt „modern színházi” forma és a színészi szuggesztivitás - egyszerre érvényesülni tud, komoly szakmai erény. A legerősebben természetesen azok tudják közvetíteni a formát és a tartalmat is, akik szerepük súlyánál fogva a középpontban állnak: az előző felvonásbeli szerepét továbbvivő Balázs Áron, Elor Emina és Szabó Eduárd mellett a Suzanne-ként játékba lépő Szilágyi Ágota. De változatlanul erősek az epizodisták is – az első felvonásban megjelentek mellé társul az önreflexióval színesen élő Banka Lívia (Marcellina) és a nyers, eleven humorral feltűnő Crnkovity Gabriella (Fanchette). 

Ez a játékmód lehetővé teszi az eltérő színészegyéniségek erőteljesebb érvényesülését, a zenei anyag pedig éppúgy jóval heterogénebb, mint a humor, így a második rész nemcsak szuggesztívebb az elsőnél, hanem színesebb és változatosabb is. Legfeljebb arról nem győz meg, hogy a modernebb színházi formák alkalmazása szükségszerűen izgalmasabb lenne a szórakoztató színház paneljeinél. És alighanem ez az előadás gyenge pontja; ami klisé, az klisé is marad. Érezhető ugyan, hogy ezzel valamelyest Mladenović is kalkulál, miként követhető a gondosan felépített koncepció is, de igazán élményszerűvé emiatt nem válik a játék. Ám az Opera Ultimát nem élményszerűsége, hanem hitelessége, indulatának ereje teszi fontos előadássá – olyanná, amely nem mellesleg meggyőzően demonstrálja a társulat erejét is.
Cím:  Opera Ultima,  Beaumarchais: A sevillai borbély és Figaro házassága c. művei alapján,  Rendező:  Kokan Mladenović,  Dramaturg:  Gyarmati Kata,  Jelmez:  Marina Sremac,  Díszlet:  Marija Kalabic,  Zene:  Irena Popovic,  Szereplők:  Szabó Eduárd, Sirmer Zoltán, Elor Emina, Balázs Áron, Pongó Gábor, Kőrösi István, Szilágyi Ágota, Banka Lívia, Giricz Attila, Crnkovity Gabriella, Hajdú Tamás, Huszta Dániel, Gombos Dániel, Német Attila, László Judit, Nagyabonyi Emese, Lőrinc Tímea, Papp Arnold